Szerelem a kolera idején

Kelt: 2020.09.04
 

1. A kolera

2. A szerelem

3. Vissza a gyökerekhez

4. Megtenni a legtöbbet

5. Célra tarts

6. A diadalív árnyékában

 

1. A KOLERA

Megnyerő cím. Valaminek a leküzdhetetlen erejét fejezi ki bármilyen körülmények között is legyen az. Nem tagadom, már az év elejétől egy ilyen erő és az akarat vezérelte az utamat. A legősibb erő pedig a szerelem.

Gabriel García Márquez író találta ki regényének ezt a címet, amely egy nagy, életen át tartó szerelem története, Kolumbiában játszódik 1880-tól. A legmeglepőbb fordulata, hogy 50 év múltán mégis csak beteljesül. A főhős szerint „az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek.”

Ugyanakkor ez a könyv a főszereplője, vagy kelléke egy filmnek is, ami azt boncolgatja, hogy vajon a végzetünk, vagy a döntéseink befolyásolják-e jobban az életünket. Naná, hogy ez is egy románc keretében. :-) A címe angolul: Serendipity.

Hogy a szó maga mit is jelent? Nos, alkotott szó, ami Horace Walpole ötlete volt a Serendip három hercege című tündérmeséből merítve. Az ősi Ceylon perzsa elnevezése. Ennek a szereplői ugyanis véletlenül és bölcs belátásuk révén folyton olyan dolgokat fedeztek fel, amelyeket nem is kerestek. Tehát: képesség értékes dolgok találására ott, ahol kevéssé valószínű.

Igen, kolera a járvány. De mi találjunk ki egy másik nevet, mondjuk: COVID-19.

Január 11-én még Athénban a folytonosság uralkodott rajtam. Örökmozgóként haladtam az élet-írta szám, a 180 km felé, ami lehetővé tenné, hogy újra kvalifikálhassak a Spartathlonra. Órákon át hitetlen hittel képzeltem el, hogy minden centiméternek értelme lesz. Sulykolva tudattam a léleknek, hogy mindegyik kilométer egy fogaskerék a nagy rendszerben, amit vágynak hívnak. Aztán az utolsó órában fátyolos tekintettel végre megláthattam az eredményjelző monitoron a kikerekedett számot. Majd csoszogtam még egy tiszteletkört: 181 km 24 óra alatt.

Március 8-án még éppen végértem nyolcadik alkalommal a négynapos BSI által szervezett Balaton körbefutáson. Nem lett rutinfeladat, de 21 óra 45 perccel teljesítettem. Nem pihentem ki Athént eléggé, így a tovább folytatott kemény edzések miatt szúró fájdalommal fáradt ki a jobb térdem. A futóéveimre alapozott bizakodó merészséggel azonban három hét alatt szimmetrikussá tudtam tenni a mozgásomat és a fájdalmat is megszüntettem. Tanulságos hozzáállás volt ez is.

Aztán nagyon hamar, március 11-én még kiderül, hogy volt értelme a küzdelemnek Athénban, a sejtszintű glikolízisnek, ahol a vágy és a küldetés enzimjei faragtak minden szem fehérjéből és cukorból hatalmas akaratmolekulákat. Kisorsoltak a szerencsés indulók közé az idei Spartathlonra.

De aztán március végén hírek jönnek, majd újabbak. Az egész világ pelenkát húz és felvásárolja az összes WC papírt. Tényleg „kolera”? Tényleg itt van?

És belül már sejted, hogy hiába maradsz otthon, már semmi nem lehet ugyanaz. Mint mikor ajándékba kapsz egy hatalmas, ékes padlóvázát csodálatos virágokkal és ott díszeleg a szobád sarkában, ami egyszer csak hirtelen feldől és darabokra törik. A látvány ott, abban a sarokban már nem lesz ugyanaz. Vagy kitalálsz a helyére valami mást, vagy ott marad üresen. Bárhogy teszel is, el kell fogadnod ismét a változást.

 

2. A SZERELEM

Ultrafutás. Spartathlon. Miért? Miért? Alapkérdése ez a kis gyereknek is, mikor kezdi tanulni a világot. És úgy érzi, hogy mindig fontos, hogy megtalálja a válaszokat. De ha ezernyi a válasz és mindegyik igaz? Már nem gondolkozom rajta, hogy melyik az igazi miért. Ösztöneimben van, a futás az egyik testrészem lett, kifejeződése az életemnek. De ezt sokáig nem tudtam, meg kellett találnom, hogy ki vagyok én.

A végzetünk vagy a saját döntésünk volt-e, hogy létrejött az ULTRA, a film? És pont úgy, ahogy van. Serendipity? Képesség értékes dolgok találására ott, ahol kevéssé valószínű?

Meg akartam szabadulni minden terhemtől és felfűzött korábbi rajtszámaimat kövekként cipelve ezért dobtam le hátamról. De, hol a beteljesülés? Az útszélén 225 kilométernél vagy a szobor lábainál? Sokáig kérdezgettem ezt magamtól én is. Vajon mivel lett volna másabb, ha ott éjszaka a kamionok között mégis végig megyek?

Erre Kilian Jornet könyvében kapom meg a legbölcsebb választ. „Mindannyiunk életében eljön az a nap, amikor döntenünk kell, hogy melyik utat választjuk. És ha már ráléptünk, többé nem érdemes azon gondolkodni, mi lett volna, ha máshogy döntünk. Abból kell a legtöbbet kihoznunk, amit választottunk.”

Hálás köszönettel tartozom Juditnak, hogy 2015-ben váratlan felkérésemre vállalta és még ezen a hosszú úton elkísért, velem tartott. Szinte itt fejeztük be történetünket, közös életünket. Három éve váltunk el. Néhány közönségtalálkozón már felmerült, de még nem tettem közzé soha, mert nagyon személyesnek tartottam. Közben rájöttem, hogy ez egyszerűen egy állapot, ami velem történt, tehát ez is, így is én vagyok.

És persze jön a kérdés: miért? Számtalan mondat születhet ilyenkor, ami egyszerre igaz is lehet, meg persze nem. Megválaszolhatatlan. De a folyamat az a fontos: tapasztalás, elfogadás, megértés. Furcsa ez a törvényszerűség, hiszen ugyanúgy igaz egy kapcsolat létrejöttekor, mint az elváláskor. De az is lehet, hogy ez egy univerzális hozzáállás mindenhez.

Számomra a nagy kérdés csak az lehetne, hogy a (túlsok) futásnak mennyi szerepe van ebben? Sok-sok cikk született is már erről és azt latolgatták, hogy melyik a jó párkapcsolat: futó-futó, futó-nem futó. Pro és kontra is igaz lehet. Talán nem is ez a fontos, talán nem is a futás tesz érte vagy ellene a kapcsolatnak. Mert a kapocs az vagy van vagy nincs, mindegy mit teszel, mindegy kik vagytok. Ettől válik: kapcsolattá!

A film végén 2016-ban ott állok feszült izgalommal, rajtra készen, de senki nem tudja, nem látja, hogy a terheim nélkül, szabad szárnyakkal merre megyek, merre mehetek. Nagyon jó rendezői húzás, hiszen innen bárhogyan folytatódhat a sztori második része. :-)

De a folytatásom az nagyon prózai lett. Újabb köveket gyűjtögettem. :-) Megkezdtem feldolgozni megváltozott életemet, megértve, hogy semmi sem örök. Magamhoz engedtem sok-sok változást, mert valójában minden vég egy új kezdet. Mindent újra kezdhetünk, mindent kezdhetünk másként.

És 2018-ban ismét újrakezdtem, de korábbi döntéseim eredményei egymásra torlódtak. Egymás után indulhattam az Ultra Trail Mont Blanc 171 km-én, majd alig egy hónapra rá a Spartathlonon. Az UTMB sikeresen teljesedett, de Zorbával, a mediterrán ciklonnal nem tudtam megvívni. Utolsóként felkapaszkodok ugyan a hegyre, de a meleg tea, forró leves csak ábránd marad, összepakoltak. A csapkodó ködös esőben a fagyos szél hidege könnyen utat talál a csontomig. Sangas falu fényei látszanak, oda még lejutok, 165 km. Megnyugvással elfogadom, hogy eddig ez a legtovább.

Mindig feszengve néztem a filmben a „kiskápolnás” jelenetet. Ez az együgyűnek tűnő „minden áron akarásom”. Hogy tudtam ennyire levetkőzni érzelmileg?! Talán, mert ezt az énemet nem tudom és nem akarom soha sem elhagyni. Meztelen lélekkel vágyakozni mindenáron, megállíthatatlanul. Minden kincsem a szenvedély és a kitartás. Ezek nélkül bármi hiábavaló. Egyfajta szerelem ez?

Az ultrafutásban a maga hosszúságával idővel belegabalyodunk mindenféle érzésekbe, széles  érzelmi spektrumot járunk be. A Spartathlon ezért tűnt olybá számomra, mint egy hisztis Mediterrán Szerető. Egyszer magaslatra visz, boldogságot ad, jóságot, örömöt, gyengéden melléd bújik, cirógat. Siker, jönnek az eredmények, óraműpontossággal együtt teljesedik be minden, amiket elterveztél. Aztán meg a következő pillanatban hirtelen az utcán találod magad ázva, fázva. Dühösen dobálja ki az ablakon a gatyáidat és az ingeidet. De mindig megkeresed azt a picike kis bőröndödet, amibe összekaparsz egy maréknyi elszántságot és újra nekivágsz az ismeretlennek. És hiába tudod, hogy milyen szeszélyes a természete, másnap ismét ott kopogtatsz az ajtaján.

Sokszor hittem tüzes fellángolásnak, ami folyton csak játszik velem, kalandok sorozatának. Idén januárban azonban az athéni 24 óráson döbbentem rá, mennyire akarom, mennyire vágyok rá. Mindenemet odaadtam érte, hogy lehetőséget kapjak, az összes lelkemet, az összes testemet. Vajon minek nevezik azt, amikor mindig csak rágondolsz? Ő az utolsó gondolatod elalvás előtt és Ő az első, ha felébredsz. Magadban egésznap róla beszélgetsz, még akkor is, ha közben másról van szó. Pedig nincs semmi bajod, azonkívül, hogy ….. Tisztában vagy vele, hogy akkor is összetartoztok, ha soha nem kerültök össze. És ez így van, ez a lényeg. Minden más mellékes. Egyfajta szerelem ez?

Aki volt már az, nagyon ismerheti ezt az érzést, mikor azt tudod, hogy … hogy nem tudsz semmit sem. Hideg és meleg, reménytelenség és reménykedés, őrültség és ésszerűség, félelem és bizonyosság. De ösztönösen, akaratlanul feléje sodródsz, minden lépéssel és tettel közelebb szeretnél kerülni hozzá, hogy aztán … aztán … és nem tudod folytatni, hogy mi lesz aztán, de nem is érdekel, csak lennél már mellette, a közelében létezhetnél.

Talán megszállott, gyerekes, sőt talán beteges, hogy erre a valamire, erre a pátoszra, erre az útra ugyanilyen szenvedéllyel gondolok. Talán. De vállalom! Mert nem igazán tudom érthetőbben, érzékelhetőbben kifejezni az én ragaszkodásomat a Spartathlonhoz. Egy igaz, mély tartalmú viszony. Ahogy Gabriel García Márquez főhőse Florentino Ariza 50 évig hűséggel várva megtette, úgy állok én is oda a „Nőhöz” és kérem meg a kezét.

 

3. VISSZA A GYÖKEREKHEZ

Mielőtt ebbe belekezdek, úgy érzem fel kell készüljek a „megkövezésre” is. Nagy divat ez mindig. A legtárgyiasultabb formájában Brian életében (Monty Python társulat) volt a fénykora.

Én szeretem a köveket, körül vesznek, mindenütt ott vannak, annyi mindent jelenthetnek. Lehet, hogy csak tévelyegsz és az utad végén csak egy darabka kőbe botlasz. Viszont ekkor jössz rá, hogy milyen gyönyörű volt a megtett pár óra odáig. Máskor tudatosan haladsz, órákon át fel-le kapaszkodsz kimerülve a Mátra hegyein, hogy egy bő nap után markodba foghass egy darabka követ, a jutalmat. Olykor magasra törsz a Mont Blanc körüli csúcsokon, ahol hirtelen kicsinek érzed magad, de körülötted mindenütt erő sugárzik a darabka kövekből, mert „tépi a szél és mossa eső és mégis ott marad helyén a kő!” Végül majd azt is elfogadod, hogy jobb esetben egy darab kő jelzi egy kis ideig, hogy voltál.

Jó 15 éve írtam le a Miértek evolúcióját, ami a fokozatos lépéseimet, botladozásaimat foglalja össze. Belső sugallatra vagy talán végzetszerűen keltem fel a fotelból 37 évesen és el kezdtem „járni”. Mindent magam „találtam fel”, hogy évekig 30 percet kocogok naponta és azt is hogyan rakom össze első 5 órás martonomat. Majd megkezdve a tókerüléseimet, megboldogult Pék Imre barátomat kérdeztem a Fertő-tónál: „Imikém, mit tegyek, hogy jó futó legyek?” „Gyűjtsd a kilométereket, Béla! „- válaszolta bölcsen. Így tettem hát hosszú-hosszú évekig és sikert követett bosszúság, kudarcot követett öröm. Még régen fogalmaztam meg így ezt az ördögi kört: „A sikerhez sok-sok edzésre van szükség, a még több edzéshez kudarcok kellenek!” Talán igaz, talán nem.

2018-ban a hetedik kudarcot vallott próbálkozásom után – ahogy szokott lenni :-) – belém mart ismét a fájó kérdés: Mit nem tudok még? Merre és hogyan tovább?

De amikor fáradt, kimerült és szomorú vagy a bölcselet szerint nem szabad nagy dolgokban dönteni. Csak legfeljebb arról, hogy igyak-e egy teát, vagy megmossam-e a fogam. Kell mindig egy kis idő, hogy letisztuljon a kép, a gondolat. Igaz ez a másik szélsőségre is. Amikor minden jól megy, boldogság van, akkor tegyél terv szerint, de ne dönts újabb dolgokról. Az egod ilyenkor belehajszolhat olyan teljesítésekbe, ami felesleges, lesérülhetsz. Mert ilyenkor veszítheted el a megbecsülését valaminek, egyszóval az alázatot.

Tehát ezekben az esetekben teljesen elfogadható a déliek nyugodt hozzáállása: „Mañana! Majd holnap!” Én viszont hazaérve nyomban megkerestem Lőrincz Olivér ultrafutó személyi edzőt. A fogyasztói társadalom apró gyermekeként azt gondoltam, hogy majd bemegyek a „boltba”, megkeresem a legjobb terméket és megveszem. Hiszen már mindent kipróbáltam, nincs más ötletem. De a példámon is látszik, hogy egyre inkább a „fogyasztásban”, tömegtermékekben, készárukban gondolkodunk és kezd kimenni a divatból a „handmade”, a saját készítésű cucc.

Azonban, ha leteszem a voksomat valami mellé, akkor őszintén, vakon és tántoríthatatlanul hiszek az ügyben. Elvégeztem a kijelölt munkát. Olivér eredményeit és nimbuszát maximálisan tiszteletben tartom. 2019-ben az athéni 24 óráson csak 159 km-t tudok menni, az Ultrabalatonon 146 km-nél szintidőtúllépéssel kizárnak, majd a szerencsefiaként a kisorsolt TDS-en a Mont Blancban 75 km-nél, a verseny felénél kipurcanok. Az utóbbi kiruccanásom hatalmas anyagi áldozatokba került, mert későn szervezkedve egyedül tudtam utazni és egyedül volt a szállásom is.

Székely Éva néni írta könyvében: „Hisz az ember reakciói mindannak a következményei, amit előtte átélt. Az életben soha semmi nem ismétlődik, de az ember azért ember, hogy a változó helyzetekben is az maradjon, aki volt, soha ne kelljen önmaga előtt szégyenkezni.”

Nos Szabó Béla, ismét nehézségeid vannak. Neked nem jött össze ez a „házasság”. Itt is jött a fájó döntés, válásra került sor. Kinek a hibája? Nem tudni, valószínűleg mindenki benne van. De mindegy is, hiszen értelmetlen a döntés után a jó és a rossz pontokat szemezgetni. Most is a folyamat a fontos: tapasztalás, elfogadás, megértés.

Első felindulásomban azt mondtam: „Soha nem lesz edzőm!” Majd szépen leülve, nyugodtan átgondolva azt mondtam: „Soha nem lesz edzőm!” Nem sajnálok semmit. Ez a 10 hónapos kitérő világított rá arra, hogy olyan sajátos úton bolyongok, ahol senki nem tud nekem segíteni. Csak én tudom megkeresni a kulcsot a zárba. Vissza kell mennem a gyökereimhez és önállóan kell gyűjtenem a kilométereket.

Július végén egy őszinte, bő interjú készült Hosszú Katinkával. Nos Katinka lett a gondolataim „magyar hangja”: „Minden 30 év körüli úszó tudja már, hogy mit kellene edzenie. Amit magamnak kitalálok, az brutálisabb, mint amit bárki más fel merne írni a papírra. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy mi esik rosszul, mitől szenvedek igazán. Kegyetlen vagyok önmagammal, és elégedetlen. Ha mellettem van valaki, azt mondhatja, hogy ne hajtsd túl magad, rosszul aludtál, már nincs értelme az utolsó időre úszásnak. De magamtól mindig mindent elvárok.”

Nagyon színes lett mostanra a kínálat. Sok-sok ismerősöm, futóbarátom tud személyes tanácsokat, edzésterveket adni a felkészülésekhez, akik remekül, magas szinten mívelik az ultrafutást. Nincs ezzel gond, hiszen egy ütemezés nagyon jó segédeszköz a heti rohanásban, megadja a feladatot, ami szükséges és elégséges a vágyott célok felé. És ezek összeállítására hozzáértők készséggel rendelkeznek. Magam is 6-7 hónapra előre megírom a tervet, amely ezek után az „atyaisten” lesz, mindenek fölötti, jöhet fagy, eső, olvasztó meleg, meg kell tenni. Maximum visszacsatolásokat hajtok végre, hiszen a papír és a gyakorlat elcsúszhat egymástól. A tanítvány pedig pont emiatt hisz és bízik, szemei és fülei tágra nyílva a mester szavait lesik. A feladat nehézsége és leginkább az edző felelőssége ebben rejlik. Nem vagyok naiv, a „handmade” árú nagyon időigényes, de legalább „manufaktúrák” legyenek és ne „gyárakból” ontsák a tömegtermékeket. A hitelesség múlik ezen.

Úgy gondolom, hogy az ultrafutás nem csak egy gyorsétkezés, egy menü a McDonald’sban, ahol kérsz egy jó futócipőt, egy kimeríthetetlen futóórát, leakasztod a legjobb személyi edzőt, és hogy íze is legyen az egésznek kéred az Ultra című filmet megnézni. Persze ezek az eszközök kellenek, de mindenképpen szállj le mélyen magadba és keresd meg az ősörömöt és hagyd, hogy rád találjon a futás. Csak így folytasd.

Sok mindent, sokáig hiszünk megmásíthatatlannak. Egy ilyen korszakban, állapotban próbálunk kitartóan összefüggéseket, helyes evolúciót találni. Mikor már hisszük, hogy mindent tudunk, ismerünk, láttunk minden csillagot, a beköszönő változás ismét kinagyítja a horizontot. Új lehetőségek, de új kockázatok is. A változás pedig jön, és te megfogod a kezét és azt mondod: Gyerünk, csináljuk!

 

4. MEGTENNI A LEGTÖBBET

Teljes mértékben vissza kell aszfaltosodnom. Előző két évemet a terepfutásban, hegyek között kalandoztam. És valljuk meg, az egészen más technikákat igényel, kissé meg is lassított. Tényleg kimondhatatlan öröm, hogy az égiek látva az erőfeszítéseimet adtak még egy esélyt a bizonyításra.

De nem tudom, hogy a felső foknak van-e felső foka? Hatalmas feladat előtt állok. Mert először is az alapkérdést szegezik nekem, hogy „szabóbélának” hányszor kell még megfáznia, mint Nemecsek Ernőnek, hogy végre nagybetűvel is leírhassa a nevét. Aztán, ott van az út, a 246 km, ami azért önmagában sem kevés. Aztán, ez már a nyolcadik rajtom lesz eddig sikertelenül és ezt nem is ragozom tovább. Aztán, úgy odatenni magad hónapokon keresztül, hogy nem tudod, hogy a versenynek lesz-e rajtja egyáltalán. Végül júliusban megismerve a rendezési szigorításokat tovább fohászkodsz, hogy legalább a rajtig ne szálljon rád az a rohadt „kolera”.

Hogyan hát? Itt nyugodt, kiegyensúlyozott lélekre és bika erős, tántoríthatatlan lábakra lesz szükség. Akarom!

Székely Éva néni azt írta: „Az ember jórészt azzal teszi tönkre az életét, hogy rettegve vagy reménykedve folyton azt várja, mi lesz a holnap. Nincs pillanatnyi nyugta, mindig a következőre, az azután következőre gondol, nem tudja élvezni a jelent.” Élvezni és tenni a jelent. És ez valóban így van, főleg mikor bejön a fáradtsági faktor is, az agyad irányíthatatlanná válik, befeszülsz.

Számtalan motivációs mondat létezik, melytől feláll a szőr a hátadon, mert olyan igazak. Például: „A tegnap már történelem, a holnap még rejtelem, de a ma adomány.” Viszont ezek „csak” kijelentések. Neked a befeszült, kétkedő pillanatokban technikára van szükséged, hogy ilyenkor is nálad maradjon az irányítás.

A Fejben dől el című könyv utasítása erre az esetre a koncentráció előhívása, amit a „kulcsszavak” tehetnek meg. Ki kell találnod a saját szavaidat erre. Miközben reggelente csinálom a Bíró Ica tornáimat (Még mindig, képzeld el!!) nekem két mondat kristályosodott ki, ami lenyugtat. 1. „Hagyd a gondolatokat magukra!” – Kilépsz az értelmetlenségből és teszed, ami hasznos. 2. „Ne aggódj és ne ábrándozz, csak tapasztalj és dönts!” – Ezek feladatok lesznek és nem kijelentések, a pillanatra irányítanak, amit befolyásolni tudsz, mindegy hogyan teszed.

Székely Éva néni mindenáron olimpiai bajnok akart lenni. Éppen akkor, amikor rommá tett mindent a háború. Szavai ismét megragadnak: „Megéreztem, hogy a túlélés egyetlen módja, ha mániásan ragaszkodom gyerekkori álmom megvalósításához, nem törődve a környező világgal, vakon bízom a jövőben. Mindent meg kell tenni az olimpiai bajnokságért!” Esetemben a „túlélés” szerencsére csak költői túlzás, egyszerűen a kialakult helyzet elviselését jelenti.

Hatalmas feladat előtt állok. Őrült nagy ez az elefánt! De régi szokás szerint keressük meg a farkát, aztán lépésről lépésre szép lassan felfaljuk. :-) Csak képletes, vegetáriánus vagyok. :-)

A motiváltságom nagyon erős, főleg, hogy megkaptam az esélyt és már az idén élhetek vele, nem kell még évekig elhúznom ezt a menetelést. De most azonnal elfelejtesz minden pátoszt. Lehet, hogy Leonidász szobráért, az olajágért és a tálka Evratosz vízéért léptél az útra annak idején, de ez most felejtős. Csak a feladat létezik, a kemény meztelen feladat.

Mindent értelmezz, elemezz! Tárd fel honnan indultál és hogyan! A bázis mindenképpen a január 11-én Athénban teljesített 24 órás futásom. Itt harcoltam ki a jogot a nevezéshez. A következő felkészülési diagramm jól jelzi, hogy szó szerint – harcoltam. 11 hét volt, szinte a nulláról indultam el, 833 kilométer edzésmunkával a lábamban, egyetlen 137 km-es csúcshéttel, átlagban csak 13 km/edzés futással szereztem meg a szintet, a 180 km fölötti értéket. Érzelmileg már jellemeztem ezt a versenyt, de racionálisan is mondhatom, most több volt a szívem, mint a lábam.

Mindent értelmezz, elemezz! Aztán ott volt március 5-én a Balaton Szupermaraton. Előtte négy héttel még futni nem tudtam a fájó túlterhelés miatt. De ösztöneimben éreztem, hogy meg tudom oldani a borotva élén táncolást. Három hét alatt, minden nap egy kilométerrel többet futottam. Az utolsó ezer métereken mindig elviseltem egy adag fájdalmat. Ezek mértékéből ítéltem meg, hogy tehetem-e tovább. A kísérlet sikerült, szimmetrikussá vált a mozgásom és az utolsó napra elvesztettem a fájdalmat. 3 hét alatt, 266 km teljesítése, átlagban 14,7 km/edzés. Komótosan ugyan, de behúztam a nyolcadik teljesítésemet.

Élt az 50-es években három muskétás, akik szinte megrendelésre futották az atlétikai pályán a világcsúcsokat: Iharos Sándor („Ihi”), Tábori László („Tala”), Rózsavölgyi István („Girnyó”). És aki kitalálta, „létre hozta” őket Iglói Mihály („Náci bácsi”). Tábori mondja a róla szóló könyvben, hogy tökéletesen igaz a mondás: „Csak az ismeri meg az ár erejét, aki szemben úszik vele.” Iglói edző híres mondása pedig: „Inkább edzésen egy vödör veríték, mint versenyen egy csepp vér!” És ezzel a filozófiával naponta jól megpakolta a srácokat kilométerekkel.

Eddigi összegzés, van szívem és képes vagyok a határaimon teljesíteni. Csakis az elvégzett munkában bízhatok, csakis az zárhat ki minden rám nehezedő extra körülményt. Tehát elképesztően fáradt terhelésnek fogom alávetni magam. Olyannak, hogy aznap már képtelen legyek egy lépéssel is többet menni. Vagyis, meg fogom tenni a legtöbbet!

Rendben. De nem kijelentésre van szükséged. „A ma adomány.” Persze, de ide technikák és feladatok kellenek. Tehát, most nem az a terv, hogy végig megyek a Spartathlonon, hanem az, hogy 150 km-ig 2 óra előnyt fogok szerezni a szintidőhöz képest. Ez egyenletesen leosztva 50 km-enként 40 perc előnyt jelent. Elemezve, így minden szakaszra kijön az utazó sebesség. Ebben az esetben a mentális „kulcsszavam” a mérföldkő lett. Három „mérföldkövet” kell megvalósítani, azaz három tempót. 50 km-ig 6:00; 50-100 km között 7:20; 100-150 km között 8:50. Ezekre kell edzenem.

Kicsit aggasztott, hogy a tavalyi gyenge évem miatt elvesztettem az alapsebességemet, így a 6:00 perces tempót is tanulni kell majd. De újra elemezni kezdtem az athéni 24 órás futásomat. Most a tempóm változásait. Minden kiolvasható belőle. 30 km-ig 6:00 percesnél gyorsabban futottam és majdnem ez lett a vesztem, hiszen láttuk alig volt felkészülésem. Szükség volt lassításra, egy 20 km-es kármentésre. De utána hosszan egy nyugodt daralás következett. Számokkal, 75 km-t mentem 9:30 óra alatt a 7:00 – 7:30 tempótartományban. A verseny 40%-át! Alapvetően ez volt az érték, ez mentett meg az alulkészültségem ellenére is. A hétköznapokban szégyenkezünk egy ilyen tempó miatt, vagy nem is tudunk ilyen lassan futni. Szóval a fenti gondolatokból kiindulva márciusban leültem és 7 hónapra előre megírtam az edzéstervemet, ami kombinált fejlesztéssel mind a három „mérföldkövemet” erősíteni fogja.

Ekkorra már a világ szókészlete beszükült: vírus, halál, otthon, maradj, karantén, maszk, teszt. De én beértem néhány saját szóval, amit magamban ismételgettem: munka, futás, evés, alvás.

1944-ben a „védett házban” hónapokra bezárva, rejtőzködve Székely Éva néni is kitalálta mivel próbálja megőrizni a kondícióját. „A háznak egyetlen olyan része volt, amely üresen maradt: a lépcsőház. … Hajnalban, sötétben nyolc emberen másztam át, s elindultam a földszintről. Öt emelet fel. Öt emelet vissza. Eleinte huszonötször … és végül száznál megállapodtam.” És mindezt miért tette? – Egyetlen pillanatban sem fordult meg a fejemben, hogy meghalhatok vagy beteg lehetek, hogy nem lesz többé alkalmam úszni. Nyerni akartam mindenáron.”

Nos, az megint nagy különbség, hogy nem túlélnem kell valamit, hanem csak megélnem. A konyhát én azért kicsinek találtam, hogy maratonokat fussak az asztal körül, vagy a konyhakőre kiöntött étolajon futópadosdit játszak. :- D A kialakított szabályokat elfogadtam, de a magam módján szabadságra vágytam. A futásokat szerettem volna ugyanúgy megcsinálni, mint előtte. Először a környező mezők között edzegettem. Majd mikor kijelentették, hogy az egyéni sport tevékenység mehet, mentem is mindenhova. De harapni lehetett a feszültséget a levegőben. A hévízi fenyők tövében a bicikliúton a sétálók kiléptek és elfordultak tőlem elhaladva mellettük, mint valami leprástól. Évtizedek óta csak azért járok orvoshoz, hogy aláírja az igazolásokat a versenyzéseimhez. A társadalombiztosításba eddig csak betettem. A szilárd immunrendszeremmel én vagyok „kolerás”?

A rövid edzések maradtak itt, de a hosszú futásokra dühösen száműztem magam az emberek közül. Alkalmazkodok, nekem most más a fontos. Vagány hozzáállásunkkal szerencsére felfedeztünk egy nyugodt, csendes helyet a Kis-Balaton mellett a Kányavári-sziget környékén. Törzshelyemmé lett. Kezdetben itt még a madár sem járt. Jaj, bocsánat, itt csak azok voltak. :- D Első alkalommal felfedeztem szinte az egész tavat, de utána egy 2,5 km-es szakaszt jelöltem ki, ahol oda-vissza csiki-csukizva raktam össze a 40, 50, 60, 70, 80 kilométereket.

Hónapok alatt a természet részévé lettem. A zsilipőr már várta a szombat hajnali integetésemet, majd kérdezte mi lesz a mai penzum. Voltak állandó szereplők is. A balatonmagyaródi cimborám is elbiciklizett mellettem valamelyik napszakban akár fújt, esett vagy hétágról sütött a nap. Láttam, ahogy a repce kibújik, majd virágba borul és végül learatják. Magányos, kreatív és érzelmekkel teli órák voltak ezek. Nyárra azért élénkebb lett minden, a Kányavári-szigetet is kinyitották. És itt, a világ háta megett néhány alkalommal azért ráismertek a „mozgásomra” is. Nekem persze kerek a szemem ilyenkor, de „ők” jól ismerik a vásznon botladozó figurát.

Magamban felvihogok, mert eszembe jut Blaskó Misi cimborám, aki 2018-ban Athénban az éremátadó gálán a DJ kezébe nyomja a pendrájvot, majd felharsog Kis grofo „mert a nézését meg a járását”. Persze a „hősök” ropják, mert boldogok. De én is. Bukottként én mindig ottmaradtam a gálára is. 2012-ben is együtt szirtakiztunk Ágival Tóth Attila párjával. Mert azt vallom: „Mindig annak örülj, amid van! Majd lesz több. Teszel érte.”

Nagy tisztelettel és szeretettel meg kell említenem szombathelyi Horváth Peti barátomat, akivel folyamatos kommunikációban voltunk/vagyunk. Az elején csak megbeszélgettük a versenyek elmaradását és azt, hogyan vészeljük át. Ez a párbeszéd sokat segített fenntartani a lendületünket, hogy csak tegyük és ne gondolkodjunk. Az edzettségi állapotunknak megfelelően két végéről közelítettük meg az ultrafutást. Én ezt „polcoknak” nevezem, azaz milyen alap sebességtartományt sikerült már elérni. Peti már gyorslábú, én viszont cammogó újrakezdő. Soha nem kritizáltuk a másik terveit, csak gondolatokat mondtunk róla és hagytuk a másikat „főni a levében”. Végül is mindenki megértve önmaga döntött, esetleg változtatott. Köszönöm Petinek, hogy a fáradt, szétfolyó napokon kapaszkodókat adott.

A lehető legtöbbet megtenni lefordítva annyit tesz, hogy intenzíven kell egyre több fáradtságot elviselve végrehajtani a következő lépést. Magamnak leegyszerűsítettem. Azt akarom, hogy a kilométer veszítse el a nimbuszát. És ez így is lett a végére, mert a szombati hosszú futásokon nem egyesével haladtam fejben, hanem tízesével számoltam a teljesítéseket.

Három hetes ciklusokban dolgoztam. Persze fokozatosan kezdtem, először felkapaszkodtam a már ismert 100 km körüli hetekre, majd jött a 150 km megkóstolása. Ez volt a „bemelegítés” ahhoz, hogy megkíséreljek eljutni a lélektani 200 km-es „polcra” és jó sokáig ott is maradjak. Azt gondoltam, hogy fel kell rúgnom a játékszabályokat.

De szakmailag utána olvasva a papírra vetett őrült terveimmel inkább csak keményebb játékszabályokat alkalmaztam, kvázi „táncoltam a borotva élén”. Hiszen edzésterhelésünk során az energia- és anyagveszteséggel járó testi leépítési folyamatok dominálnak, és jelentős elfáradás lép fel. Az ezt követő pihenési fázisban az energiaraktárak feltöltése zajlik, méghozzá a terhelés előtti kiinduló állapot szintjénél magasabb szintre. Ez az alkalmazkodási folyamat a szuperkompenzáció, amely a szervezet egy védekező reakciója a túlterhelések ellen. Tehát testünk egy újabb, erősebb struktúra és energiaraktár felépítésével védekezik az elkövetkező túlterhelésekre, így a teljesítményünk edzésről-edzésre növekedik.

Még egy kis tudomány. A futás energetikája. Egyrészt az anyagtranszport a sejtekkel közvetlen kapcsolatban lévő hajszálereken keresztül valósul meg. A sűrű hajszálérhálózat folyamatos és gyors anyagáramlást, így hatékonyabb izomműködést tesz lehetővé. Másrészt fontos a sejtekben lévő mitokondriumok száma is, ugyanis a szervezet erőműveinek nevezett sejtszervecskék az aerob energiafolyamatok lebonyolítói.

A hajszálerek és a mitokondriumok mennyiségileg akkor sokasodnak, ha optimális körülmények között folyamatos munkára vannak kényszerítve. A szervezet alkalmazkodási tulajdonságaiból adódóan ez jellemzően viszonylag hosszú időtartamú, de alacsony intenzitású terhelések mellett valósul meg leginkább. Rögtön megjegyezve, ez a magyarázata annak, hogy ha csak sok lassú egyforma futásunk van akkor is fejlődik némileg a sebességünk.

De az egyéni fejlődés egyértelműen az oxigénfelvevő képesség javításában rejlik. A rendelkezésre álló oxigén mennyiségének növekedése esetén ugyanis több energia keletkezhet az aerob folyamatokban, ami adott pulzusszám mellett nagyobb sebességet eredményez.

Az előzőek és a felkészülésem rövidsége miatt (7 hónap) tehát a heti 6 edzésemet kombináltan kellett összeállítanom. Voltak gyorsító napjaim, regeneráló futások és egy nagyon hosszú kifárasztó futás. Kulcskérdés vagy buktató a pihenési fázis. Mit, mennyit, hogyan? Na, ez a „Szent Grál”, mindenki ezt keresi.

Egyedül a vasárnap volt futás mentes, semmi mást nem tudtam tervezni. A futóéveim tapasztalatai erősítették a hitemet, hogy igenis a testem alkalmazkodni fog, egyre inkább elfogadja majd az erősödő terhelést. Illetve reagálni fogok a jelzésekre.

Számos gyakorlati beavatkozásom volt a tervbe. A program első heteiben például a résztávokat keményen megnyomtam, de be-beszúrt a sípcsontomnál. Így visszavettem erős lendületesre, hiszen a versenyen még 5:00 perces tartományban sem fogok futni. Aztán a második hónap után ledobtam a pulzus pántot. Még az 1000 méteres résztávoknál, 4:30-as tempóban sem értem el a laktát küszöböt, ami nálam 140 bmp. Akkor meg mit ne lépjek túl? Indifferens lett a pulzusszám. Aztán használtam „váratlansági faktort”. Véletlenül úgy hozta az élet, hogy egy 30 km-es feladat után még tovább futhattam 15 km-t. Hogy bármikor neki tudjak indulni, illetve soha meg ne forduljon a fejemben, hogy nem bírom tovább.

Minden beindult rendesen, de amikor az első 200 km-es hetemre kapaszkodtam fel, na akkor éreztem, hogy valóban a határaimon dolgozom, a szuperkompenzáció egyre „laposodik”. Ösztönösen jött, de a napi feladatokat csak úgy tudtam megoldani, ha minden edzés előtt aludtam még egy plusz órát.

Jól csináltam! Erről is olvastam. Paul „Coach” Wade a Fegyencedzés című könyv szerzője egyik „parancsolatként” fogalmazza meg: Aludj többet! Az alvás a szteroidok természetes alternatívája, az agy arra utasítja a testet, hogy termeljen teljesítményfokozó anyagokat. És többek között természetes melatonint is, ami a legerőteljesebb immunrendszer-erősítő, nemcsak segít az izmok gyógyulásában, de véd a rák ellen is. Aztán a muskétások is ezt tették Iglói Mihály idejében. Lenyomták délelőtt az edzést, jól megebédeltek, ittak egy sört, aludtak két órát és jöhetett a délutáni tréning.

A fejlődést már abban is le tudtam mérni, hogy a második és a harmadik 200 km-es hetemnél már eltűntek a napközbeni alvások. Persze hétvégén a testem azért mindig kért egy kis extra szundit. Utólag látva elég jól megszerkesztettem a programot márciusban, de a testem visszajelzéseire három esetben reagálnom kellett. Két ciklus pihenő heteiben mélyebbre, 100 km köré le kellett vinnem a mennyiséget, az utolsó előtti 200 km-es hetemben pedig 20 km-t elengedtem. És így volt jól.

A fizikai megterhelés végig teherrel nyomta a mentális hozzáállásomat is. Volt egy-két mély napom, amikor rám tört a reménytelenség és a hiábavalóság, sőt az értelmetlenség. De ez teljesen helyénvaló. Néha jól ki kell „sírnod” magad, „zokognod” kell, hogy elszálljon a fáradt gőz.

Az ilyen napokra is találtam segítőt, Yehuda Berg A fájdalom célja című könyvét. Ha létfontosságú döntést kell hoznunk az adott helyzetre, vagy egocentrikus módon, vagy a lélek sugallatát követve válaszolhatunk. Az előbbi pusztán egy reakció. Esetemben, ha kimerült vagyok, akkor rögtön elkeseredek és depresszióba zuhanok. A másik viszont egy ellenállás az ösztönös reakció késztetésének. Csak egy pillanatra kell megállni és tudatosítani, hogy miért is vállalod ezt a pillanatnyi szenvedést. Az irányítást visszaveszed és saját boldogságod előidézőjévé válsz.

Az ábra jól mutatja hogyan is valósítottam meg végül ezt az őrültnek tűnő edzésprogramot. 7 hónap alatt 4022 km-t futottam. Az összesen 28 hét közül 16 hét volt olyan, amelyiken többet mentem, mint 137 km, ami az egyetlen csúcshónapom volt az athéni 24 órás felkészülésemben. És ezen belül is 5 volt 200 km körüli és 9 volt 150 km fölötti. Átlagban 144 km-t teljesítettem hetente és átlagban 24 km-t futottam edzésenként, az átlag tempóm 6:38 perc/km volt. A legtöbbet tettem meg.

 

5. CÉLRA TARTS

Az Idő nagy csibész. Akkor jövünk rá, hogy milyen értékes, amikor elmúlik. Ezért fontos, hogy minden kis szürke hétköznapon is használjuk azokat a „homokszemeket”, hogy értelmük legyen és ne vesszenek el örökre. Gyarló módon az utóbbi fél évben én minden homokszemet a sok-sok futásra váltottam be. Vajon értelmes dolog volt? De eszembe jut életem vezérmottója, amit Steve Prefontaine amerikai futónak mondott edzője Bill Bowerman: "A futás sokak számára csak értelmetlen időtöltés, ami ráadásul nagyon fárasztó. De, ha megtalálod a futásban a fáradtságon túl a szépséget és az értelmet, akkor talán egy másik értelmetlen időtöltésben is meg fogod találni, ....az életben." És már birtokában vagyok annak is, hogyan kell majd váltani, pihentetni, ha majd úgy hozza az élet, hogy a többi része is harmonikus maradjon.

Örömteli, de furcsa érzés volt kimondani, hogy már csak egy kemény hét van hátra, az utolsó 200 km-es. Feszült voltam, hogy meg tudom-e még csinálni. Milyen duma ez?! Hé haver, ébresztő! Fél éve jogos volt az ilyen gondolkodás, de 4000 km van azóta a lábadban és még talpon vagy és kibírtad.

Éreztem, hogy fontos aláhúzni a „számlát” és összeadni a számokat. Vagy másképpen, elgondolkodni, hogy az összegyűjtött, megkeresett „pénzt” hogyan fogom elkölteni. A „majd veszek valamit”, az nem hozzáállás. Ezért a „Ne aggódj …” kulcsszavaimból tovább kellett lépni a „Minden OK, célra tarts!” kulcsszóra.

Scott Jurek a Futni, enni, élni című könyvében mondja: „Célba akartam érni, de igyekeztem minél kevesebbszer elképzelni a célt. Haladás közben is megmaradva a jelenben.” Előző éveimben én is úgy voltam ezzel, hogy beképzeltség, eretnek dolog és felesleges a Szoborra, a célra gondolni, mikor előtte még ott van a 36 óra kínja, szenvedése, azzal kell foglalkozni.

De most átértékeltem ezt. Felhagyok az álmodozással, hogy bárcsak jól tennék mindent útközben és egyszer végre odaérhetnék és isten ments, hogy még a célra gondoljak. Ide a képzelet technikája kell. Mert a képzeletnek hatalma van. Tulajdonképpen egy szemtelen átverése az agynak, mert az nem tudja megkülönböztetni, hogy csinálunk-e valamit vagy csak gyakorlunk. Amikor elképzeled, megvalósítod. Azt hogy hogyan, majd előbukkan az elkötelezettségedből, a hitedből. A lényeg, hogy képzeld el, jó érzéssel, örömmel minden nap, így minden sejted, érzésed ebbe az irányba fog haladni.

Pereg a film. Elképzelem! Lassan vége a pálmasornak. Jön az utolsó kordonozott 150 méter. Kezemben kinyílik a filmbeli rajszámsor. Magasra emelem. Közben felhangzik a nevem. Megmászom az utolsó három lépcsőfokot. Áthaladok az időmérőszőnyegen: 34 óra 8 perc. Ölelném Kostist (a főszervező), de most csak mosolyogni lehet. Lépek a Szoborhoz. Tudom, nem érinthetem, de lábai elé teszem a felfűzött rajtszámokat, letérdelek és levett sapkával felnézek a szemébe. Köszönöm! – mondom hangosan. Ezt fogom lejátszani minden reggel, minden este és minden edzés alatt az utolsó hónapban.

Tehát ezek után minden nap célra fogok tartani akár egy sportlövész. Veszem sorra a céltáblákat. Az ujjam a ravaszon. Határozott és erős, semmi remegés rajta. Lélegzet visszatart. Nem 8-as, nem 9-es, hanem telibe a közepébe. Jöhet a következő. 75 frissítőpont, azaz 75 céltáblám lesz, 75 telitalálattal.

0. céltábla (0 km). A rajtnál most rövid lesz a gyülekezés, csak futók lesznek mindenki vírusmaszkban. Nincs ölelkezés, csak a tekintetek akadnak össze buzdítva egymást. A rajtszámom 10-es, így az elején leszek a libasornak, hamar fogok indulni. Bevillan a filmbeli pátosz: „Engedd, hogy győzhessek és küzdhessek bátran!” Nem. Most minden más. Nem kell megengedned, mert nem függök senkitől! Magam fogok! De nem küzdeni, mert az már régen rossz. Egyszerűen csak teszem a dolgokat, minden pillanatban. Indulás. Csippan a szőnyeg és a maszkomat oldalra kidobom a kukába.

3. céltábla (13,8 km). Eddig nem állok meg sehol, különben is csak vizet mérnek. Van két fél literes flakonom, itt fel fogom tölteni. Hátizsák lesz rajtam, minden cuccom nálam lesz, akár egy UTMB-n a Mont Blanc-ban.

5. céltábla (22,7 km). Most nem lesznek iskolások, nem lesz zsivaj, nem lesz pacsizás. Az asztalon csomagolt kaják lesznek. Nem veszek semmiből, szinte nem fogok megállni egyetlen egy ponton sem, csak ha majd fogy a vizem. Zsákomban viszem a kipróbált kajáimat és csak tiszta vízzel fogok frissíteni.

13. céltábla (48,8 km). Hotel Kokkinis. Itt lesz vége az első mérföldkövemnek. Ránézek az átlagtempóra, 6:08 perc/km. Ez az! És egyben leszek. De adok a lábaimnak egy kis lazulást. Egy kis séta és egy kis futás felváltva, legalább 5 km-en keresztül.

18. céltábla (65,1 km). Már kilazultam, megy a 6:45-7:00 perc körüli folyamatos futás. Várom a csatornát, de nem várok tőle semmit. Már sűrűn locsolom is magam a hűtés miatt. A nadrágom már sófoltos lesz.

22. céltábla (81 km). 8 óra 55 perc alatt ideérek. Remek! Sokan lesznek. De a kötelező sorban állassal nem fogok időt veszíteni. Vizet fogok kérni és ha odajutok esetleg rizst. Ha nem, akkor nem. Fél perc és kilépek a pontról, az úgynevezett „vágóhídról”, pedig csak egy konzervgyár van mellette.

28. céltábla (100 km). Assoshoz fogok érni. 18 óra 10 perc van. 5 perccel késésben vagyok. De végülis hozom a második mérföldkövemet, 75 perc előnyöm lesz.

32. céltábla (112,8 km). Elmegyek Halkion kis kocsmája mellett. Most is kint fognak ülni az öregek az asztal mellett. Melegség jár át, mert eszembe fog jutni, hogy itt találtam ki a „Privát Spartathlont”. Megelőztem a koromat 2015-ben, hiszen azóta már annyi minden „privát”. Kéne már egy kis jogdíj! :-)

43. céltábla (148,2 km). Korábban már Malandreni után megállok majd az út szélén, öltözködök, magamra veszek néhány melegebb réteget. A fissítőpontokon most nem lehet, biztos sorba állítás lenne, az pedig a percek kidobása. Ez lesz az a hosszú, sötét völgy, ahol mindig elgyengültem. Nagyon fogok koncentrálni erre a szakaszra, több koffein tablettát beveszek majd az éberség végett. Felmegyek Lirkia faluba, ez lesz a harmadik mérföldkövem. Hurrá! 125 perc előny. Megvan. Már csak egyetlen dolgom marad, hogy ezek után ne csesszem el.

47. céltábla (159,4 km). A megelőző hosszú szerpentinen igyekezek majd minél többször belefutni. A hegytetőn vegyes érzelmek fognak kavarogni bennem. Egyrészt eszembe jut majd a film, hogy ezt én reggel is láttam, másrészt a 2018-as orkán fagyos hidege azonnal ki fogja ütni ezt a kéjes andalgást.

60. céltábla (195,2 km). A hegy után lesz majd egy bő 30 km-es szakasz, ami szinte sík és jó futható lenne. Na itt, nagyon össze fogom kapni magam. Ütemesen tolom a séta-futás kombinációt. Nem feltételes mód, hanem kijelentő mód: Fogom!

67. céltábla (220,1 km). Már piszok fáradt leszek. Vagy kopik majd az előnyöm, vagy megnő. De, mindent meg fogok tenni, hogy a lehető legtöbbet kihozzam majd magamból. Egy darabig majd szememmel kutatni fogom azt a helyet, ahol „szabad” lettem a film végén, de aztán hagyom. Mindegy, mert most egy másik sztori pörög.

74. céltábla (244,5 km). Az Evrotas folyó hídja. Utána lesz talán a város táblája, Spárta. Odamegyek átölelem, megérintem. Itt lehet, mert így akarom. Vagy kicsordul néhány könnyem, vagy bömbölök, mint egy gyerek. De ez nem tarthat soká, mert mennem kell.

Utána valamelyik utcából már látni lehet majd a Szobrot, de néhány utcatömböt még kerülni kell majd. Minden lépésemnél örömömben már el fogok szörnyülködni, hogy Spárta aszfaltján botorkálok. A filmkocka pereg, de ekkor eltűnnek majd a zajok, csend lesz és a lassított felvételen csoszogó léptem kimérten nyúlik és nyúlik, aztán majd a sarkon be fogok fordulni, és …

 

6. A DIADALÍV ÁRNYÉKÁBAN

… és a pálmafák suhogni fognak ezen a lusta mediterrán szombat délutánon.

Be akarok fordulni, de … de ... reccs …. Mi történt? Minden elsötétül. A film elszakadt. A vetítőkorong csak kattog és jár körbe-körbe, cipelve a lejátszott értelmetlen filmkockákat.

Eltűnt a Cél, mert eltűnt a Rajt. A verseny kezdetét megelőzően három héttel a szervezők kénytelenek voltak felhagyni minden igyekezetükkel. Le kellett fújniuk a rendezvényt, hiszen a világban megint dúlni kezdett a „kolera”. Dráma, görög dráma.

Magamban csak bambán vigyorgok. Még ilyen sem volt. Úgy buktam el, hogy igazából el sem indultam. De nem én döntöttem így!! Egyetlen döntésem sem irányult hátrafelé.

Hát mégis létezik a végzet?! Hiábavaló minden? A Spartathlon nem akar engem? 12 év nem volt még elég? Tényleg 50 évet várjak, mint Florentino Ariza a szerelmére? Na az vagány lenne, hiszen eddig még nem volt „járókeretes” teljesítő. :- )

Megpróbálok foggal körömmel kapaszkodni a mondatba: „Az út az, ami boldoggá tesz, nem a végcél.” De ez még kicsúszik, szétfolyik az ujjaim közül. Most még nem tudok higgadt lenni, még nem. „Mañana! Majd holnap!”

Eszembe jutnak Scarlett O’Hara zaklatott szavai az Elfújta a szél című filmből, amikor a végén azt mondja: „Nem engedhetem el! Nem! Vissza kell szereznem Őt valahogy! De hogy?! Ezen most nem gondolkodom, különben még beleőrülök. Ráérek holnap is gondolkodni …”

Mert ez mindig is így volt, mióta világ a világ. A vágy, a szerelem a leghatalmasabb dolog. Még a kolera idején is.

 

 

Idézett könyvek:

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején; Kilin Jornet: Futni vagy meghalni; Székely Éva: Sírni csak a győztesnek szabad; Gyömbér Noémi–Kovács Krisztina: Fejben dől el; Kő András: Tábori és a többiek; Paul „Coach” Wade: Csak az izom! Yehuda Berg: Kabbala és a szenvedés – A fájdalom célja;

Ezekből a könyvekből saját épülésem és motiválásom céljából szöveghűen idézek részleteket, hiszen úgy vélem az általam nagyon tisztelt szerzőik pont ebből a célból osztották meg velem gondolataikat, hogy azokat saját ízlésem szerint felhasználjam.