Engedd magadhoz a változást

Kelt: 2016.10.09

... avagy a sorozatos bukásoktól a gigasorozatig

1. Egyszerű három szabály

2. A múlt megtörtént - a jövő megtörténhet

3. Könyvek – mint kampók a sziklafalon

4. Változtatás – a kísérlet izgalma

    4.1 Edzésmódszer másként

          4.1.1 Stratégiaváltás

          4.1.2 Kilométerek csökkentése

          4.1.3 Erőteljes dombozás

          4.1.4 Gyorsító edzések mérsékletesen

          4.1.5 Futás mezítláb is

          4.1.6 Összefoglalva

    4.2 Táplálkozás másként

    4.3 Versenyzés másként

5. Metamorfózis – beért gyümölcsök

6. A megtalált „érdemesség”

1. EGYSZERŰ HÁROM SZABÁLY

Tapasztalatok mentén haladunk. Saját és mások tapasztalataira hallgatunk. Sziklamászás. Meredek sziklafalon keressük a kiszögeléseket, melyekről úgy hisszük megtartanak, hiszen már fogtunk ilyet előtte. Másrészt mindig örülünk egy bevert vaskampónak, hiszen ide biztosan beakaszthatjuk karabinerünket, mert ezt mások már kipróbálták. Ezek a kapaszkodóink az életben, de a futásban is. Az évek próbálgatásai és az azokból leszűrt tapasztalatok a kiszögelések, míg a mások által megélt és könyvekben összegyűjtött gondolatok, útmutatások, buzdítások a szilárd vaskampók.

Szokratész a Békés Harcosnak (Dan Millmann könyve) úgy tanítja, hogy a harcosnak három szabálya van: paradoxon, humor, változás. Paradoxon! – „Az élet misztérium, ne pazarold az időt arra, hogy megértsd.” A futás akár az élet. Ne keresd az értelmét. Ezen a szinten értelmetlen a magyarázkodás, hogy miért is futunk ilyen sokat. Ne arra szánd az időd, hogy ezt a választ megtaláld, hanem csináld, élvezd. Egyszerűen csak akarom és próbálom, hogy még szebb és még több örömet adóbb legyen. Humor! – „Őrizd meg a humorodat, főleg ha magadról van szó. Ez mindennél több erőt ad.” Úgy vélem örömmel és vidáman érdemes minden pillanatot megtenni, hiszen nagyon sok időt áldozunk ennek. Akkor meg ne kínlódjunk, vagy röhögjünk kínunkban is. Változás! – „Soha, semmi sem marad ugyan az.” Pedig mindig azt hittem, ha majd még többet, ha majd még jobban, akkor oda fogok érni. Talán mindvégig csak körbejártam, vagy egyhelyben topogtam.

Szóval utólag látom, hogy ezt az utolsó szabályt sikerült ösztönösen, véletlenül megértenem, elfogadnom és a változást magamhoz engedni. Bár azt gondolom, hogy soha nincsenek véletlenek. Mert mindig nálad a döntés. Te döntesz, hogy a külvilágból mikor, mit, milyen szemléletet fogadsz be, és hogyan lépsz tovább.

2. A MÚLT MEGTÖRTÉNT - A JÖVŐ MEGTÖRTÉNHET

Igen, a múlt megtörtént. Részemmé vált és a bukássorozat megbélyegzett. Legalábbis én ezt így éltem meg 2013 után. Wojtek? Ő az, aki soha nem tudott végig menni a Spartathlonon, sőt alig jutott túl 100 kilométeren is.

Valóban a Spartathlont 2009-2013 között öt egymás utáni évben próbáltam meg sikertelenül. Minden évben kerestem a válaszokat, mindig kerestem a bűvös „képletet”. Próbáltam akaraterővel, próbáltam több kilómétergyűjtéssel, próbáltam még több önismerettel, próbáltam sokkal több alázattal. De a bukást soha nem kerültem el.

2014-ben volt az utolsó év, amikor még minden nevezést elfogadtak. De én már direkt nem neveztem. Valamit meg kellett állítanom. A görcsös igyekezetet, az egyhelyben topogást. Már több éve tudtam 6000 kilométereket futni évente, de valami még mindig ismeretlen volt számomra. Ez pedig: én magam! El kezdtem úgy versenyezni, hogy kiélezett, stressz helyzetek legyenek. A végére egy nagy őrültség kerekedett ki belőle, hiszen 5 hét alatt 4 ultraversenyt, ebből három 24 órán túlit teljesítettem (Sárvár 24 óra, TerepSzázas, Békéscsaba-Arad, Ultrabalaton).

Menet közben jött az elképzelés. A legbizsergetőbb az volt, amikor egy héttel a 105 km pilisi menet után Békéscsabára autóztam, hogy rajthoz álljak a kétszer 100 km-hez. Nekem akkor nagy bátorság kellett ehhez. Nem is szóltam senkinek tervemről, mert saját magam sem akartam nyomasztani vállalkozásom nagy súlyával. Inkább azzal foglalkoztam, hogyan tudom összetenni magam a rajthoz. Igen! Ez volt az új, ismeretlen lecke. A kritikus helyzetet kikényszerítettem, de fogalmam sem volt arról, hogy a verseny második napján jön el az új időszámításom, „futóéletem” fordulópontja. Békéscsabáról Aradra egyedül, kísérő nélkül eljutottam 11 óra 30 perc alatt. A rövid éjszaka után másnap bicegő járással álltam rajhoz. Kínlódva haladtam Aradtól a határig, 25 km-t tettem meg 3 óra 17 perc alatt. Kint voltam a szintidőből. Egy bokorban töltött „technikai szünet” kizökkentett nyavalygásomból. Eszembe jutott annak a könyvnek a néhány sora, amivel ebben az évben a lelkemet edzettem. Dan Millman - A békés harcos szent utazása. Szóval elugrottál, elmertél ugrani, akkor nem szédíthet el az a mélység, ami alattad tátong. Ne törődj a 75 km-rel, ami még hátra van. És így lett, folyton „kitaláltam” hogyan is jussak előre „dolgosan” egészen Békéscsabáig.

„Gyorsultam, mindinkább a célomra összpontosítottam, a szakadék felé rohantam. Robbant bennem az erő, az elmém feledett múltat és jövőt, tigrist és szakadékot, s csak egyetlen cél lebegett előttem: a földet érés helye. Ugrottam. A levegőben egy pillanatra úgy éreztem, talán nem tudom megtenni. Aztán történt valami. Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de minden erőt összegyűjtve át akartam magam juttatni, és úgy éreztem, repülök. Egy pillanattal később nagyon is valós dobbanással landoltam. …”

Szentül hiszem, hogy 2014. május 18-án átugrottam a Nagy Szakadékomat, és azóta egyetlen egy versenyen sem buktam el többet. Így 2015-ben már tudtam azt, ha elindulok egy versenyen – döntöttem róla -, akkor azt nem adom fel. Ez lett a hozzáállásom. A Spartathlonra már jelentkeztem, de a kialakított új rendszer szerint sorsoláskor csak várólistára, ott is a 100. helyre kerültem.

Áprilisban objektív körülmények miatt a „futótörténetem” is akadozott. Úgy éreztem, hogy túlzásba estem a sok-sok futással és a családom érdekében tettem egy szintén eltúlzott kijelentést: abbahagyok mindent. Másfél hónapig tartott ennek az érzésnek a feldolgozása. Két idézet segített a számomra helyesnek vélt gondolatok megfogalmazásában. Az egyik a futásról, a másik az élet minden részéről szól.

Bill Bowerman - Steve Prefontaine edzője a müncheni olimpia után (1972): "Ha futni akarsz, akkor futsz. Ha nem, szépen abbahagyod. A vágyat nem lehet edzeni."

Dan Millman – A szellem törvényei

„Az egyensúly törvénye:

Az egyensúly érvényes testünkre, elménkre és érzelmeinkre, lényünk minden szintjére. Emlékeztet rá, bármit is teszünk, túlzásba vihetjük és elégtelenül is csinálhatjuk, és ha életünk és szokásaink ingája túlzottan kilendül valamelyik oldalra, elkerülhetetlenül a másik oldalt is meg fogja járni."

Mire egyensúlyba kerültem már csak három hét volt a benevezett Ultrabalatonig. Ebből a helyzetből kellett kihoznom a legtöbbet. Edzeni csak egy dolgot tudtam, a fáradtsággal való futást, és hozzá kellett „nyúlnom” a lelkemhez is. Megnéztem előtte a Rocky VI. filmet. Nagyon illett a körülményekhez és helyzetemhez. Rocky mondja: „Érzem, egy kevés cucc van még a pincében.” És az öregember, aki vidáman és egyszerűen él meg szerette volna még egyszer mutatni, mit tud. Sokáig minden rendben volt, de a vizektől nehéz övtáskám miatt 50 km körül megfájdult a forgóm, ami feszülté tette a combizmomat, és onnan le a talpamig. A fejemben már ott kattogott, hogy most, amikor akarok futni, akkor meg nincs mivel. De a problémát menet közben megoldottam, újra rendbe jött a futómozgás és a lelkem is kitartott fáról bokorra, oszlopról szemeteskukára haladva egészen a célig, a mámorító megérkezésig. Tehát nem hagytam veszni semmit, ahogy Arad után megtanultam.

Nyár elején az Ultrabalatont „csak” teljesíteni sikerült, de a tempója (31:08:52) nagyon határeset lett, hogy elegendő legyen a 2016. évi Görög Verseny kvalifikációjához. Ha nincs kvalifikáció, akkor jövőre nem is nevezhetek. Ráadásul, mivel 2015-ben várólistás lettem, elveszítettem volna a kétszeres szorzót, esélyt a sorsoláshoz. UB után így elindítottam egy fokozatos, de nagyon kemény felkészülést, semmit sem bízva a véletlenre. Viszont kell egy verseny! A felkészülésem szeptemberre futott ki, így erre a hónapra néztem körül a környező országokban. Így bukkantam rá Bruggra, egy Zürichtől 30 km-re található kis városkára, ahol 24 órás körözős versenyt tartottak szeptember 19-20-án. Bár csak az utolsó órában „csengett ki” a 180 kilométer, meglett a kvalifikációm (185,986 km).

Rá egy hétre pedig a barátok következtek, hiszen elrajtolt a Spartathlon. Nagyon szurkoltam nekik. Nem tudtam a fenekem ülni, nagyon „mehetnékem” volt. Tény, hogy ezek a szeptemberi történések talán már csírái voltak mindannak, ami bizonyosságot adhatott a későbbi gondolataimnak, a kihívásokhoz való hozzáállásomnak, a változás keresésének.

Minden év végén agyalunk a terveken, a feladatokon.  A jövőt pedig mindig előre el szeretnénk képzelni, mert a jövő megtörténhet. Azt élvezzük, ahogy közeleg, lassan jelenné válik, megoldjuk és másnap már édes múlt lesz belőle. Ez az idilli állapot, ahogy Balczó András mondaná: a kegyelmi állapot.

Ultrafutó vagyok, így a horizontomon ott van a Spartathlon és persze az Ultra Trail du Mont Blanc is. Az UTMB érdekében pedig 2015-ben még október végén teljesítenem kellett a Piros 85 terepfutást, amivel összegyűlt a 9 kvalifikációs pontom. Egy nagyon kellemes őszimádó futással ezt is megoldottam. Az UTMB-re decemberben, a Spartathlonra januárban lehetett nevezni. Neveztem mindkettőre. A sorsolásoknál a négy lehetőség közül három esetében gondoltam jól járhatok: vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkettő bejöhet. Sok jó kilátás, sok jó remény.

3. KÖNYVEK, MINT KAMPÓK A SZIKLAFALON

Úgy is mondhatnám, hogy 2015-ben elkövettünk egy-két "disznóságot", de összességében azért nagy "malacom" volt. Kedves barátomat, Simonyi Balázst és kisfiát meghívtam a rokonságnál tartott disznóvágásra. Balázs pedig nagyon meglepett engem.

Megkaptam tőle Scott Jurek frissen megjelent könyvét, - Futni, enni, élni – melyet szakmailag ő lektorált. Megint jöhetne a „véletlen-faktor”. De, nem! Mert minden pillanatról, minden történésről mi döntjük el, hogy kell-e nekünk. Nagy hálával tartozom Balázsnak, hogy felém nyújtott „valamit”, amiről dönthettem. Amíg olvastam "lebegtem aközött, ami voltam, és ami leszek", végig egy tükröt tartottam a kezemben, amiben meg-megpillantottam saját vonásaimat is.

Jurekről éppen lemaradtam, hogy személyesen is ismerhessem. Ő 2006, 2007 és 2008 években nyerte meg a Spartathlont, én pedig csak 2009-ben indultam el először rajta. Már a könyv borítóján ott áll Christopher Mcdougall nagyon-nagyon súlyos felvezető mondata: „Sikerült neki az, ami páratlanná teszi az embert: belülről újjáépítenie önmagát.” 

Az ilyen mondatokat persze sokszor már kétkedve fogadjuk, hiszen már annyian igyekeznek kirakatba helyezni magukat ilyen-olyan „elsőségeket” kikombinálva. Semmit nem tudtam igazán Jurekről, hiszen valahogy nekem kimaradt az első róla (is) szóló könyv elolvasása, a Futni születtünk. Begyűjtöttem ugyan és ott volt a polcomon, de úgy tűnik még nem „döntöttem” róla, hogy nekem ezt meg kellene ismernem. Előre vetítve, a két könyvet felcserélve, utána rögtön ezt is elolvastam.

Karácsony után a semmittevésben valami kellemes futásról szóló könyvecske – gondoltam. Neki álltam és kiderült, hogy már a hajnalokkal sem törődöm. Bizsergetett a könyv felépítése. In medias res belevágva a Bajnok fekszik a Death Valley útja mellett és éppen gondjai vannak, testi-lelki gödörben van. Bekaptam a horgot, a lasszó körbeölelt, megszorított és vont magával önfeledten.

Már az első fejezetben megfogalmazta az „ultrás” összefüggéseket, amelyeket vagy megtaláltam már korábban, vagy Békéscsaba óta tudni vélek. Ő bajnok, én földi halandó – de ez az érzéki, élményi párhuzam megmutatta, hogy ugyanabból az „ultra-anyagból” vagyunk. És jöttek a kampók a sziklafalon.

Miért futok? „A futás a mindenem. Imádok futni. Lényem jelentős hányadát határozza meg, … megszállott szenvedélyem, tévedhetetlen, de könyörtelen tanítóm. Úgy tudok megfelelni életem egyéb kihívásainak, hogy futok.”

Miért futok ilyen sokat? „Tudom, hogy olyan sportágat választottam, amely hosszú, gyötrelmes szakaszok végeérhetetlen sorát tartogatja…” „Az ultrafutáshoz óriási alázattal ellensúlyozott hatalmas önbizalom kell.” „Ultrafutás közben rengeteget lehet gondolkodni… Aki kiáll vagy kidől az ultramaraton közepén, annak még több ideje lesz gondolkodni.” És valóban öt éven keresztül minden októberben gyötrelmes volt. Gondolkodni, keresni, hogy mi volt a hiba már megint. Kellemetlen, depresszív hónapok sora, míg megint el nem hiszel valamit és felállsz és megint neki mész a falnak.

Akkor meg egyáltalán: Miért? „Futottam és futottam, mert megtanultam, hogy ha elkezd az ember valamit, nem hagyhatja csak úgy abba, mert az életben, épp mint az ultrafutásban, mindig előre kell nézni. Végül azért futottam, mert futó lettem, mert a magam választotta sport fizikai örömöt nyújtott, … megmentett a betegségektől, elemelt a mindennapok bosszantó kis gondjaitól. Futottam, mert megszerettem más futókat. Futottam, mert élveztem a kihívásokat, és mert nincs jobb, mint beérni a célvonalba, vagy teljesíteni egy nehéz edzőfutást.”

Mi az, ami felderengett az aradi utamon? „Könyörtelenül, de egyszerűen számolunk: Fuss, míg nem bírsz többet. Aztán fuss még egy kicsit. Ásd elő hozzá az energiát, akaraterőt. Aztán fuss még gyorsabban.”

Vajon miért nem tudom abbahagyni? „Futottam, mert egy ultramaraton nehézségeit legyőzve arra gondoltam, hogy ugyanígy le tudom győzni az élet nehézségeit, és hogy a nehézségek legyőzése maga az élet.”

Végül is miért higgyek Jureknek, mi az a közös szándék? „El akartam veszíteni magam, hogy ezáltal új határokat fedezzek föl, majd meghaladjam őket. Föl akartam törni magam, áthágva testem-lelkem korlátait.”

Szóval Jurek már az elején „megkaparintotta” a bizalmamat. A motivációs idézetei pedig kellemes fűszerek voltak ehhez a „gondolati étekhez”:

Lao Ce: „Ezer-mérföldes utazás egyetlen lépéssel kezdődik.”

Mahatma Gandhi: „Az erő nem testi képességből fakad. Forrása a rendíthetetlen akarat.”

Ismeretlen: „Nem is tudod, milyen erős vagy, csak amikor már nincs más választásod, mint erősnek lenni.”

Japán közmondás: „Ess el hétszer, kelj föl nyolcszor.”

Ernest Hemingway: „Mert az a mi sorsunk, hogy az élet megtörjön minket, de néha éppen azon a ponton leszünk erősek, ahol legjobban megtört az élet.”

Visszagondolva alapvetően három témakörben piszkálta meg az agyamat Jurek: kaja, edzések, hozzáállás.

Kaja:

Elég fura és egyedi volt, hogy a fejezetek után receptek voltak soha nem hallott, elképzelhetetlen alapanyagokból. Jó, jó már híre volt, hogy milyen táplálkozást követ, de – őszintén – ez érdekelt a legkevésbé. Majd átlépek ezeken a gondolatokon, ő ilyen és kész. Nekem a Bajnok kell, a „varázslat” jobban érdekel. Tiszteltem a vegetáriánusokat, de soha nem engedtem magam „megtéríteni”. De! Jurek elkezdte, egyszerűen, mértékletesen a tájékoztatást. „A növényi alapú étrend több rostot jelent, a több rost felgyorsítja az emésztést, vagyis a méreganyagok kevesebb időt töltenek az emésztőrendszerben, így kevésbé ártanak.” Hmmm… „A növényi étrend több vitamint és ásványi anyagot visz be a szervezetbe, több likopint, luteint és béta-karotint, vagyis olyan anyagokat, amelyek védettebbé tesznek a krónikus betegségekkel szemben. A növényevő kevesebb finomított szénhidrátot és transzzsírt vesz magához, így csökken az ezekkel összefüggő szív- és egyéb betegségek kialakulásának veszélye.” Hmmm… „A túlzott fehérjebevitel megterheli a vesét, és kalciumot von ki a csontokból.” Hmmm… „Élet-halál kérdése, hogy mit eszünk. Az vagy, amit megeszel.” Hmmm… „Az emberi testben hatalmas öngyógyító erők rejlenek, feltéve, hogy vigyázunk rá, azaz jól tápláljuk, és nem tömjük tele méreganyaggal.” Hmmm…

Aztán szinte ugyanazon az oldalon olvasható az ő hitetlenkedése, a bizonyossága, és végül a kíváncsisága, amely félretette a megrögzött dogmákat. „És egyszerűen nem hittem el, hogy az ultrafutó növényekből is ki tudja elégíteni fehérjeszükségletét. De ha mégis, biztosan nincs könnyű dolga.” „Mindaddig, amíg változatos, teljes értékű, megfelelő kalóriatartalmú ételeket eszem, elegendő és megfelelő összetételű fehérjékhez jut a szervezetem.” „Viszont megtanultam, hogy futhatok okosabban. Ehetek okosabban. Élhetek okosabban. Tudtam, hogy képes vagyok tovább menni, ahol mások megállnak. Tudtam, hogy erős lábam, jó tüdőm van. Nemcsak futó vagyok, hanem már versenyző is. És odafigyelek arra, amit eszem. Hány versenyt nyerhetek meg frissen meglelt titkommal? Ezt akarom megtudni.”

Hmmm …  Nem igaz, hogy nem tudnék egy esélyt adni ennek az élménynek én is!? Gyerünk, próbáljuk ki! Kísérletezni fogok.

És a bizonyítványt a következőképpen fogalmazta meg, melyen hatalmas pecsétek voltak a sikerei. Nem volt kérdés, hogy én is kíváncsian forduljak ehhez a szírénének felé. „Minél jobban étkeztem, annál jobban éreztem magam. Minél jobban éreztem magam, annál többet ettem. Amióta vegán lettem, eltűnt rólam egy réteg háj… Kiderült, hogy többet ehetek, nagyobb élvezettel, mégis soványabb vagyok, mint valaha voltam az életben… Arccsontom határozottabb lett, vonásaim élesebbek. Olyan izmok rajzolódtak ki rajtam, amelyek létezéséről nem is tudtam… Két erőkifejtés vagy verseny között egyre kevesebb idő kellett ahhoz, hogy kipihenjem magam… Úgy éreztem, napról napra jobban tudok koncentrálni.”

Edzések:

Más irányból már kezdett megfogalmazódni bennem, hogy szakítanom kell a túlsok kilométeres futásokkal. Mint ahogy majd az étkezésben sem a szószerinti leutánzást követem, úgy az edzéseknél is inkább a szemlélet fogott meg. Annyi féle módszer, technika és ciklus létezik már, melyet mindannyiszor jól alátámasztottak. De nekem megtetszett az a gondolata Jureknek, amely nagyon összhangban volt a 2014-es Békéscsaba-Aradon való indulásommal. „Vagyis ki kell találnom valamit helyette, ami hasonlóan szolgálja a felkészülést. Úgy döntöttem, olyan testi-lelki és érzelmi stressznek teszem ki magam, amilyen elé egy ultra állít. A Mount Si másnapján, amikor minden porcikám azért sóvárog, hogy egész nap csak lustán heverésszek, a szírének torkára forrasztottam a veszedelmes éneket. És teljesítettem egy ugyanolyan nehéz, ha nem nehezebb pályát, mint az előző napon.”

„Komoly hegymászók … jól megpakolt hátizsákkal másszák meg a Mount Sit, hogy legyen fogalmuk a rájuk váró nehézségekről. … A nagyon komoly seattle-i hegyi futók pedig futva teszik meg az utat. Néhány … ultrafutó többször egymás után felfut, lefut, majd megint fel és le.” Ekkor már tudtam, hogy a kitartó dombozást be fogom építeni a felkészülésembe. Megkerestem a saját Mount Simet, melyet a vonyarci kápolnadomb jelképezett számomra.

A másik gondolata csak megerősített a már 3-4 éves gyakorlatomban. „… új elemekkel gyarapítottam edzéstervemet. Bár korábban nem kifejezetten élveztem a gyorsaságot célzó gyakorlatokat, beemeltem a programomba a résztávos edzést.” „A résztávos edzés nemcsak önbizalmat adott …, hanem segített is, hogy a lényegre koncentráljak. … Futókat akartam legyőzni én is, de tudtam, ez csak akkor sikerülhet, ha előbb magamhoz, nem másokhoz mérem a fejlődésemet.”

A harmadik gondolata szépen megmagyarázta, amit általában ösztönösen érzünk is a domfutásoknál. „A fölfelé futás titka ugyanis inkább a fordulatszám, mint a puszta erő. … Rájöttem, hogy lépteim megkurtításával képes vagyok ’tekerni’, nagyjából percenként 180-szor érintve a talajt. Lefelé menet megnyújtottam a lépést, de testsúlyom csak futólag időzött a lábamon, mert ugyanazt a percenként180-as iramot tartottam, mint hegynek föl.”

A negyedik gondolata pedig szintén találkozott továbblépési szándékommal. „Okosabban és minőségileg jobban futottam, de nem különösebben sokat. … Megszoktam, hogy leküzdendő akadályok sorának tekintsem az előttem álló pályát vagy a meredek emelkedőket, a végtelen ösvényeket pedig embert próbáló utazásnak, melyet ki kell bírnom.”

Az ötödik gondolat a fókuszálás, ami nem is edzés, inkább a versenyeken való összpontosítás, problémamegoldás technikája, amikor történik valami valamelyik testrészeddel. „Először is beengedtem magamhoz a fájdalmat, a szomorúságot, és mindazt a gyötrő, rossz érzést, amelyet egy veszteség kavarhat. … Szenvedtem, de futottam tovább. Másodszor leltárt csináltam … Terhelhetem a sérült lábamat? … Tudtam, hogy ronda sérülés, de nem hittem, hogy igazán veszélyes. Harmadik lépés: Mit tehetek, hogy orvosoljam vagy enyhítsem a bajt? … Tudtam, hogy pokolian fájni fog, de így végig csinálhatom a versenyt. Végül: el kell különítenem, ki kell rostálnom minden rémült, kétségbeesett gondolatot, érzelmet. … Aztán begyömöszölöm őket egy zugba, hogy ne is tűnődhessek rajtuk. A feladat: gyorsabban szedni a lábam a lehető legkönnyebben érinteni a talajt. Előny: bokámban a rettenetes fájdalom segít megfeledkezni a Western States 100 mérföldjének egyszerű, prózai megpróbáltatásáról, amilyen a kimerültség, a szomjúság, a horzsolások és a hólyagok.”

Hozzáállás:

Tenni valamit, amit szeretsz, és örömet okoz, ugyanakkor éveken át mélybe dob, megaláz. Hogyan lehet erről a pontról tovább lépni? Miért kell ez neked? Jurek írja: „Amíg a Torto Trailen futottunk, semmiről sem tudtunk csak a földről, az égről, a testünkről. Szabad voltam egészen, csak az számított, amit éppen csináltam. Lebegtem aközött, ami voltam és ami leszek, éppoly valósan az időben, ahogy a térben. … És végre emlékeztem rá, mit találtam meg az ultrafutásban. Emlékeztem, mit vesztettem el.”

És tulajdonképpen mitől lesz „ultra” a futás? „Ez az egyik legnagyszerűbb dolog az ultrafutásban – hogy fájhat annyira, amennyire elképzelni sem tudtuk, aztán tovább megyünk, és kiderül, hogy a fájdalom nem is olyan nagy ügy. Egy ultramaraton során nem csak egyszer kaphatsz új erőre, hanem kétszer, háromszor, négyszer is. … Valahogy mindig van megoldás. Hogy hogyan? Nem gondolkodva és számolással. Egyszerűbben: Tedd a dolgod, és kész!”

Lelkemig hatoltak az elhatározásairól szóló sorai, melyek egyre inkább kristályosították tenniakarásomat.

„Még többre vágytam. Még messzebb akartam jutni, föl akartam törni magam, meg akartam tudni, van-e bennem még valami új és friss. Új kihívást akartam.” „Megfogadtam, hogy komolyan veszem a futást, föltettem magamban, hogy győzni fogok.” „A legfontosabb mindig az, hogy mi segített túl azokon a pontokon, ahol úgy éreztem, nem megy tovább.” „Hol vannak a határaim? És hogyan tudhatom meg, ha nem úgy, hogy megpróbálom meghaladni a határaimat?”

„Sikerült teljesítenem valami nagyon nehezet – nehezebb célt még nemigen tűztem ki magam elé -, és arccal a fűben, zihálva boldogan, de a rosszullét határán, halálosan kimerülten éppen megfogadtam, hogy ’soha többé’. Egy szemernyi erő sem maradt bennem. Ilyen hát futónak lenni? Hogy mindenét beleteszi az ember, és a végén már nincs mit adnia, mert semmije sem maradt?”

„…átalakulhatsz. Nem egyik napról a másikra, hanem idővel. … Törekszünk egy cél felé, s hogy elérjük-e vagy sem, fontos ugyan, de nem a legfontosabb. Az a legfontosabb, hogy hogyan közeledünk. A döntő mindig az a lépés, amit most teszünk, teszel meg.”

„Mindannyiunknak megvan a maga útja. Rátalálni, az a művészet.” „A jó és egészséges étrend és a futás szabadsága nekem segített rátalálni a magaméra. Neked is segíthet. És ki tudja, hová el nem jutsz azon az úton.”

És én megfogtam Scott Jurek kezét, hittem neki és vezetésével elindultam. Elindultam, hogy találjak valamit. Lehet, hogy én is meglelem saját kincseimet.

4. VÁLTOZTATÁS – A KÍSÉRLET IZGALMA

4.1 Edzésmódszer másként

4.1.1 Stratégiaváltás

2015-ben október végén boldog őszimádattal a Piros 85 terepfutáson bezártam az évadot. Mint már tudjuk kellett ez a 2 pont az UTMB nevezésemhez is. Lassan két éve Németh Gabika barátom a masszőröm. Nagyon tehetséges gyorslábú maratonista (félmaraton: 1:10:55; maraton: 2:36:26) Vonyarcvashegyen. Minden masszázs alkalom felér egy-egy terápiával oda-vissza, hiszen jól átdumáljuk futóéletünk történéseit. Novemberben panaszkodtam, hogy besűrűsödött a munkám, szinte 2 hétig nem is futottam. Ekkor ajánlotta figyelmembe a terepfutás.hu oldalon megjelent cikket, melyben Bryon Powell értekezett a pihenésről és a visszatérésről a rendszeres edzésmunkához. Elolvasva teljesen lenyugtatott és nem bánkódtam már tovább, hogy novemberben csak 62 km-t futottam mindössze.

Nos ez is ösztönösen jött, persze külső körülmények miatt, de én döntöttem a pihenésről. Írja: „Az az edzésmunka, ami a legjobb formádat biztosítja, egyszerűen fenntarthatatlan. Ha hosszú távon ezen az erőfeszítésen akarsz dolgozni, biztosan megtör. Nincs ebben semmi meglepő, s éppen ez a lényege az edzésmunka periodizálásának.” Arra hívja fel tehát a figyelmet, hogy szezon végén „igenis tervezzünk futás nélkül töltött időt, ami két héttől két hónapig is terjedhet. Ezzel kerülhetjük el, hogy gyulladásig stresszeljük a szervezetünket és ne jelenjenek meg a betegségek. Persze később a kemény edzéseket éppen azért végezzük el, hogy stressznek tegyük ki a szervezetet, amit még képesek vagyunk kezelni sérülés bekövetkezése nélkül, és ez viszont gyulladást okoz. Szóval a ’nukufutás’ alatt szerkezetileg és hormonálisan is regenerálódnunk kell, melyet a teljes értékű táplálkozással, a sok alvással tudunk elősegíteni és utána jöhet a visszatérés a hagyományos alapozási periódussal.”

Nem tudhattam, mit hoznak a sorsolások (UTMB, Spartathlon), de a Balaton parti futások ott lesznek a repertoáron, és kiindulásképpen csak eddig az időtávig raktam le a tervezést. Így rögtön kialakítottam 2 periódust. Az első 2015. decembertől 2016. március derekáig tartott (3 és fél hónap), a második pedig május végéig (2 és fél hónap).

Már régebben látókörömbe került az LSD (Long Slow Distance, Hosszú, Lassú Táv), mint a humánus edzésmódszer. Joe Henderson egy kiégett atléta kezdte így el a futóéletét egy szép napon. Javaslata szerint ne méregessük az időnket, fussunk, ahogy jól esik. Mert a jóleső tempó se nem kocogás, se nem erős futás. A legkellemesebb ritmus a zsírégető zóna felső határa. Az aerob alapok felépítésének ez az egyik legjobb, legegészségesebb és élvezetesebb módja. OK! Tehát az 1. periódust ilyen módon fogom leedzeni.

Aztán ismét leporoltam egy korábban begyűjtött írást és mélyebben átolvastam a saját szemszögemből. Ez Földing Ottó diplomadolgozata volt, mely a „Női maratoni futás országos csúcsa egy pályafutás tükrében” címet viseli és párjáról, Juditról szól, aki 1996 óta 2:28:50 idővel tartja ezt a csúcsot. Az edzésmódszerek között Arthur Lydiard tevékenységéről, a mai is alkalmazott hosszútávfutás egyszeregyéről ír. „Módszerének lényege: magas szintű aerob kapacitásra épülő, elsősorban dombedzések formájában speciális erősítéssel továbbfolytatott előkészítő időszak után az előzőekben megszerzett képességek szintentartása mellett fokozatosan növekvő intenzítású anaerob kapacitást fejlesztő edzésmunkával építi fel a versenyformát.” Ez a mondat úgy kerek, ahogy van! Mint később is látható, soha semmit nem „utánzok le”. Mindenből annyit és úgy veszek ki, amely az én lehetőségeimet és elképzeléseimet szolgálja. Nekem csak két időszakom van. Így az 1. periódusban az LSD által megerősödő aerob alapokat kiegészítem egy párhuzamos előkészítéssel, melyet a dombedzések fognak szolgálni. Majd a 2. periódusban jutnak szóhoz az anaerob kapacitást fejlesztő eszközök.

4.1.2 Kilométerek csökkentése

Beláttam, hogy ami érték volt korábban az most már teherré vált. Szó sincs arról, hogy „szembeköpném” magam. Az elmúlt éveimben mindig szentül hittem azt, hogy amit tettem akkor, az mindig a legjobb volt. Utólag akár javasolni is tudom kezdő ultrásoknak, hogy az első 3-4 évben sok-sok hosszú lassú futással eddzük meg humánusan az izületeinket. Nem mondok vele újat, hogy egészen másképp tudunk haladni 80-100 km-ig, és másképp haladunk 150-200 km környékén. Persze ehhez türelem kellene, felépíteni egy bejárandó pályaívet, hogy majd az évek során ne a folyton visszatérő sérülésekkel bajlódjunk és sajogjon a szívünk, hanem mint az acél egyre edzettebbek, ellenállóbbak lehessünk még több és egyre elképzelhetetlenebb terhet is elcipelve.

Meg kell érteni viszont, hogy az idősíkon ezeket a módszereket egymás mellé kell tenni. Az előző évek 5-6 ezer kilométereivel a lábak ellenállása kialakítva. Kész. Most más kell. Időt kell felszabadítani, ami majd a regenerálódáshoz szükséges, melyet a minőségibb edzések többlet terhei igényelnek. Szóval a fűnyíró elvet alkalmazva, kb. 30 km-t lemetszek minden hétről a korábbi ciklusokhoz képest. Nem lesznek 140 km-ről induló és 240 km-re is felkúszó hetek sem. A heteket az évek óta kitapasztalt belső struktúrákkal fogom kialakítani, a fokozatosság és a ciklikusság megtartásával 80 km-ről kezdve és max. 140 km-ig felvíve. A hétvégi hosszúfutáson sem lesznek 50-80 km-ek, csak 25-40 km-ig fognak terjedni. Kb. mindig a harmada lesz az egész heti teljesítménynek. Az hogy az egyes versenyek felnyomják az indifferens lesz, a „munkaheteket” így fogom kialakítani. 2015. decemberben ilyen szemlélettel 265 km-t futottam.

4.1.3 Erőteljes dombozás

A Futni születtünk könyvben is Frank Shortert - a müncheni olimpia maratoni bajnokát – idézik, aki szerint „A hegy nem más, mint gyorsító edzés álruhában.”

Hogyan és miért segít a dombedzés a fejlődésben? Földing Ottó tanulmányában úgy írja, hogy „A dombfutások jellemzően 100-200 m közötti távok lefutását jelentik 1-3 km összértékben, kb. 5-15%-os emelkedőre. Törekedni kell arra, hogy a súlypont folyamatosan magasan maradjon a felfutások alkalmával, a térd kb. vízszintesig emelve vezesse a mozgást, a karmunka erőteljesen segítsen. A dombfutások speciális erősítést jelentenek a lábizmokra, javítva az ellépő erőt, a futás hatékonyságát. Lényeges, hogy a dombedzéssel az erős speciális erősítő hatás mellett már most megkezdődik az anaerob kapacitás fejlesztése is. A magas szintre fejlesztett aerob kapacitás biztosítja, hogy a futó egyrészt elviselje a nagy terhelésű dombedzéseket, másrészt az anaerob elemeket tartalmazó dombedzések révén könnyebben alkalmazkodjon az anaerob munkavégzéshez.”

Decemberben és januárban a sötét miatt úgy döntöttem, hogy a felépítő fázisban munka után a futópadon végzem el az edzéseket. A 10-12 km-es edzések során kedden és csütörtökön  az edzés közepén 10x futottam 250 m-t 8%-os emelkedőn. Aztán mikor egyre világosabb lett délután az idealítása miatt rákaptam Vonyarcvashegyen a Szent Mihály kápolna dombjára, hiszen elég meredek, 250 m felfelé és 3,5 km-re van tőlem, ami éppen elég a bemelegítésre. És végül is ugye, ez lett az én „Mount Sim”.

Lubics Szilvi idén is megszervezte a nagykanizsai edzőtábort január 28-31 között. Eddig mind a hármon ott voltam. Már egyre többen vagyunk és sok-sok új barátot is szerezhettem a régi pajtások mellé. Általában mindig én kullogok a futások végén, hiszen ekkorra még soha nem jövök formába. Illetve az a baj, hogy éppen „nagyformába” jövök, hiszen évvégére mindig elhízok, most is 78 kilóról kezdtem a vékonyodást. A szelíden elkezdett rendszeres dombozások azonban már segítettek, hogy a terepen is csak 100-200 m-re maradjak le a menőktől. Büszkeséggel töltött el, amikor Szilvi megdicsért, hogy talán az idén vagyok a legerősebb.

Pedig mindennek az elején voltam még, tele ismeretlen várakozással, de annál nagyobb izgalommal, hogy ennek a sok-sok változtatásnak vajon mi is lesz az eredménye. Lesz-e egyáltalán? Csak egy dolgot tettem: töretlenül hittem Jurekben!!!  Így az edzőtáborban a menüválasztásnál is már a vegetáriánust kértem. Persze mindenki kíváncsian kérdezgette, hogy hogyan és miért? De csak olyan újévi fogadalomnak vélhették.

A Spartathlonra január 15-től február 20-ig lehetett nevezni. Az edzőtábor előtt már beadtam a nevezésemet. A 390 fős összesített és a 25 fős országonkénti limit mindenképp a bizonytalanságot növeli. Ugye dupla szorzóm van a tavalyi várólistám és be nem kerülésem miatt, de akkor is. Miben reménykedhet az ember?! Január 16-án kiderült, hogy az UTMB sorsolásom nem sikerült, de az esélyt bent hagytam a dupla szorzó miatt.

Kettős elhatározás született meg bennem. Egyrészt letettem a terhet. Az új változtatásokkal nem a Spartathlonra készülök, hanem megpróbálok egy hatalmas kihívást, az Ultrabalaton után egy hétre beterveztem a Mátra115 terepfutást. Igazi komoly feladat, melyen valóban próbázhat a „Jureki bizalmam”. Tud-e működni az ígért gyors regeneráció? Minden edzésemet ez a távoli kettős cél pörgette. Másrészt azért nem hagytam annyiban a Spartathlon sem. Érzelmi síkon kezdtem „küzdeni” a bekerülésért. Lelki zarándoklatba és vezeklésbe kezdtem. A vonyarci kápolna ezek után már nemcsak praktikus eszköze lett a dombfutásoknak, hanem ettől a kis hegyecskétől, óriás dombtól testi, lelki erőt nyertem. Hetente számtalanszor (általában 40x) zarándokoltam ide. Vezekeltem és felvittem a kápolna lábaihoz az elmúlt (futó)éveim minden szomorúságát. Megannyiszor marékszámra hordtam fel a hiábavalónak tűnő fáradt évek szürke hamvait. De minden fordulónál lefelé tiszta fejjel és friss tüdővel egyre inkább éreztem jövőm új tűzét. Meztelen lelkemet mutattam a sorsnak és a sok-sok erőfeszítést, hogy adja meg nekem az esélyt, és én ígérem: megragadom!

4.1.4 Gyorsító edzések mérsékletesen

2016. március közepétől az Ultrabalatonig tartó 2. periódusban szóhoz jutottak az anaerob kapacitást fejlesztő eszközök is. Végeredményben a BSI Balaton Szupermaraton után három új frontot terveztem nyitni figyelembe véve az előző éveim kedvező tapasztalatait. Első: hétfőként résztávozás van, 200 m-től indulva 1000 m-es egységek felé haladva. Második: keddenként tempófutás, de csak max. 10 km, amit 5 perc körüli ezrekkel kell megtenni. Harmadik: heti 40x felmenni a kápolnához, de most már a tetejéig futva. Ez persze elosztva a hétvégére és hétközben. Nincs semmilyen elvárás. Csak megcsinálni, mindent a körülményekhez, fáradtsághoz mérten a legjobban, mert tudom, hogy jótékony, építő hatásukat ezek a technikák majd ki fogják fejteni.

4.1.5 Futás mezítláb is

A Futni, enni, élni könyv után nyomban elolvastam a kimaradt Futni születtünk című könyvet is, hogy teljes körűen megismerjem Jurek kalandjait. Szépen megírt történet tele tűzdelve a sok tudományos igazolással, hogy mit is jelent az ember(iség) életében a futás. Felfigyeltem az intő gondolatokra: „Aki mindennap ugyanazt csinálja, annak az izomzata és a csontrendszere hamar megtanul alkalmazkodni, és automatizmussá válik az egész. De ha mindig új kihívások elé állítjuk magunkat, … akkor idegek és kisegítő izmok egész hada kel életre, hogy akcióba lendüljön. A tarahumaráknak ez a mindennapi élet. … egész életüket végigkísérő labdajátékuk pedig nem más, mint folytonos felkészülés az ismeretlenre. … mindig mindenre készek – nekiiramodni, szökdécselni, visszakozni, sprintelni vagy árkot ugrani.”

Az érzelmeken túl, azonban szöget ütött a fejemben a mezítlábas futás „levezetése”: „Minél jobban elhasználódik a cipő, minél keményebbek lesznek benne a párnák, … annál biztosabban állnak a futók a lábukon, annál határozottabban mozognak.” „A lábfejek lételeme a küzdelem, a terheléstől csak erősödik, ha sokáig lustálkodásra van kárhoztatva, elveszti a tartását. De ha dolgoztatják, boltozata úgy ível majd, mint a szivárvány.” „A mezítlábas vándor a talpán keresztül folyamatosan kapja az információt a talajról, és érzékeli a földhöz való viszonyát. A cipőbe zárt láb azonban alszik a mindig változatlan környezetben.”

Ki kell próbálnom! Erre is nyitott voltam. Volt valahol egy szörfös papucsom. Ez ideális volt, mert olyan vékony, hogy mindent érzek a talpammal, de koptató réteg is van rajta és nem fogom tönkre tenni a lábamat. Már a futópados januárban többször futottam így, persze ezt is fokozatosan. Először talán 6 km, később 10 km. Nagyon elfáradtak a lábujjaim és a lábak párnái. Vagyis azt mutatta, hogy gyengék, nem használtam, megkíméltem őket. Tavasszal már az aszfaltra is kimentem így. A keddi tempós futásoknál próbáltam ki. Először csak 5:45, 5:30 tempó ment, de volt, hogy 10 km-t 4:50-nel mentem. Meglepetésemre nemcsak a lábujjaim és a párnák erősödtek, hanem mivel végig szinte lábujjhegyen futottam a vádlimban olyan izmok fáradtak el kőkeményen, amit előtte nem is használtam. Szóval erősített, tovább szálkásított. A másik hozadéka, hogy mivel nagyon odafigyelsz a talajfogásra, futásod szimmetrikussá válik, a tempó miatt „maratonista” futóstílussal mész, azaz sarkad felcsapod a fenekedig, hosszabb lépésekkel lábujjhegyről rugaszkodsz el. És repesztesz.

A kedvező tapasztalatok alapján a futócipőimet is átértékeltem. Most már könnyebbeket szerettem volna. De erre nem akartam sok pénzt szánni, így 5000 forintért vettem 2 db lapos talpú futócipőt a kínai üzletben, egyiket a résztávos, a másikat a tempós edzésekre. Fapadosak voltak, de ezekben éreztem a z új futóstílust. A BSI Balaton Szupermaratonon az első két napot is ezekben tettem. Kiderült, hogy maradnak edzőcipők, mert 40-50 km-en a körmeimet bántották. Minden évben egy versenycipőt tudok venni. Az utóbbi években ez is inkább kemény, nagy csillapítású terepcipő volt. De most elővettem és megemeltem. Iszonyú nehéznek tűnt, és én tavaly ebben futottam le az UB-t, futottam 221 km-t. Nem, nem. Ezen is könnyíteni kell!! De a versenycipőm viszont nem lehet fapados, mert amikor egyre többet gyalogolok, akkor előjön a csillapítási faktor is. Egy Kalenji alap terepfutó cipő lett az én idei aszfaltos versenycipőm.

Ez a szemlélet már korábban sem volt idegen tőlem. Mikor el kezdetem a hosszabb futásokat a térdfájások miatt még a Bécs-Pozsony-Budapest versenyt is „terminátorként” futottam le a bevasalt térdvédőmmel. Majd 2009-ben egyszer csak levettem, néhány hétig fajdogált, de megtanultam „járni” utána. Aztán 2011-ben, amikor kinyírtam a sarkamat, az intapadás a sarkantyúmon totál begyulladt, ismét a mozgással, terheléssel kombinált terápia gyógyított meg, és ami a lényeg azóta „örökre”.

Azóta elvem, hogy meg kell tanítani a testet a mozgásra, a terhelésre, amit el akarsz várni tőle. Én most már úgy veszem, hogy jönnek sorra az „üzemi fájdalmak”: először a bütyök, aztán a boka, térd, csípő, hát, stb. Ahogy növekszik a terhelés, haladsz a felkészülésben ezeket mind „elsajátítod”, tested megszokja, megerősödik, és a fájdalom elmúlik. Tehát nem szabad „mankót” használni (fásli, térdvédő, ragtapaszok). Ha te minden évben szeretnéd élvezni a futást hagyj időt a testednek, hogy megismerje a terhelést, mert akkor a sérülést is el fogod kerülni.

4.1.6 Összefoglalva

Az új benyomások megismerése, értékelése után összefoglalva a következő edzésmódszerem alakult ki 2016 első félévére. Két periódusra osztottam, egy-egy nagyobb versennyel lezárva. A periódusokon belül három hetes ciklikusság volt jellemző mindig magasabbról indulva heti 80 km-től maximum 140 km-ig. A BSI Balaton Szupermaratonig (március 17-20.) három és fél hónapig csak laza, könnyed futások voltak 6:00 – 6:30 sebességtartományban, de már két napon induló dombedzésekkel. Utána az Ultarabalatonig (május 28.) két és fél hónapig megkezdődött a formábahozás. Heti 6 napos edzés, vasárnapi pihenővel. Hétfőn résztávozás, kedden tempófutás, szerdán és csütörtökön dombedzés 10x felfutás a kápolnához, pénteken egy nagyon lassú regeneráló futás, szombaton pedig 25-40 km-ig terjedő hosszúfutás, amiben dombedzés is van, hiszen 20x felfutás a kápolnához. Ha a héten nem volt felkészítő verseny, akkor a tempófutásokat „mezítlábasan” tettem meg.

Ahogy haladtam előre egyre igazabb lett a gondolat: „Hogy mi van kívül? Lényegtelen! Ha már tudod, mi van belül.”

4.2 Táplálkozás másként

Ha nemcsak a betűket olvassuk, de el is gondolkodunk rajtuk, akkor azt látjuk: egy vegán táplálkozású ember, aki ezzel is mekkora erőkifejtésekre volt képes. Jurek tehetséges ember, futó alkat, sikereiben valószínűleg ez is közrejátszott.

De én is ugyanolyan emberből vagyok. Vajon rám mennyire hatnának ezek a táplálkozási változtatások. Számomra hiteles ultrafutó volt. Ezért hittem neki mindenben annyira, hogy döntsek a kipróbálásról. Felhagyva a több mint 50 éves „életkonvenciómmal” január 1-től elhagytam a hús fogyasztását. Meg akartam tudni, hogy milyen változással lehet ez a létezésemre, a futásomra. Ebben sem akartam Jureket utánozni, hanem a szemléletet átvéve, fokozatosan élvezni az eredményét, már ha lesz.

Később olvastam utána, hogy a szakirodalom szerint az „ovo-lakto vegetarianizmus” mellé tettem le a voksomat, azaz a tojást, a tejet és a tejtermékeket és a méz fogyasztását nem zártam ki. Hajlamos voltam mindig is a túltáplálkozásra, egyszer-kétszer nehéz, emésztetlen gyomorral futottam és emlékszem milyen terhes, szörnyű érzés volt.

Tulajdonképpen az energiatermelés leegyszerűsítése fogott meg igazán, hiszen az idei változtatásaim arra irányultak, hogy minden hatékonyabb legyen. Kicsit bővebben és összefogottan idézve – de nem bele menve a teljes körű egészséges előnyök kifejtésébe - a biostore.hu oldalon a fehérjékről a következőket ismerhettem meg:

„Melyik fehérje a hasznosabb? Az élő szervezetek szárazanyagtartalmának jelentős részét (izmok, csontozat, enzimek, hormonok és a vér alakos elemei) a fehérjék alkotják, melyek aminosavak láncolatából épülnek fel. Felnőtteknél 8 aminosav esszenciális, azaz létfontosságú. Ezeket a szervezet nem tudja előállítani, ezért élelmiszerekkel kell bevinni. A növényevő állatok saját fehérjeszükségletüket növényi fehérjékből fedezik. Ezek az elsődleges fehérjék, amelyek többnyire nem teljes értékűek. Az állati eredetű fehérjék teljes értékűek. Ezek a másodlagos fehérjék, az állati szervezetben épülnek fel növényi fehérjékből.
A növényi fehérjék azért hiányosak, mert a bennük található aminosavak aránya egymáshoz képest nem megfelelő, valamelyik aminosavból a kelleténél kevesebbet tartalmaz. Ezért van szükség a komplettálásra, ami a növényi eredetű ételek tudatos párosítását, egymással való kiegészítését illetve tápértékben teljes értékűvé tételét jelenti. Nem kell a fehérjehiány miatt aggódnunk, sokkal inkább probléma a túlzott bevitel. A szervezet nagyon gazdaságosan kezeli a fehérjéket.

Az állati fehérje teljes értékű ugyan, de nehezebben emésztődik és lebontáskor sokkal több bomlástermék keletkezik. Az emberi szervezet is az elsődleges növényi aminosavakból tud értékes fehérjéket építeni, minimális salakanyag-képződéssel. Úgy van megalkotva, hogy változatos, növényi táplálékokból rendkívül jól tud építkezni és működni. Elterjedt nézet, hogy az állati fehérje közelebb áll az emberi fehérjéhez, mint a növényi alapú. A szervezet azonban az állati fehérjét is ugyanúgy aminosavakra bontja, mint a növényét, az előbbit viszont nagyobb energia bevitellel és több salakanyag képződéssel. Felesleges ezzel terhelni a szervezetet. Sokkal ésszerűbb ugyanúgy felvenni az aminosavakat, mint a természettel összhangban élő nagytestű élőlények. Igazából nem is fehérjére, hanem aminosavra van szükségünk.”

Ez az ismertetés nagyon szimpatikus volt számomra és mindenben alátámasztotta azt, hogy Jurek is miért volt képes két edzés, vagy két verseny között gyorsítani a regeneráción, hiszen megspórolunk energiákat.

A feladat ezek után adott volt, eddigi életemhez képest, hogyan jussak megfelelő mennyiségű fehérjéhez (illetve aminosavakhoz). A napi fehérjeszükségletet elég könnyen fedezhetjük, ha fogyasztjuk például a száraz hüvelyeseket (22-26%); olajos magvakat (22-33%); teljes őrlésű gabonákat (10-15%), melyek magas és értékes fehérjetartalommal bírnak. A hüvelyes és gabona nagyszerű páros, mert a fehérje-komplettálás során úgy válogathatjuk össze a különböző alapanyagokat, hogy azok együttesen jól emészthetők legyenek, és kiegészítsék egymást aminosav-összetételükben. Az aminosavak közül a gabonákban sok a metionin és treonin és kevés a lizin, viszont a hüvelyesek magasabb lizintartalmú táplálékok.

De a nyers-vegan elv előnyeit is értelmeztem. Ahogy már az edzésmódszernél láttuk, több dolog együttes előnyét kívántam kiaknázni, így a táplálkozásomat is kombináltan szerveztem meg. Szerencsém van, hogy a napjaimra jellemző a visszatérő rendszeresség, ezért az étkezések is alapvetően kiszámíthatók.

Táplálkozási rutinom:

Reggeli: Általában 8 óra körül van. Egy kaukázusi kefirt fogyasztok melegszendviccsel, hozzá kevés nyers zöldség (paprika, uborka, stb.). A szendvicsben vaj és sajt van. – A kenyér a szénhidrátért, a vaj zsiradék a vitaminok beépülésére, a kefir a bélflórák ápolásáért van. A sajt tulajdonképpen „húsimmitáció”, persze fehérje.

Tízórai: Egy doboz szeletelt gyümölcsöt eszek nyersen. Jellemzően 3-4 szem különböző gyümölcsöt jelent. Egy alma mindig van benne, a többi idényjellegűen: kiwi, narancs, barack, füge, citrom stb. – Gyorsan felszívódó természetes cukrok, sok-sok vitaminnal, a citrusok antioxidáns hatása a megfelelő sejtműködéshez.

Ebéd: 12 órakor. Ezt a fő étkezést kicsit nehezebb előállítani, illetve időt kell rá szánni. Meg tudom enni a melegített ételeket, így nem zavar, ha egy héten elkészítek valamit és azt porciózom ki napokra. A „nagyköny” szerint hüvelyesekből (bab, lencse, borsók), gabonából (rizsek, árpa, kukorica, hajdina, köles, stb.), zöldségekből állitom elő és valamilyen módon kerül hozzá tojás is (főtt, omlett, tükör). Az alapanyagokat külön-külön csak sóban, vagy fűszerekkel főzöm meg. A zöldségeket általában hagymával kicsit olajon megsütöm. Egy-egy adag kb. úgy áll össze, hogy kétfajta gabonát és kétfajta hüvelyest tartalmaz. A variáció kicsit nehezebb, de mindig improvizálok, pl. a kukorica darába túrót és csemegekukoricát is teszek, vagy zabkásás spenótot teszek még a tojás mellé. Ezekben alig van zsiradék.  – Ezekkel az alapanyagokkal a legtermészetesebb módon, kifinomítás és hozzáadott anyagok nélkül kaphatok meg egyszerre könnyen emészthető fehérjét és szénhidrátot.

Vacsora: Idejét tekintve ez a legtágabb intervallumban van, este 8-tól 11-ig lehetséges. Bázisa egy jégkrém doboznyi apróra vágott sok-sok nyers zöldség. Biztos elemei: fejes vagy jégsaláta, uborka, lilahagyma, paradicsom, sárgarépa, nyers gyömbér, 3-4 olíva bogyó, de idényszerű még más is kerülhet bele. Megsózom, megfűszerezem, amiben biztos van kurkuma is, olíva olajjal leöntöm, megszórom lenmaggal, szezámmaggal. Ehhez 2-3 pirítóst eszek vajasan. Második fogásként jön a „nasi”, a desszert, vagy nevezzük bárhogyan is a „jutalom falatokat”. Egy tálkába zab vagy kukorica pehelyre kevés túrót teszek, ráöntök egy fél pohár görög joghurtot, vegy tejfölt, 2-3 evőkanál házi készítésű édesítős lekvárt, megszórom sűrűn napraforgó maggal. – A vacsorával és a tízóraival együtt elmondhatom, hogy 40-45%-ban nyers vegán vagyok. Ezekben vitaminok, rostok vannak bőven. Oliva olaj és a vaj a szükséges minimális zsiradék bevitele. A lekvárban természetes cukor található. A túróban, joghurtban fehérje.

„Nem-táplálkozás”: Ez is fontos része lett a táplálkozásomnak. :-) A lényege, hogy a hétközi edzéseimen nem eszek és nem iszok semmit, ami 1-3 óra időtartam. Vagyis mindig „kipakolom” a feltöltött májamat, a szénhidrát raktáraimat, illetve ha ez nem elég, akkor arra ösztönzöm a testemet, hogy tanulja meg, hogyan kell hozzányúlnia a zsírtartalékaimhoz. Ha megnézzük 13 órától kb. 21 óráig, akár 8 órán át „csak” égetek, sőt benne van a kemény edzés, sőt edzés után a cipőfűző bontásával nem ugrok neki még a kondérnak, csak iszok egy pohár folyadékot. Mert a zuhanyzás, a krémmel való kényeztetés, a kaja előkészítése, az edzés lekönyvelése közben is még „ég a zsír”. Aztán persze habzsolja a „nyamit” a gyomrom, de az meg olyan egészséges, hogy az csak tuti.    

Táplálékkiegészítők: Ekkora terhelés mellett stabilizálni kell a szervezetnek szükséges ásványokat és vitaminokat, így mindig este a vacsora közben veszem be a „gyógyszereimet”. Ezek: Magnézium - 750 mg (Béres – 3 db); Kalcium - 500 mg (Béres – 1 db); Vas – 20 mg (Ferrocomp – 2 db); C-vitamin - 1000 mg (Béres – 2 db); Multivitamin - (Actival Senior – 1 db); Porcerősítő - (Proenzi-3 – 1 db); L-karnitin - 400 mg (DM – 1 db); B-vitaminok – 0,0015 mg B12 (Vitamin B Komplex Bioextra – 2 db).

Talán lehetne még bővíteni, de én úgy érzem, hogy ezek a szükséges és elégséges elemek, és a gyakorlatom is beigazolta és a mennyiségüket is. A B-vitaminokat még csak júliustól használom, mert arról tájékozódtam, hogy a B12 vitamint csak állati módon lehet magunkhoz venni. Nehogy hiányát lássam, ezért fokozatosan táplálom magam vele. Bár ismerősöm negyedéves injekció kúrával oldja meg, hiszen ezt elraktározza a májunk.

Viszont a hétvégi hosszabb futásokra azért vinnem kellett valami táplálékot. És tulajdonképpen ez volt az első bizsergető kísérletezgetés, amikor is Jurek instrukciói szerint megsütöttem az első pinolémat, az első házi müzlimet. Természetesen saját és általam is beszerezhető alapanyagokból készítettem el. 2-3 szeletet viszek ezekből - de volt, hogy csak hajában sült krumplit vittem -, egy almát és a 20x-i kápolnázás után ihatok egy alkoholmentes sört.

És a felfedezésben csak Jureket tudom ismételni: „Nagy örömömre (és bevallom: meglepetésemre) kiderült, hogy bizonyos élelmiszerek kiiktatásával nem veszítettem, hanem nyertem: újabb és újabb hihetetlen, ráadásul finom étkeket fedeztem föl.”

4.3 Versenyzés másként

Szép lassan erősödtem a januári, februári Lydiard-féle alapozási periódusban. Az egyik alkalommal Németh Gabika barátom masszázs közben felhívta a figyelmemet Hosszú Katinka megjelent második könyvére, amely Az átalakulás címet viselte. Átalakulás = változás, majdnem szinonim szavak. A „gondolat” meg lett véve általam! :-) A médiából persze tudtam, hogy Katinkának egyre jobban megy, de most a változásra nagyon fogékony énem szinte itta a sorait, mely bepillantást adott a kulisszák mögé, Hosszú Katinka mindenre elszánt lelkébe.

Ebben a könyvben is csak egy-kettőt kellett lapoznom, hogy a kísérletezésem izzó parazsát újabb szikrák a lelkesedés tűzévé lobbantsák. Szabó Tünde ezt gondolja felvezetésében: „Hogy amikor úgy tűnt, minden remény elveszett, akkor megtalálta azt az utat, amely nem a jók közé vezetett vissza, de egyenesen a legnagyobb csúcsokig vitte.”

Az első idézetében, Mary Manin Morrissey szerint: „Igazán akkor válhatsz szabaddá, ha megtanulod, miként indulj el.” Igen, igen én is elindultam: kísérlet, izgalom, elfogadás, kitartás. Már Caballo Blanco (Micah True) is megmondta: „Ember, a futás lényege a szabadság.” Christopher McDougall ezt írja róla: „Caballót azonban semmi nem állíthatta meg. Életében a futás volt az egyetlen érzéki öröm: nem kimerítő edzésnek tekintette, hanem úgy ízlelgette, mint más a legpompásabb ínyencfalatokat.” Nagyon bírom (bírtam volna) ezt az embert, hiszen én is ezt a nyugodt harmóniát találtam meg ebben a „monotóniában”. Utolsó útját (edzését) is egy erdőben tette meg, hogy aztán „egy patak partján feküdjön békésen, lábbal a vízben” és lelkét 58 évesen magával vigyék a taramuharai indiánok Nagy Szellemei.

Ebben az örömteli csendben Katinka egyszer csak „feltekeri” a hangerőt és az agyamba zuzza Shane mondatait: „Csak egy valami számít: adj ki mindent magadból. Versenyezz önmagaddal!” Aztán tovább töltött a bátorító „nedűből” poharamba, amit egyhajtásra kihörpintettem: „Hogy elérd a célodat, minden alkalommal nulláról kell indulnod – ugyanakkor bízva magadban és abban a munkában, amit elvégeztél, és legyen ehhez mérten, de bátran önbizalmad is.” És aztán jött egy már nagyon jólismert bölcselet: „Időben kell gondolkodni, hosszabb távon is, aztán ahhoz lehet hangolni a rövidtávú elképzeléseket és az ehhez szükséges lépéseket. Ezek után csak mendegélni kell kisebb, nagyobb lépésekkel előre a cél irányába.”

Még csak a két balatoni futás (4 napos BSI, UB) volt a naptáramban, de általa megfogalmazódott bennem, hogy igenis versenyezni fogok magammal, a legjobb tudásom szerint, a legjobb eddigi tudásom (PB) ellen. Hiszen Katinka is megfogadta a barcelonai világbajnokság előtt, hogy „nem érdekel, hogy érzem magam aznap, vagy a rajt ellőtt közvetlenül, küzdeni fogok, ha rettenetesen fáj, akkor is.” Ebben a fejezetben Summer Sanderstől tálalja elém az „eszenciát”: „Ez nem a győzelemről vagy a vereségről szól – csakis a mindennapok kőkemény munkájáról, arról, hogy vágyjál a kihívásokra. Meg kell barátkoznod a fájdalommal, amely a verseny vége felé vár rád, és nem szabad aggódnod miatta.” Aztán rendületlenül sugárzik felém hajthatatlan kitartása: „Sosem egyre koncentrálok, hogy abban megöljem magam – mindegyikben igyekszem egy adott maximumot hozni. Annak ellenére vállalok ennyit, hogy egyértelmű nagyságrendekkel erősebb a mezőny … nálunk viszont az a cél, hogy lássuk, miként tudok többet teljesíteni, több számban.” Na, mit is jelent ez nekem?! Annak ellenére, hogy 52 éves vagyok, minden edzés fajtában (résztáv, tempó, dombozás) a maximumot hozom, az adott maximumot, mert ezeket úgy „tettem” egymás mellé, hogy egyre többet tudjak teljesíteni. És nem érdekel, ha fáj, ha fáradt vagyok, a lehető legtöbbet hozom ki az edzésekből és sohasem elégedettlenül.

Ámítás nélkül tolmácsolja, hogy „ezt a fajta kínt amúgy simán ki lehet bírni, nem arról van szó, hogy valóban megsérültem, ez tulajdonképpen csak nagyon kellemetlen. Aztán persze a tudatod egyből védekezik, és nem akarja saját magát sanyargatni tovább. Ez egy állandó küzdelem önmagaddal, teljesítés közben.” Később már meggyőződéssel gondolja, hogy „… kezdem megtanulni, miként lehet megfelelően kontrollálni a gondolataimat, a feladatra összpontosítani, szimplán a kivitelezésre, nem pedig kizárólag azzal foglalkozni, éppenséggel hogy érzem magam.”

Ugyanakkor Shane azt tanítja Katinkának, hogy „… nem feltétlenül kell mindig látványosan nagyokat ugrani – ha csak babalépést teszünk (baby step), néha az is elég. Csak tegyük. És persze legyünk tisztában azzal, hogy ezt most nagy lépés volt, vagy csupán bébike.” Ezt én úgy fogom fel a magam számára, hogy ha kimerültebb is vagyok, akkor se hagyjam ott a résztávot, legyek lassabb az etapokon ugyan, de mindent fussak le. A lelked nem fog lerombolódni, mert kihagytál egy edzést, hanem holnap hálásan odateszi majd magát. Shane másik „átverő” instrukciója a kemény fáradt edzések folyamán, vagy ha nem vagy éppen elég koncentrált: „… jól van, jól van, akkor próbálj még egyet, egyetlen egyet! Oké, egyet még kibírok. Talán. … ezt az utolsót hozzárakom.” Még egyet, még egyet, míg a végén az egész edzést mégis csak megcsináltad. Tulajdonképpen ehhez hasonlít az én saját „munka elvégzésem”, legyen az edzés, legyen az verseny. Ilyen alaposan, azaz egyről-egyre én mindig csak a verseny felét futom le. Ha megvan a fele, akkor azt mondom: ezt már nem fogom odalökni a kutyáknak. Vagyis a másik felet becsületből, kutyakötelességből tennem kell, azaz itt már az agynak felesleges előhozakodnia azzal, hogy mi lenne, ha mégis megállnék. Nem, nem, nem lökjük oda a kutyáknak és most már úgyis „kifelé” haladunk.

Mennyiség, határok. Nem gondoltam volna, hogy a Terminátor, Arnold Schwarzenegger nagy bölcselő, de gondolata nagyon markáns, amit Katinka idéz: „Csakis az elméd jelölheti ki a határvonalat. Amíg képes azt vizionálni, hogy valamit elérhetsz, azt el is fogod érni …” Ahogy Barcelonában az újságíróban, bennem is felmerült a kérdés: „Minek indulsz ennyi számban?” Ennyi sorozatos versenyzés!? A luxemburgi úszóviadal utáni érzéseiből kapom meg a hiteles válaszát, amit annyira, de annyira sajátomnak érzek. Tapasztalását 1000%-ban elhiszem, mint ahogy Jureknek is vakon hittem. „Mert fontos megtapasztalni, milyen akkor is úszni, amikor elvben annyira kivagy, hogy már azt érzed, nem, biztosan nem megy tovább. És mégis menni kell.” Talán ezt olvasva döntöttem el, hogy az UB után egy héttel mindenképpen elmegyek a Mátra115-re is. Nem takargatja a hihetetlennek tűnő kérdést sem: „Mert mi a változatosság abban, hogy újra és újra odaállok, és hol gyorson, hol pillangón, hol vegyesen, különféle távokon csak megyünk faltól falig. … Hogy lehet ebben meglelni az örömöt?” Meglehet én is azt vallom, csak „… kell benne találni valami élvezetet. Mert kizárólag úgy lehet fejlődni. …” És a sorozatos öröm mellett a legnagyobb eredmény, hogy „… megszűnjenek a rajt előtti pánikolások. Egyre többször és többször érzem azt a legnagyobb eseményeken is: nincs veszteni valóm. Hogy akkor is önbizalomtól feszülve állok fel, ha tudom: nem vagyok száz százalékos.”

Nincs limit, nincs óvatoskodás. 2:08 van! Emlékszem minden évben szinte egy-két fontos versenyem volt, ahol nagyot szerettem volna alkotni és mindent annak érdekében áldoztam be, így a felkészülési versenyeket is csak edzésként, óvatosan futottam meg. Katinka is kifejti ezt a célratörő hozzáállását: „Először is a legnagyobb gond, hogy limitáljuk saját magunkat. Előre megmondjuk mi teljesíthető és mi nem. Mennyit lehet évközben úszni, és mennyit csak akkor, amikor már túlvagyunk a felkönnyítésen. Azaz a berlini 2:08-hoz (200 m vegyes) hozzákötjük azt a fiksz meggyőződést, hogy ennyit kizárólag formába hozás után lehet jönni. Márpedig nem és nem és nem. Nekem ennyit évközben, a kemény edzések közepette is ki kell hoznom magamból egy-egy versenyen, ha el akarok jutni a 2:06-ig. És akkor elhatározod, hogy így lesz.” És a terv után nyilatkozik a bizonyosságról is: „Egy valamit megtanultam ezekből a leckékből: valóban kitolhatók a határok. Ha ugyanis a kínok kínjait átélve is, de hozzászoktatod ehhez a terheléshez a szervezeted, akkor megoldható, elérhető, hogy évközben is megússzad a 2:08-at. És ahogy a test felveszi ezt a korábban elképzelhetetlennek tetsző ritmust, úgy lesz egyre könnyebb és könnyebb az újabb 2:08. Amiből felkönnyítve tényleg lehet 2:06.” Vagyis jelöljek ki bármilyen versenyt is még ez évfolyamán, azt teljes erőbedobással teljesítsem! Ezzel a gondolattal köszön össze Steve Prefontaine mondása: „Kevesebbet kihozni magadból, mint amire képes vagy, az semmibe venni a képességeidet.”

És a hátam újra libabőrös a megdöbbenéstől, mert itt van 2016. márciusa és Hosszú Katinka két szempontból is megmagyarázza, alátámasztja változásra törekvő gondolataimat.

Egyik – a példakép. „Benned is megvan a motiváció, körülbelül tudod is, mit szeretnél, sejted, hogyan kell megtenni az addig vezető utat – viszont, ha van valaki, akire felnézel, és annak van egy jó mondata, egy jó gondolata, akkor máris úgy érzed: így könnyebb, csak követnem kell. Nem őt magát konkrétan – hanem az elveit. Ahogy közelít, ahogy kezel mindent, ami fontos az életben.” Katinkának LeBron, akinek az alapelve: „Csináljuk meg – és közben lépjünk is előre.” Jureknek pl. többek között Kouros. Én pedig mindkettőjükre rátaláltam … és éppen most … ennek éppen így kellett történnie.

Másik – a mozaikok. „2:06:12 alatt … egyszerűen nem történhetett másképp.” „… szentül hiszem: minden apró részlet kellett ahhoz, hogy a valaha látott leggyorsabban ússzam le a 200 m vegyest Kazanyban. Mert minden apró megtapasztalás, minden kis mozaikdarabka fontos eleme a nagy egésznek – minden kis történés, minden rezdülés, akár pozítiv, akár negatív, része a nagy utazásnak, melynek során eljutottam egy újabb varázslatos állomásig. De ez még mindig csak egy állomás. A vége – nagyon messze van.”

Tehát Scott Jurek új eszközt adott a kezembe, míg Hosszú Katinka arra tüzelt, ne legyek tovább kishitű, változtassak a hozzáállásomon is, hiszen: „A legjobbnak lenni nem minden, de megpróbálni igen.” „Legyél hálás azért aki ma vagy, és küzdj azért aki lenni szeretnél holnap!”

Az úszásból hozott lendület mindenképpen az egész egy mozaikja. De térjünk vissza az ultrafutáshoz. Jurek úgy fogalmaz: „A győzelemnél sokkal fontosabb, hogy mit és hogyan teszek érte … nem az eredmény – hogy megkapjuk-e, amit akarunk – határoz meg minket. Hanem az, ahogyan elértük. Az ultraversenyek ezt a leckét tanítják meg nekünk, méghozzá könyörtelen alapossággal.” „Nem valami titkos tudás teszi lehetővé nekem vagy másoknak a győzelmet. Ahhoz, hogy valaki megnyerjen egy rangos versenyt, persze jó technika és stratégia kell, de még inkább nagy-nagy szív, tele akarással.” Igen, alapvetően ezt mindannyian ismerjük, sőt időnként százalékokban próbáljuk kifejezni a testi és a mentális hozzáállást.

Dr. Tim Noakes „főkormányzó” elméletét is bemutatja: „A futó agya tehát fölméri, milyen messze van a cél, összeveti a korábbi edzőfutásokkal, és olyan tempót diktál, amelyet a test, hacsak nem éri baleset, sérülés nélkül képes teljesíteni. Erőltesd, és agyad máris egyre fokozódó fájdalommal, a kimerültség érzetével próbál rávenni, hogy lazíts. De ha megértetted ezt, újra tudod programozni magad a gyorsabb futásra. Noakes megtanít, hogyan lehet kiiktatni azokat a negatív gondolatokat, amelyeket kizárólag a céltól való távolságuk határoz meg.” Nem előre szaladva, de ezt az újra programozást is sikerült kipróbálnom az idén. Nem az egy-két kilométeres célvonzásról van szó, hanem az UB-én az utolsó 25 km-en tudtam tempót váltani már kb. 200 km megtétele után.

Jurek Kourost is idézi, aki definiálja az ultrafutást (persze a 24 órásnál hosszabb futások): „… a futónak ugyanis a nappal és az éjszaka egész spektrumával szembesülnie kell, hogy képes legyen továbbmenni. És ezzel bebizonyítja, hogy öröklött tehetségén és edzettségén túl is képes futni, hiszen a futás időtartama és a futó izmainak kimerültsége mindkét elemet rég kiiktatta.” „Az igazi ultrafutónak ki kell bírnia az alvásmegvonást és a teljes izomkimerültséget is. Csak így találhat energiát még azután is, hogy minden üzemanyagát elégette.” Ezek a gondolatok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy – a felelősséget hetekig mérlegelve – a Kazinczy200 terepfutást is felvegyem az éves palettára.

És végezetül nagyon tetszettek a gondolatai a Spartathlon teljesítésén. „Célba akartam érni, de igyekeztem minél kevesebbszer elképzelni a célt. Amikor nemrég elértem a 80 km-es táblát, próbáltam nem bele gondolni, hogy még több mint kétszer ennyi van hátra. Úgy kellett észben tartanom, hogy közben megfeledkezzek róla. Haladás közben is megmaradva a jelenben. Törekedni kicsi, emészthető darabokra tördelni a versenyt.”

5. METAMORFÓZIS – BEÉRT GYÜMÖLCSÖK

Jó közérzet, fogyás:

„Minél jobban étkeztem, annál jobban éreztem magam. Minél jobban éreztem magam, annál többet ettem.” Mindig hajlamos voltam a nagy zabálásokra és folyton bűnhődtem is érte gyomorégéssel, hosszabb emésztéssel. Most viszont minden teher eltűnt gyomortájon, könnyűnek éreztem magam. Ha futás előtt kb. 2 órával tudtam csak ebédelni, akkor sem volt nehézkes a mozgás a könnyebb és gyorsabb emésztés végett. Ezt mindig igazolta az is, ha véletlenül valami zsírosabb, tartósítószeresebb péksüteményt ettem valahol, azt azonnal észrevette a testem, és már kényelmetlenül érezte magát.

„Amióta vegán lettem, eltűnt rólam egy réteg háj.” Ez nálam is így volt. 5-6 kg talán két hónap alatt eltűnt rólam csak a létezéssel, minden erőlködés nélkül. Persze aztán lelassult és 8-9 kg lett a vége, beállva egy egyensúlyi értékre. Ha a minőség mellett figyelnék a mennyiség csökkentésére, főleg a szénhidrátokat megtizedelve, akkor folytatódna a vékonyodás. Szerintem erre is sor fog kerülni.

Rugalmasság, gyorsulás rövidebb távokon:

„Arccsontom határozottabb lett, vonásaim élesebbek. Olyan izmok rajzolódtak ki rajtam, amelyek létezéséről nem is tudtam.” Már márciusban meglepődtem, amikor a kényelmes Lydiardos alapozásom után a 4 napos BSI Balaton kör 195,5 km-ét 18:03:42 idővel tettem meg, ami 5:33 perc/km átlagtempót jelent. Aztán áprilisban Baján a Kikelet félmaratonon a 8 éves rekordom lett a múlté 1:40:09 idővel, ami 4:43 perc/km átlagtempót jelent. Mindezt úgy, hogy a rajthoz Dunafalváról futottam be, bemelegítve 19 km-rel. Majd májusban jött a Keszthelyi Kilométereken a maraton, melyet 3:32:31 idővel teljesítettem, ami 5:02 perc/km átlagtempót jelent. Három éve futott egyéni rekordomon 6 percet javítottam. Az M51-60 korosztályban megszereztem ezzel a 2. helyet, így még a dobogóval is meg kellett ismerkednem.

Egyéni rekord hosszabb távon:

Április végén Lőw Andrással, Márkus Öcsivel és Simonyi Balázzsal volt egy kis terepes kitekintésünk, hiszen Toszkánában résztvettünk a TUSCANY CROSSING nevezetű  103 km-es, 3200 m szintemelkedésű versenyen. Ezt 14:28:42 idővel teljesítettem (8:26 átlag), ami az 55. helyet jelentette 221 indulóból, a kategóriámban pedig a 6. helyet. Ez közel egy kaliberű verseny a korábbi Terep Százassal, így az ottani legjobb eredményemhez viszonyítva közel másfél órát javítottam.

Giga regeneráció, giga sorozat:

„Két erőkifejtés vagy verseny között egyre kevesebb idő kellett ahhoz, hogy kipihenjem magam.” – mondja Jurek. 3 hét alatt 3 ultratávú versenyen (a legnagyobbak idehaza aszfalton és terepen) 100 órát és 36 percet töltve 554,4 km-t tettem meg megmászva 15.250 m szintet.

ULTRABALATON - 220,9 km - 1360 m szint - 29:27:34 - Hely: 31/71 - M51-60: 4. hely. 6. teljesítésem, 1:41:18 időt javítva a tavalyi első hosszabb távon egyéni rekord. Mintha tündérek között jártam volna. Kaptam jó szót sokat, jeget, hideg sört, Balaton-szeletet. Mindig adtam érte kézfogást, ölelést. Nagy-nagy köszönet fiatal biciklis kísérőmnek Németh Máténak, Németh Zolikánk fiának, aki közel 30 órán át hatalmas profizmussal tudott és akart támogatni. Aki még a kimerültségéért is elnézést kért tőlem útközben. Hálából az utolsó 25 km-t végig "szárnyaltuk", tele adrenalinnal. Számtalan tanulságos próbatétellel szembekerültem, de a végén megkaptuk mindazt, amit egy ilyen ÚT adni tud. "Szép az egyik állomás, a másik bíztató, de akármerre fordul a vágány, útközben a jó." - Balázs Fecó

MÁTRA115 terepfutás - 127 km - 6550 m szint - 27 óra 18 perc - helyezés: 110/184. Egy héttel a Legnagyobb Tó után a Legnagyobb Hegy. Mert a hegy megerősít testben és lélekben és megtanítja az embert "járni". Szerettem volna sok-sok időt eltölteni Velem. Meg tudni azt, hogy megoldjuk-e a fáradtságos, küzdelmes órákat együtt. Tesztelése, gyakorlása volt az ehhez szükséges "önasszisztenciának" is. Úgy éreztem, eltűnnek a korlátaim.

KAZINCZY200 terepfutás - 206,5 km - 7340 m szint - 43 óra 49 perc - Hely: 15/62 - M51-60: 1. hely. A kihívás mellett szerettem volna bebarangolni a Zemplén vadóc hegyeit. Felejthetetlen élményt leltem itt. Úgy éreztem most először "odaát" jártam, a "határaimon túl". Megtudtam azt is, hogy mit lehet tenni 14 órán át egy kiwiméretű vízhólyaggal a sarkamon: MENNI!!! Úgy gondoltam, hogy most nem érhettem be kevesebbel, mert az esélyt (Spartathlon) nem megkapni kell, hanem megragadni. "Konok vágyakozás hajt előre minden úton nyughatatlanul. Csak az vonz ami új, mind amiért küzdeni kell önerődön túl, konokul, makacsul!" - korál -

Lelki bátorság:

A könnyedség, a gyors kipihenés, az eredmények tartást és rutint adtak. Szerettem volna, ha a Spartathlon csak „egy” verseny legyen a többi között. Hiszen Hosszú Katinka is így beszélt Rióban az olimpián az első aranya után: „London után elkezdtünk Shane-nel dolgozni, nagyon sokat versenyeztünk, hogy a riói olimpián már úgy érezzem, ez már csak egy verseny lesz a sok közül. Egy olyan 400 vegyes, amit százmilliószor leúsztam már régebben. Aggódtam egy kicsit, persze, most is, érzek-e abból bármit, amit Londonban, ahová győzni mentem, de csak negyedik lettem. De nyugodt voltam, nem éreztem semmilyen feszültséget. És nyertem, mintha edzés lett volna, a négyes pályán nagy iramot diktálva.”

Aztán lehet, hogy túl bátor lettem. Augusztus 13-án elmentem Szekszárdra a Korintosz(hu) futóversenyre - 81 km - 8:59:34 - helyezés: 57/90. Valamiért gyorsabban mentem, pedig az én téglácskáim másképp lettek egymásra rakva egész évben. 70 km futás után 11 km gyaloglás következett jegelt térddel. Jobb térdem szalagja teljesen kimerült. Erős fájdalommal jelezte, hogy neki elég volt. De a testnek, most erőn túl "szolgálnia" kellett a lélek akaratát, mert a lélek nem akar több versenyt feladni.

Testileg ez végzetesnek tűnt, mert megtört az elképzelt felfelé ívelő folyamat. De a bátorságom úgy vélem megmaradt. Bátor voltam „nem megijedni” és kerestük a megoldásokat Németh Gabi barátommal, masszőrömmel. Végül csak szeptember első három hetében tudtam edzeni síkon 5 km-ről elkezdve, minden nap egy km-rel többet futva. Próbáltam megtartani az erőnlétet, és ezzel párhuzamosan fokozatosan csitítani az erős húzódást a vádlimban. Sikernek könyveltem el, hogy az indulásra éppen elértük a nyugalmi állapotot. Viszont a dombos edzések így teljesen kimaradtak.

6. A MEGTALÁLT „ÉRDEMESSÉG”

A fejezet címe paradoxonnak tűnhet. Mert a megkapott nagy esély, a várva várt nagy lehetőség nem teljesült be. A Spartathlon idei futamán Kaparelinél, 155 km-nél kicsúsztam a szintidőből és be kellett fejeznem az utamat. Még soha nem jutottam el eddig a versenyen. Még soha nem állítottak meg, mindig én álltam meg. Nagyszerű barátaim – Csőre Ernő, Tóth Attila, Németh Máté – kísérték a lépteimet. Együtt örültek velem határozott lendületemnek, együtt rezdültek velem a koncentrált haladásért, és együtt, összefogva éltették és tartották bennem a küzdést, amely alól végül is „kifogyott” az út. Lehet, hogy egy hajszálon múlt minden bennem, lehet, hogy nem. Úgy gondolom néhány „dolgot” nem tudtam itthon, vagy Athénban hagyni, bár sokáig úgy véltem sikerült.

Nagyon sok mindent megváltoztattam magamban. Megváltoztattam a testem és megváltoztattam a lelkem. Ezekben az értékekben továbbra is hiszek. Az idei Spartathlont nem bukásnak fogom fel, mert ez is a sorozatom része ugyanúgy. Tudom, hogy ez egy teljesíthető feladat, még általam is.

De, magadhoz kell engedni a változást

• még ha ki is röppennek a gyerekeid a fészekből, mert a saját, jobb útjukat kezdik el keresni, járni;
• még ha más helyen is kell végezned a napi kenyérkereső tetteidet, ami pedig szépen gurult előzőleg évtizedekig;
• még ha más helyen is hajtod majd nyugovóra fejedet a hétköznapok pörgő fordulatát kipihenni, pedig lelkedhez nőtt a hely és már szinte azzá is lettél.

Engedd, hogy változzanak a dolgok, hiszen semmi sem örök. De valójában minden vég egy új kezdet. Mindent újra kezdhetünk, mindent kezdhetünk másként. Az élet misztérium, paradoxon, megérthetetlen, de talán ez a legnagyobb „érdemessége”: Mindig kezdet van, soha sem a vég! Ne tétovázz, kezd el!

Egyet viszont soha se változtass! Kitartásod maradjon meg a sírig! Ha ez egy Spartathlonban kel életre, akkor úgy, ha valami másban, akkor úgy. Előre. Felemelt fejjel. Mosolyogva.

Idézett könyvek:

Dan Millman: A békésharcos útja; Dan Millman: A békés harcos szent utazása; Dan Millman: A szellem törvényei; Scott Jurek: Futni, enni, élni; Christopher McDougall: Futni születtünk; Hosszú Katinka: IronLady - Az átalakulás.

Ezeből a könyvekből saját épülésem és motiválásom céljából szöveghűen idézek részleteket, hiszen úgy vélem az általam nagyon tisztelt szerzőik pont ebből a célból osztották meg velem gondolataikat, hogy azokat saját ízlésem szerint felhasználjam.

Felhasznált fotók készítői:

Saját képek; Fodor Róbert; Máté Csaba; Posztobányi Zoltán; Sallai Gábor; Szász Norbert (szasza-fotó); Ultrabalaton; Tuscany Crossing; Scott Jurek gyűjteménye; Internetről illusztrációs kéepk.

Hálás köszönet a felhasználhatóságukért.