Vissza a jövőbe

Alapok. Fontosak. Nélkülük ingatag az épület vagy akár egy kunyhó is. Év elején egy számomra nagyon fontos szakaszon voltam túl. Műtét nélkül helyrehoztam egy porcsérülést a térdemben. Másfél türelmes évembe telt.

Elkezdtem, aztán újra és újra, mert az élet adott olyan leckéket, amikor helytállni fontosabb, mint futni. Bosszankodhatnék. Már megint milyen év ez?! Ehelyett rám talál az elfogadás, a csendes megértés. Minden pillanatban tudni, hogy az ember saját maga menedéke, hogy az ember saját maga támasza. Bele kell állni a helyzetekbe.

Még áprilisban, Angliában fejtegette Tóth Attila barátom a folyamatos terhelés paradoxonját. Valamint említést tett Candice Burt amerikai ultrafutóról, versenyszervezőről, aki nemrég fejezte be figyelemre méltó rekordját. 200 napon át minden nap futott 50 kilométert (!), miközben élte a hétköznapi életét is. Azonnal követni kezdtem. Nekem elég volt egy gondolta, hogy „felvillanyozzon”: „A fájdalmakat, húzódásokat csak evéssel és alvással tudtam gyógyítani.” Tehát terhelt és létezett.

Olyan dologra lenne szükségem, ami feladat, amit elvileg végre lehet hajtani, intenzíven fejleszt, biztonságosan lefekteti az alapokat. Viszont kihívás, fáraszt és fájhat is, de ami mégis tüzet ad. Amiért 35 fokban is bekötöd a cipőfűződet, amiért kimész az aszfaltra, mert nem csinálhatsz segget a szádból. Amit vágysz megpróbálni, amit lehetetlenül lehetséges elképzelni, ami kételyekkel jár, de hinni kell folytatni.

Nos, nekem ez a kapaszkodó most a „+ 1 km” lett. Minden nap futni, de egy kilométerrel többet. A semmiből kezdtem el, 6 km volt az első nap és 26 km lett az utolsó. Tovább már nem volt erőm hozzá. Futásaim a 6:20 – 7:30 tempó tartományban voltak. Szóval futottam, ahogy tudtam. Két részből állt. Mindig felmondani az előző nap megtanult leckéjét, aztán pedig koncentrálni az „új tananyagra”, arra az egyetlen egy új kilométerre. Naponta bevetni minden eszközt, hogy az izmok lereagálják a gyors pofonokat és regenerálódjanak. A teljesítése lineárisnak tűnhet, egy emelkedő egyenes vonal. Viszont a munka halmozódása intenzívebb, hiszen a három hét teljesítménye: 63 km, 112 km, 161 km. Összesen 336 km.

A mentális kalandnak vége. Megcsináltam! Ami az elején hihetetlen, a végére hihetővé lesz. Ezután bármi jöhet, mondhatnám. Persze! De inkább majd megteszem a legtöbbet, amit az élet enged. Tisztában vagyok vele, hogy sok-sok ultrafutó ismerősömnek ez alapvető teljesítmény. De egy Senki számára, ez most hatalmas lépés. 

Nem az egekbe török, hanem csak vissza a saját jövőm felé.