Spartathlon 2009

Kelt: 2009.10.20

2009. szeptember 25.

Ez a nap a futás ünnepe volt számomra. Régóta vártam erre a napra. Neki vágok hát ennek a hatalmas megmérettetésnek. Mindenki illően kiöltözött és várta az indulást a pirkadó athéni reggelen. Felemelő és izgatott érzés volt együtt ott állni az ókori falak mellett.

Elindultunk.
A futás az elején természetesen jól ment. Élveztem, annak ellenére, hogy 25 km-ig a közúti forgalom minden átkával együtt kellett élni. Némi előnyt is sikerült szerezni, és folyamatosan nyugtattam magam: menni, menni, de nem elfutni az elején. Az első ellenőrzőponthoz, 40 km-hez 4 óra 2 perccel értem. Felhőkkel indultunk ugyan el, de a mindig is beharangozott meleg nem sokat váratott magára. 45 km környékén lábon kihordtam egy kisebb holtpontot, de kaja, folyadék és folyamatos vizes hűtés mindent megoldott. Kb. ekkor jelentek meg olyan emelkedők és meredek lejtők, amit úgy fejeznék ki, hogy nem voltak benne a pakliban (a szinttérképen).

Fel, le, hol egyből, hol alattomosan. Ez és a meleg szépen tették a dolgukat. Első combizmaim kezdtek nagyon kemények lenni, a tartalék idő vészesen kevés lett és nagyon veszélybe került a korintoszi beérés. Pedig minden rendben volt: a gyomor jó, rendesen ittam és vittem be az ásványokat. Egyik induló barátom szavaival élve: minden oké volt, „csak” a futás nem ment. Ez a beszorult állapot nagyon idegessé is tett. 60 km-nél Judit gyúrt meg lelkileg, de most finoman. Összeszedtem magam és folyamatos futást produkáltam. De 74 km-nél ismét olyan emelkedők jöttek, amiket csak friss állapotban tudtam volna teljesen megfutni, ezt pedig már a maradék időm nem bírta ki.

Az utolsó 2 km szintidőn kívül már becsületbeli ügy volt. A frissítő pont előtt kaptam még egy elkeseredett instrukciót, hogy mosolyogva szaladjak át az ellenőrző ponton, hiszen utána lazulnak a szintidők és van remény, hogy összeszedjem magam. A 10-15 perces csúszásra a szervezők azonban nem voltak vevők és így le kellett adnom a rajtszámomat.

Ez hát a „spártai” valóság itt Korintosznál. Riadtan kellett felébrednem rózsaszín felhős csipkerózsika álmomból. Nem volt lelkierőm kint maradni az útvonalon, így autónkkal egyből Spártába vettük az irányt, hogy az estét már ágyban töltsem. Mélyen lebukva az ülésen, lopva figyeltem futótársaim küzdelmeit az ablakon keresztül. Nem szerettem volna negatív motiváció lenni, elég nekik a terep. Szótlanul, ezernyi gondolat…… mi történt, mit, miért és főleg hogyan tovább……? És döbbenet volt látni az autóból, hogy 200 km után még milyen emelkedők várnak a futókra.

Nagyon szerettem volna Leonidasz király szemébe nézni, de most hátat fordított nekem. Erről egyáltalán nem Ő tehet. Egyértelműen kiderült, hogy nagyon, nagyon, nagyon sokat kell még tennem azért, hogy felém fordítsa tekintetét.

Másnap reggel a spártai szállodában sajnos egyre több futótársamat kellett üdvözölnöm. Arcukon láttam, hogy ők is ugyanazokon a kérdéseken vajúdnak. Délutánra derült ki, hogy már csak nyolc társunkért szoríthatunk. Legalább tíz órás „őrt álltunk” a befutónál várva hőseinket. Így hosszú „csoportterápiás” beszélgetésekkel oldottuk ki egymásból a görcsöket, számoltunk be élményeinkről, és kerestük a megoldást. Közben szépen jöttek az örömteli pillanatok. Minden befutó tekintetéből a meggyötört boldogság sugárzott, a hősies helytállás elégedettsége és természetesen a meghatottság.

Nekem Korintosz 4500 km-re volt Athéntól. Megérte-e ez? Úgy gondolom igen, mert saját magam szembesülhettem azzal, mennyit jelent eddigi felkészülésem. Megérte? Igen, mert szemtanúja lehettem az örömöknek, és hogy meg kell fizetni az árat, hogy valaki alázattal leborulhasson a király lábaihoz. Én csak egy dolgot tehetek: tovább álmodok és elkezdem gyűjtögetni a filléreket………

Riport féle az elindulás előtt

készítette. Lubics György

Athén, Spárta. Közte 246 km kőkemény kilométer. Hőség, hideg. Síkság, hegység. Nappal, éjszaka. 36 óra limit. Az Ultraverseny.

Mióta futsz rendszeresen?
2000-ben kezdtem rendszeresen mozogni, de csak 4 év eltelte után kaptam rá a futásra. Hamar meg is találtam első nagy célomat: lefutni egy maratont. Másfél évem volt a felkészülésre, és végül 2006. októberében ott álltam a „Plus” Budapest Maraton rajtjánál.

Hogy sikerült az a verseny?
Nagyon jól, sikerült megelőznöm a záróbuszt! 4:58 alatt értem be a célba, „nagyszerű” teljesítményemről még a Spuri c. lapban is írtak…
Mikor hallotál egyáltalán először a Spartathlonról?
Az az igazsgág, hogy már ekkor, az első maratonom után. Nagyon megtetszett mindaz, amit megtudtam erről a versenyről. Természetesen akkor még fel sem merült bennem az indulás lehetősége, úgy olvastam róla, mintha egy regény lenne. Aztán fel is tettem ezt a „könyvet” egy jó magas polcra.
És mikor vetted le onnan?
Többször is, néha belelapoztam, de igazán 2008 végén, a második Bécs-Budapest teljesítésem után maradt a kezemben végleg.
Hogy jutottál el a „Bé-Bu”– ra bő egy évvel az első maratonod után? Nem volt ez egy kicsit korai?
Tudni kell rólam, hogy az álmaim gyorsan szárnyalnak, gyorsabban, mint ahogy a testem követni tudja őket, de azért mindig megpróbálom. Így jutottam arra is, hogy meg kell próbálnom lefutni a Bécs-Budapestet. Fokozatosan növeltem a lefutott kilométereimet, és próbáltam minél több ultraversenyre elmenni év közben. Ezeken mindig egy célom volt: szintidőn belül teljesíteni a távot. Így lett meg az első 50 km, majd a Tisza tó kör, Fertő tó kör, 4 napos zöldgömbös Balaton kör. Szerencsére a sérülések mindig elkerültek, a gyomrom jól működött, a testemnek pedig mindig tudtam annyira parancsolni, hogy beérjek a célba.
Sikerült is az első Bécs-Budapest, ugye?
Csak majdnem. A 4. napon ugyanis 40 km-nél fel kellet adjam a versenynapot gyomorgondok miatt, utólag elemezve, valószínűleg túlterheltem előző este a hasamat. Másnap azért újra rajthoz álltam, és le tudtam futni a záró félmaratonit, így összesen 300 km sikerült a 320-ból.
A 2008-as éved hogy telt?
Ismét a bécs-Budapest volt a fő cél. Gondot az jelentett számomra, hogy kevés irodalma van az ultrafutásnak, hogy miként is kell felkészülni az ilyen versenyekre. Amikor erről kérdeztem egy általam elismert ultrafutót, aki a kövtekező egyszerű választ adta: nincs titok - gyűjtsd a kilométereket. Így is tettem, és a Spartahlonra való felkészülésemben is ez volt a döntő módszerem, amire a hangsúlyt fektettem. 2008-ban sikerült is teljesíteni a „Bé-Bu”-t. Ezt követően szilveszterkor elmentem a hagyományos egerszegi futásra, majd január elsején rádöbbentem, hogy ez az évem a Spartathlonról kell, hogy szóljon.
Mikor döntöttél végleg az indulás mellett?
Május végén jár le erre a versenyre a nevezési határidő, így sokáig nem tudtam húzni, kénytelen voltam már akkor nevezni, amikor még a számomra döntő megmérettetés, az Ultrabalaton visszavolt. Fejben azonban egész évben mindig csak a következő versenyre összpontosítottam, persze mindig ott volt a végső cél: eljutni Athénből Spártáig. A nevezés előtt 2 héttel még elindultam a Békéscsaba-Arad 2 napos versenyen, ami szerintem a legdurvább magyar ultra. Sajnos azonban a 2. napon kb. a táv felénél ki kellett állnom, de emiatt nem kedvetlenedtem el, úgy éreztem , hogy ebből is csak „épültem”. Végül beneveztem…
Aztán jött az Ultrabalaton.
Nekem ez volt az utolsó ugródeszka. Úgy gondoltam, ha ez sikerül, akkor az nagy lökést ad a Spárta felé vezető úton.

Sikerült?
Szerencsére igen. Ezt követően pedig mindent a végső felkészülésnek vetettem alá. „Gyűjtsd a kilométereket.” Továbbra is ez volt az alap. Ennek megfelelően pl. augusztusban 754 km-t futottam, annyit, mint előtte sohasem. Fokozatosan emeltem a kilométeradagot. A fokozatosság amúgy is a legfontosabb számomra. Mióta futok, mindig ezt tartom szem előtt. Mindig csak egy kicsivel többet. A felkészülésem végefelé volt kettő 200 km-es hetem, majd az utolsó 3 hét már az adagok csökkentéséről szólt. Ekkor már csak 4x futottam 20 km-t, ezen a héten pedig csak 2x5-t. Teljesen behúztam a féket, szinte tűkön ülök, alig várom már, hogy futhassak.
Hogy tudsz ennyi futást beilleszteni az idődbe? Mikor, és merrefelé szoktál futni?
Mivel a munkaidőm kötött (önkormányzati dolgozó vagyok Keszthelyen), csak délután tudtam kimenni edzeni, illetve hosszabb futásokat hétvégente csináltam. Általában a Keszthely környéki kerékpárúton szoktam futni a 20-30 km-es távokat, hosszabb futásként pedig például 4x lefutottam Tanúhegyek teljesítménytúra 51 km-es útvonalát, ami 4 hegyet is magában foglal. Ez persze azért is történt, mert a Spartathlon egyik legnagyobb kihívása megküzdeni éjszaka a mintegy 30 kilométeres szakaszt magába foglaló 1200 m magas Parthenio heggyel.
Készültél-e külön éjszakai futással?
Erre külön nem.
Van-e valami különleges táplálkozási szokásod, amit az ilyen hosszú futásokkor alkalmazol?
Nincs semmi különös. Általánosságban elmondtható, hogy mindenevő vagyok. A futásokra is csak a szokványos dolgokat szoktam vinni. Sós keksz, csoki, innivaló. Semmi extra.
Hogy zajlanak az utolsó napok?
Szerdán indulunk Judittal, feleségemmel, aki a kísérőm lesz a versenyen. Sajnos kicsit kacifántos lesz a repülőútunk. Mivel átszállással utazunk, a szerda estét Svájcban töltjük a repülőtéren, és csak csütörtökön délelőtt érünk Athénba. Ott bérlünk egy autót Juditnak, pihenek, majd másnap hajnalban 5-kor kelés, 6-kor indulás a rajthoz, és 7-kor rajt. (Az időpontok helyi idő szerint értendőek, nálunk egy órával kevesebb van.)
Hogy zajlik a verseny? Mit viszel magaddal? Hol találkoztok Judittal?
Egy övtáskával futok, lesz benne egy kis (2,5 dl) kulacs, Ca, Mg, sótabletta, csoki, hasfogó, savcsökkentő. Zenét nem lehet hallgatni, de nekem nem is fog hiányozni, csak ritkán hallgatok futás közben. A frissítések 3-5 km-enként lesznek, széles választékkal, annak elégnek kell lennie. Az szigorúan meg van szabva, hogy a segítőkkel hol lehet találkozni, például első alkalommal csak 80 km után. Ezeket a találkozási pontokat természetesen a verseny előtt Judittal átbeszéljük, hogy mikor mire lesz szükségem. Pl. a „Hegy „ előtt fogok átöltözni, hisz míg napközben 30 C fok körüli lesz a hőmérséklet, éjszaka csak 10-12.
Judit hogy készül a versenyre?
Ő már nagyon profi, szegénynek volt alkalma az elmúlt években megtanulnia a kísérők nehéz szakmáját. Most már tudja például, hogy mikor kell szeretgetni, és mikor van az a pont amikor tovább kell rugdosni. Nagyon sokat köszönhetek Neki.
Hogy tervezed a tempódat?
Az elsőrendű célom természetesen a célbaérkezés, a tervezett időmet is ez határozza meg. Az első 81 km-en szeretnék a 9:30-as szintidőn belül fél órávak beérni, és akkor a megszerzett időelőnyöm talán elég lesz a táv második 2/3-ára, amikor amúgy is lassabb a megkövetelt sebesség. Mindenképpen legfontosabb a nyugalom, nehogy elfussam az elejét. Csak a saját tempómra fogok figyelni, ezért nem is tervezem, hogy a verseny elején másik magyar futóval haladjak. Ha úgy alakul, akkor a táv második felében csatlakozom valakihez, ha segíteni tudjuk egymást.
Min múlik szerinted a siker?
Először is merni kell nagyot álmodni, majd az ennek megfelelő felkészülést gondosan megtervezni, azt pedig végigcsinálni. Erre már lehet építeni, hisz, ha a felkészülés sikerült, akkor a testünk már készen áll. De ez még csak szerintem 40%-ot jelent, a maradék fejben dől el. Sokat kell dolgozni majd a versenyen fejben az biztos. Amúgy egyszerű verseny ez: csak menni kell…(*)

Kedves Béla, menjél, és jussál el nagyon messzire, egészen Spártáig! Mi ott leszünk Veled!

* akkor még nem tudtam, amit még ma sem tudok :-) ........2013.02.08