Lavaredo 2014

Kelt: 2014.10.02

2014.06.27 - Lavaredo Ultra Trail

Dolomitok (ITA) - 119 km - 5.850 m - 28:22:01

Horváth Peti barátom összefogásával szerveződött egy kis szombathelyi különítmény, akikhez csatlakoztam én is, és még Marek, szlovák futótársunk is. A verseny érdekessége, hogy este 11 órakor van a rajt a hosszabb távon, míg a 47 km-en csak szombat reggel 8 órakor. Így péntek reggel indultunk el Szombathelyről. Bőven volt időnk megismerkedni Cortina városkával, amely kiindulása és végállomása is volt a versenynek. Egyébként 1956-ban, februárban itt zajlott a téli olimpia. A versenyközpont a jégcsarnokban volt kialakítva, ahol felvehettük a rajtcsomagot. A templom mellett, a főtéren pedig már állt a rajtkapu. Ahogy poroszkáltunk a kis városka bekordonozott sétáló utcáján számomra megelevenedtek az otthon látott videók, amikor is ezen a szűk helyen közel 1000 futó fogja itt toporogva várni az indulás idejét.

Késő délután már elég lassan vánszorgott az idő. A tészta parti este 7-kor volt. Ekkor zuhant rám a fáradtság és az álmosság. Úgy döntöttünk, hogy a maradék időt a parkolóban, az autónkban töltjük el.  Biztonság kedvéért 10 órára ébresztőt állítottam be a telefonomon. Törődésnek tűnt az egész. De valamit csak alhattam, mert 10-kor nagy szívdobogással ugyan, de határozottan frissen kezdtem meg a beöltözést, kenegetést, összepakolást. Kb. 10 fok lehetett, de csak hosszú felsőben, és alsóban voltam. Nem fáztam. Ez is mutatja pihentségem. Totál időben voltunk, harcra készen. Kb. 500 méteres sétával már ott is voltunk a rajtnál. És tényleg úgy zsongott az egész környék. A rajtnál megláttam és megszólítottam Wermescher Ildikót (5. lett a lányol között). Gyorsan készítettünk néhány közös képet. Tíz perc sorban állás és aztán elrajtoltam futóéletem első hegyi ultra versenyén.

Egy kis mezei "aszfalt-pocok" kalandozásra indult a hegyi "zergék" között. De gondolataim egyáltalán nem voltak kishitűek. Izgatottan vártam az előttem álló új tapasztalásokat. Rövid városi futás után meg is kezdődött a kapaszkodás. A pulzus lassan megnyugodott és a légzés is beállt. „Pocokságom” több dologban is megmutatkozott. Szeretett övtáskámban két fél literes flakon volt. De mindenki már hátizsákot, elől lévő kulacsokat „viselt”. :-) A kis hátizsákomban azért nekem is benne voltak a kötelező felszerelések. Egy esőkabát, egy váltó hosszú felső, a síp, egy kesztyű és a „túlélő lepel”, amelyről azt sem tudtam előtte, hogy micsoda. Peti világosított fel és csak csütörtökön vettem meg. (Ez egy olyan vékony fólia, amely késlelteti a test kihűlését.) Legnagyobb „másságom” pedig az volt, hogy amerre csak néztem minden futó kezében ott volt a futóbot. Kezdett érlelődni a gyanúm, hogy ez is úgy mond egy kötelező felszerelés egy ilyen magas hegyi futáson. Viszont nem szerepelt a listán. ;-) De nem is tudtam volna használni. (Most már tudom, meg kell tanulni!)

Az első hegyecske tetejére érve, 5 kilométer után lefelé úgy „toltak” futók, lendületesen haladtunk. Egyébként nagyon tetszett a rajszámunk. Alsó szélét felhajtva mindig követhettük a szinttérképet, éppen milyen hegyek következnek. Az első frissítő pont 16 kilométernél volt. Így utólag tudom, ez iszonyú messze volt. Az 1 liter vizem elég volt, de csak a rutinomnak köszönhetem, hogy volt nálam több gél is. Kettőt elnyomtam, de olyan korgó gyomorral értem a ponthoz, hogy na. :-) Mivel a Red Bull volt az egyik támogató, terülj-terülj asztalkám volt az energiaitalokból. Megittam egyet, és aztán minden ponton utána is egyet. Az asztalokon kiszámíthatóan 6-8 dolog volt mindig. Ettem a falatokat. Az övtáskám kis zsebében volt egy üres zacskóm, azt is megtöltöttem. Hát ebben közeli „barátságba” került a sajt, a csoki, a mandula, a kockacukor, az aszalt barack, a kétfajta lekváros linzer süti. De így most már folyamatosan tudtam táplálkozni a következő pontig, ahol ismét megtelt a tarisznya. Egy-egy erősebb emelkedő előtt toltam oda neki egy-egy gélt. Folyadéknak az egyik flakonomban víz volt, a másikban pedig vagy ízo, vagy tea került. Feltöltődve bátrabban indultam tovább.

Még jócskán tartott az éjszaka, talán hajnali 2 lehetett, amikor a fejlámpám kialudt. Basszus, az Ub-én kapott Varta elemek vannak benne, hát csak ennyit bír! :-( Egy futó a közelemben volt. Gyorsan elcsíptem, hogy világítson, amíg kicserélem a tartalék elemekre. Egy félóra után ugyanaz a jelenség. Lámpa kialszik. Ez viszont az én trehányságom. Otthon csak benyúltam a fiókba és kivettem két használt elemet „tartalék” elem gyanánt. Besz@rtam! Itt duzzad bennem az erő, akaratom is van, de nem tudok futni, mert ……. mert nem látok. Kínomban röhögtem. Előtte egy lassú emelkedőn épp megelőztem valakit. Most bevártam és tört angolsággal kérdeztem, hogy nincs-e tartalék eleme. Tört németséggel azt mondta, van. De az az Övé! :-) Teljesen igaza volt. :-( Ez az élet „farkastörvénye”, főleg hogy a szabályzatban ez nagy betűkkel volt beírva: TARTALÉK ELEM. Ott megfogadtam, bármilyen esti futásom is lesz ezután, háromszoros elem lesz nálam. Csakhogy ez a fogadalom még nem világított nekem most. Kényszerből azért kértem, hogy világítson és visszacseréltem a Vartákat. A lámpámon közben rájöttem, hogy van három erősségi fokozat. A legkisebbre állítottam és úgy tűnt stabil marad. De kellet még egy taktika is, hogy hajnalig, ami még legalább 3 óra, biztosan tudjak haladni. A „segítőmmel” maradtam. Öregebb úr lehetett, lassabban de folyamatosan haladt. Sokszor a lábaim gyorsan ott hagyták volna, de most nekem megérte ez a „befektetés”. Mikor több órán keresztül szótlanul haladsz valakivel, kialakul egy hullámhossz és már akaratlanul is bevárjuk egymást, mert tudjuk mit kapunk cserébe. Felérve a második hegy tetejére, szusszanunk egyet. Akkor látjuk meg egymás rajtszámát. Kérdi magyar vagy? Kérdezem lengyel vagy? No hát elszavaljuk: „Polák Wenger dwa bratanki, ido sabli, ido sklanki!” (Lengyel magyar két jó barát együtt harcol és issza borát.) Az is kiderül, hogy 67 éves. Megveregetem a vállát. Lefelé keskeny szakadék melletti agyagos, csúszós szerpentines ösvény. Neki van botja. Minden fordulónál hátranéz, hogy átjutottam-e.

Lassan kivilágosodott. Az öreg úr hívja fel a figyelmemet, hogy a 33 kilométernél lévő pont szintidejét nagyon megközelítettük. De beérve még maradt 40 percünk. Sehol sem időztem sokat: Red Bull ívása, kulacsok és tarisznya feltöltése, száj betömése. Aztán azonnal indulás. Hamarosan erőteljesebb lejtő következett, és itt bárhogy is fájt, de mennem kellett a saját „gyorsabb” utamra. Térdeim pumpálásával a felfelé meneteknél ki tudtam váltani a botok hiányát. Csodálkoztam is, hogy 5-sével hagyok el futókat felfelé menet. Szépen reggeledett, 42 kilométernél hirtelen feltárult egy nagy tavacska. Olyan nyugodt volt a víztükre, hogy a hegyről és a szállodáról nem tudtam megmondani, hogy most melyik az igazi és melyik a tükörkép.

Az idillt az rombolta össze egy kissé, hogy a jobb térdhajlatomban fájdalmat éreztem a sík tóparti ösvényen haladva. Két hete egy rövidebb gyors edzést csináltam, akkor meghúzódott kissé a combhajlítóm. Hát eddig bírta szegénykém. :-( Tudod Béla, mindig a megoldást keressük, és nem összezuhanunk. Még van 80 kili. Csak síkon, futáskor fáj. Emelkedőben, és erősebb lejtőn nem. Tehát, ezeken nyomod. Síkon, és gyenge lejtőn pedig gyalogolni fogsz, igyekezve az óránkénti 5 kilométeres haladást összehozni. Később is volt több hosszú egyenes szakasz, a szívem szakadt meg, hogy képtelen voltam „megfutni” Az egésznek a „túléléséért” azonban józannak kellett maradnom.

Ezután egy hosszú az eddigi legmeredekebb kapaszkodás következett. Azt gondolom ez a legnagyobb különbség az otthoni hegyi túráinkhoz képest. Legyünk bárhol is 30-40 perces emelkedés után átfordulunk és jön a könnyítő lejtő. Itt viszont akár 2 órán keresztül is csak mászni és mászni kell. Itt láttam először a piros havat. Szóval már nem mondhatom, hogy csak akkor megyek tovább, ha piros hó esik. Végre felértem a 48 kilis ponthoz. Körbe minden olyan új és fergetegesen szép. Vidámság volt rajtam. Nemsokára megismertem, hogy közeledik a Lavaredo hármas csúcsa. Egyszerűen Trikreknek neveztem el. Láttam hátulról, majd oldalról. Aztán pedig megjelent az a „hófolyosó” is, amit markolóval vágtak a hóba a verseny előtt. Itt készítettem magamról képet és már nagyon tudtam, hogy a maradék (70 km!) távon is végig fogok menni. Persze ekkor még mit sem tudtam a nehézségekről, ami eddig szinte nem is volt.

Az ezt követő 40 kilométerből összességében az maradt meg bennem, hogy szórakozás, kaland és felfedezés volt. Rengeteg furcsa és érdekes látványnál megálltam és lefotóztam. Láttam nyugodt patakot. Széles és mély völgyet, ami az én lelki „szakadékomra” emlékeztetett. Kopaszodó hegytetőt. Lustán heverésző teheneket, akik mellé heveredve én szívesen „loptam” volna a napot. Mélyen lévő kanyont, ahol zubogott az a sok hólé, ami idefent kezdett olvadozni. A hosszú ösvényt, amit a hómezőkön haladva tapostak ki a futók.

Szép hosszan, de csak eddig tartott a „holiday”. 80 és 85 kili körül el kezdett esni az eső egy kicsit erősebben. Ekkor értünk ki egy széles hordalékos völgybe, ahol folyton kanyarogva sodródik le a bővizű hegyi patak. Távolról azt hittem, hogy az előttem lévő társaim piknikezni készülnek a patak mellett. Döbbenet!!! Veszik le a cipőt, zoknit és gázolnak át a 2-3 méteres vízen. Aztán odaértem, és én is leveszem, gázolok és a másik parton felveszem. Csontig hatoló jeges víz! Brrrrrr!!!! Kétszáz méter után megint elkap a „kínvigyor”. Ismét át kell kelni a patakon. Már nem akarok vetkőzni. De vagyunk így többen is. Idegesen keressük a kiálló nagyobb köveket, sehol semmi. Hát nincs más, szökellés, ugrás, megsüllyed, bemerül, de átkeltem. Érzem a cuppogást, eső továbbra is szaporázza. Hogy lehetne visszapörgetni az időt?

És újra jön egy meredek hegy. Nagyon nyitott. Bele-bele fúj a szél. A kacskaringós ösvényen kerülgetjük a nagy köveket, hol sárba lépve, hol befolyik a cipőbe a lecsorduló lé. Nem merek felnézni, nagyon messze a tető. Ha oda is érek, amit látok, ott fordul egyet, és ismét meredeken mutat felfelé. Szajkózom, szajkózom: „Egyszer vége lesz, egyszer feljutok!” A Mennyország odafent van, ha feljutok, ott leszek. És eljött, aminek el kellett. Átfordult a hegy és hosszú szerpentines lejtő gyönyörködtetett. Útelágazásnál helyi szervezők mondják 2 kilométer „evés”. Térkép lefelé mutat. De lehangol, hogy legalább egy kilit még felfelé kapaszkodunk. Sáros csúszós leereszkedés a pontra. Kicsit hosszabban időztem, talán 10 perc is lehetett.

Tönkre ment a tervem. Szerettem volna világosban feljutni az utolsó hegy utolsó „tarajára”. A patak átkeléssel csúszott minden. És nekem szar a lámpám. A félsz kezdett megint előjönni. Nem fogok látni semmit sem. Kénytelen legyek csak ezért kiállni valamelyik ponton??? Na nem!!! Kérdeztem a pontőröktől van-e elemük. Nincs. Menjek be a kocsmába. Bemegyek. Árulnak? Nem. Néhány futótól ismét. Elem? Nekem csak kicsi van. Aztán abbahagyom a vergődést. Nem haragszom rájuk. Ezt én csesztem el. Megcsinálom a szokásos alapos feltöltést. Annyi plusz, hogy átveszem a tartalék hosszú felsőt, esőkabátot fel, kesztyűt fel. Jó komfort érzet. Megyek tovább, majd csak lesz valahogy.

Térkép szerint már nem hosszú, de intenzív emelkedő jön. Érzem is, kesztyű le, kabát le, lassan szuszog és emelkedik. A táj ezen a részén borultság. Távolban tisztább, fényesebb az ég. De jó lenne minél tovább „látni” és talán az utolsó ponton majd „lopok” egy lámpát valakitől. ;-) De erőteljesen szürkül. Telefonom hirtelen megpittyen. Sms, Andika (yoyoka) írt, hogy nagyon velem van, és hogy élvezzem a naplementét. Hát élvezném én, ha lenne. :-) De a lelkemet nagyon megvidámítja az üzenete. Araszolunk fel a sípálya „hüttéje” kocsmája felé. Utolér egy német kolléga, akinek a patak átkelésnél segítettem. Megint csak kérdezem tőle vágyakozva. Elem? Elem? Neki is csak kicsi van. De ő ajánlja, hogy majd őutána „hinter”. Ok! Ez legalább egy végső lehetőség. A hütténél meleg gyógyteát kapunk. Szerintem ez ilyen grátisz frissítés lehetett. Mentősök adták. Kitaláltam, hogy ha kunyizok egy kézilámpát már azzal is elleszek követve majd a németet. Nincs nekik. Mondom van pár euróm, megveszem. Kis idő múlva kijön az épületből a kocsma olasz „mammája”. Kezében egy fejlámpa, mutogatja, hogy mit tud. Kérdezem, enyém lehet, mutatom a pénzt, mit fizetek. Int, hogy semmit, menjek. Szélesen mosolygok, és magamhoz ölelem. A Mamma, az olasz Mamma! Az ég áldja meg!

Már semmi nem állít meg, hogy végig menjek. Ha törik, ha szakad. Az utolsó pillanatig tartalékoltam, és nem kapcsoltam be a lámpát. Érdekes, hogy a fehér kövek között késő szürkületig láttam az ösvényt. Aztán persze használnom kellett. Kis idő múlva, ereszkedve beértem a frissítő helyre. Itt már láttam kisbuszt is, és azt is hogyan használják egyesek a „túlélő lepelt”. Én viszont megyek, tovább megyek. Mutatják, hogy merre. Ami ezután volt, azt tömören úgy jellemezhetem: horror!

Annyira sötét van, hogy csak a szalagok visszaverő csillogását, vagy a világító rudakat látod. Hómezők! Ebben a sötétben. Csúszik. Aztán a nyakamat teljesen hátra kell szegnem, hogy lássam a következő fényt. Oda fel? Sáros minden csúszik. Nagyon kövek között keresem a biztos talajfogást. Már kézzel is kell kapaszkodnom. Többször megállok, kifújom mag. Egyszer persze ennek is vége lett. Utólag néztem a haladási sebességemet. Szerintem mindent elárul, 22 perc alatt tettem meg egy kilométert. Aztán az egyik forduló után elterülnek Cortina város esti fényei. Öröm. Szélesebb kavicsos út lejt lefelé. Egy-két futó nagyon iramban elhúz mellettem. Hát igen a cél vonzása. De én türelmes vagyok, nekem itt fáj a futás. Aztán engem is elkap a hév. Na jó, legyünk túl minél hamarabb. Szaporázom. Na itt egy szép világos sátor. Biztos valami hétvégi rendezvény. Nekem érdekel, elmegyek mellette mert mindjárt itt a cél. Bakker, ez ugyan olyan sátor, mint az eddigiek. Lassítok. Tábla: 110 km megvan, 9 kilométer MÉG! :-( Atya ég! Ez még legalább 2 óra pályán létet jelent. Beletörődés. Alapos feltöltés. Kárpótló meleg leves.

Térkép szerint lejtő, hosszú lejtő. Magas sötét fenyők között halad a kezdetben futható út. Nagyon egyedül éreztem magam. Na jó, bevallom, féltem. Kanyarog erre, kanyarog arra, aztán helyenként emelkedik. Társaim csak az egy vagy két fénypont, amik az utat jelzik. Nagyon megörülök az olasz hangoknak. A sötétben két fickó. Kérdezem mennyi még. Mondják 7 kili, de itt lefelé „veri déndzsöröz”. Szóval meredek volt és csúszott, mint az állat. Egy-két csigát talán utolértem ereszkedés közben. Aztán újabb megnyugvás, mikor utolérek futókat. Mondják nekik fáj a térdük, menjek. Megyek, de nekem is fáj. Sárdagonya, egy-egy gyorsító bele-bele csúszással. Végre „megnyugszik” a lejtő, és átmegy erdei útba. Haladok, de nincs kedvem futni. Igaz nagyon nem is menne. Két-három futó azonban már türelmetlen, eltrappolnak mellettem.

Az ösvény véget ér és ez már a város aszfaltja. „Otthon” vagy kis pocok. ;-) Haladva bambulom a csendes várost. Lassan elmúlik hajnali 3. Már 28 órája talpon. Aztán már nagyon szeretném azt a befutó egyenest, de teljesen körbeterelnek a bóják és a szalagok. Feltűnnek az üres kordonok. Odaképzelem a szurkolósereget. Képzeletben hallom a harsogást: Bravo, Bravo! Senki nincs ott, de nekem futni kell. Nekem minden célegyenesben futni kell. Aztán látom a befutó kaput. Eszembe jut Aliga! Fergeteges volt!

Béla, ez is az. Szép csendben, megcsináltad………..

Rengeteg élmény és benyomás ért. Örülök ennek a magas hegyi felfedezésnek. Sokat tanultam, hogy hogyan lehet az ilyet majd egyszer jobban is.

Az elmúlt 9 hetem jutalom "játéka" volt. Küzdéseim ajándéka. És valóban, 80 km-ig szórakozás, kaland, felfedezés volt. De a második éjszakában a sötét, a hó, a sár, a kövek, az égbe nyúló emelkedők miatt nem úsztam meg a (fej)munkát sem.

Az (előadás)sorozatnak ezennel vége van. Függöny le. Hat hónapba sűrítettem bele akár 2-3 év versenyzését. De megvolt a miértje……….. Elégedett vagyok. :-)