Újratörtént pillanat - az idő amnéziája

Kelt: 2017.05.12 - Gondolatok kelte: 2015.11.04

„Athletes, who have participated five times in the race and have never been able to finish, will no longer be accepted.” - 2015

1. PROLÓGUS

2014. december 9.

Kedves Balázs! Egy álmatlan éjszaka után a következő döntésre jutottam. Kiszállok a filmből. Viszont annyi energiát öltetek bele, hogy az eddigi anyagot felhasználhatjátok kedvetek szerint.

Radnóti idejére emlékeztet az ilyen hozzáállás. Amikor a menetben térdre roggyansz, arccal a porba és minden erődet összeszedve megpróbálsz talpra állni, és tovább menni. Na, akkor odaállnak mögéd, és tarkón lőnek. Pedig lélegzel és mozogsz. Elérted és újra el tudod érni a kvalifikációt. Miért nem elég számukra, hogy kiéheztetnek, kivéreztetnek?! Miért nem elég a 20%-os VIP szint, a sorsolás bizonytalansága, vagy a 25 fős nemzeti korlát?! Legalább reményteljesen „múlhatnék ki”! Nem! Nem! Tarkón kell lőni. Ez számomra „sportdiktatúra”!

A vén, öreg fa hozott egy új ágat, de ez egy vadhajtás. Oda minden pátosz! Az én személyes „tragédiám”, hogy a Spartathlon miatt lettem ultrafutó. Kérdeztük egymástól - és akkor mi lesz a Spartathlon után? Most kérdezhetjük - mi lesz a Spartathlon nélkül? Nem lesz könnyű. Ahogy nem egyszerű 10 év után felhagyni a dohányzás szenvedélyével sem. De le tudtam szokni arról is. Idő kell hozzá…… Üdv: Béla

2014. december 16.

Szia Béla! Először is köszi, hogy a filmes „kommandó” rendelkezésére álltál a válságos pillanatokban. Ha minden igaz, jól jött mindenkinek a beszélgetés. Neked tán mert megkönnyebbültél és lerakhattál egy terhet, nekünk meg, mert egy kivételes alkalmat rögzíthettünk.

Kérlek, gondold meg (remélem már meg is gondoltad) az előbbi üzeneted. A filmből való kiszállás nem megoldás, csak egy újabb válságreakció, amin túl tudod magad tenni, hisz minden nyilatkozatod azt mutatja, hogy bőven érett vagy rá, csak erősnek és kitartónak kell maradnod. Szeretnék veled ezekről is beszélgetni, mert fontosnak tartom, hogy dumáljunk, képbe kerüljünk … Üdv: Balázs

2014. december 17.

Balázs! Röviden, és egyszerűen: gyere, sok szeretettel várlak! Köszönöm, hogy olyan váratlanul elküldted a srácokat hozzám. Jó volt! Egy sebészi beavatkozással kivágtuk a "fekélyt", amit a "Világ" okozott nekem. Talán most értettem meg, hogy nekem nem a Világgal kell foglalkoznom, hanem magammal. Az én kis "mikrovilágomat" azt gondolom, egyensúlyba hoztam. Teszek, dolgozok, edzek mindent, ahogy eredetileg elképzeltem. Nagyon jól esik minden, örülök minden napnak, ahogy elmúlik fáradtan.

Ez a külső blokk arra is rávezetett, hogy ezt a "távot" én le tudom/fogom futni egyedül is, ha már esetleg "szabályosan" nem lehet. És nekem hidd el, elég lesz az első márványoszlop is, nem muszáj a "Királyhoz" elmennem. Most már tudom!! Bár ez iszonyú felelősség, szembe szállni a Világgal és "turistaként" ott futni az út másik oldalán. Erő kell hozzá, kívül, belül. Szóval nem érdekel a külvilág, még nem érdekel a „szeptember”. Azt fogom tenni majd, amit "akarok". … Üdv: Béla

2. SVÁJC – A LEGÁLIS „HARC”

Öt egymás utáni évben (2009-2013) mindig ott álltam a rajtnál Athénban, de soha nem értem oda Spártába. Ez a tény. A miérteket pedig már korábban annyit elemezgettem. Volt ebben akartam-nem bírtam, bírtam-nem akartam, akartam-bírtam ….. és mégsem….

Már 2014-ben kellett arról dönteni, hogy akkor mi legyen ezek után. Milyen „verziót” nem próbáltam még ki? Arra jutottam, hogy azt még nem próbáltam ki, hogy „nem próbálom ki”. :-) Tehát elvonókúrára vonultam be. 2013 végére lenyugodott bennem a döntés, ki fogom hagyni a következő évet. Pedig 2014-ben volt az utolsó év, amikor még minden nevezést elfogadtak. Neveznem kellett volna mégis? :-) De minek! Nem ismertem magam, nem tudtam mi van bennem valójában. A versenyen érett a változás szele, mert ennyi jelentkezőt, valahogy kezelni kell, valami regulát ki kell találni. Előbb-utóbb mindegyik ultrafutó vágyik erre a megmérettetésre. Aki pedig már egyszer megkóstolta, az így vagy úgy, újra és újra, vagy csak ismét vissza is vágyik. Nagyon bíztunk valami demokratikus verzióban. Nos, én jól „meg is kaptam” a görög demokráciát! :-D

2014-ben megpróbáltam szétmasszírozni a mentális görcseimet. Kezdtem úgy versenyezni, hogy kiélezett, stresszhelyzetek legyenek, így „kísérleti laboratóriumban” tudtam vizsgálni és alakítani a lelki hozzáállást. Már akkor nagy őrültség kerekedett ki belőle. 5 hét alatt 4 ultraversenyt teljesítettem (Sárvár 24 óra, TerepSzázas, Békéscsaba-Arad, Ultrabalaton). A legnagyobb „zabszem” akkor volt egy bizonyos helyen, amikor egy héttel a 105 km pilisi hegymenet után Békéscsabára autóztam, hogy rajthoz álljak a kétszer 100 kilométerhez. Akkor nagy bátorság kellett ehhez nekem. Kitettem magam egy hatalmas kudarc lehetőségének. De ez lett az új, ismeretlen lecke. 2014. május 18-án úgy vélem sikerült átugranom a Nagy Szakadékot. Érett a hozzáállás, ha elindulok egy versenyen – döntöttem róla -, akkor azt nem fogom feladni. Erre tessék! Jött a december, a Spartathlon új szabályrendszere és hiába valónak tűnt a megszerzett önismeret, mert elvették tőlem a „játékszeremet”.

Végül is 2015 elejére megnyugodtam, és egyúttal éreztem a választás hatalmát is. Mindig mi választunk, döntünk. Döntöttem 2013-ban Zevgolátiónál (102 km) a megállásról, döntöttem 2014-ben Aradon a tovább menetelről. És döntöttem Barátaimat távolról, az „űrből” figyelve 2014 szeptember végén, hogy haladni fogok. Nem Spártába igyekszem majd, most már tudom. Egyszerűen szeretnék büszke lenni a döntéseimre, ha ismét elindulok ezen a versenyen.

Aztán nagyon zaklatott lett mégis a tavasz, főleg az április. Nagy lelkiismeret furdalásom támadt. Úgy éreztem, hogy túlzásba estem a sok-sok futással. Mindent elvesz a családtól, a fiaimtól. Adok-e eleget magamból nekik? Pedig nagyszerű fiúk. Ahogy Judit mondaná: „Bélu! Van két kölyköd.” :-) Tényleg büszke vagyok rájuk. 2014-ben az Ultrabalatonon nagyfiam, Zoltán Pécselytől adott autós támogatást, kisfiam Attila pedig 13 évesen Gyenesdiástól kísért bringával 18 órán keresztül a célig.

Tettem tehát egy szintén eltúlzott kijelentést: abbahagyok mindent!! A filmtől, a stábtól ismét „elköszöntem” kérve megértésüket. Nehezen, de beletörődtek. Nem tudok én mit mondani a kamerába, amikor egy visszavonult, belső útkeresésre van szükségem. Másfél hónapig tartott ennek az érzésnek a feldolgozása, négy hétig szinte semmit nem futottam. Aztán Judit „törte” meg a csendet. Hidd el, nem azzal mutatsz példát a fiaidnak, hogy ott hagyod az álmod, beletörődsz a hiábavalóba. És megpróbáltam így megtalálni a szeretet útját.

"Az egyensúly érvényes testünkre, elménkre és érzelmeinkre, lényünk minden szintjére.

Emlékeztet rá, bármit is teszünk, túlzásba vihetjük és elégtelenül is csinálhatjuk,

és ha életünk és szokásaink ingája túlzottan kilendül valamelyik oldalra,

elkerülhetetlenül a másik oldalt is meg fogja járni."

Dan Millman – A szellem törvényei

Jó akkor megyek tovább! Mire egyensúlyba kerültem már csak három hét maradt a benevezett Ultrabalatonig. A fáradtsággal való futást tudtam egy kicsit edzeni még, de éreztem fejben végig ott kell majd lennem.

Az UB-n persze ott volt Balázs és ott voltak a fiúk, a stáb. Furán méregettük egymást, nagyon egyszerű volt a kommunikáció. Itt vagyok, mégis futok. Segget csináltam a számból, gondoltam. Balázs fáradt, kimerült volt, nem sokat láttam mosolyogni, nevetgélni. Versenyzett, a görög barátot („szereplőt”) vendégelte. De ma (2017-ben) már tudjuk, kemény „főpróba” és kiképzés zajlott, vagyis rendezett. :-) Az én futásom sokféle volt, de a Káli medencébe egy nagy problémát megoldva örömfutással érkeztem. Mindenkivel szót váltottam és viccelődtem. Zánkánál hirtelen egy fura autóra szerelt csuklós szerkezetet láttunk kamerával. A szerkezet mellém ér és erről kérdezik: Te vagy a Béla? Én hát! :-) Aztán egy hosszú szakaszon mellettem forgattak. Hogy mi lesz ebből még nem tudtam. De előbb-utóbb kiderül majd. Tehát Balázs futás közben intézkedett, és ismét „bevett” a csapatba. :-D

Viszont mondtam neki, hogy nyáron nem nagyon fogok kimozdulni. Egyensúlyban kívánom művelni a hobbimat. Családom nem akarja, hogy feladjam az álmaimat, de sok időt szeretnék szakítani arra, hogy együtt menjünk bárhová. Továbbra is megyek a Spartathlonért, bármilyen türelmesnek is kell lennem, de a nevezéshez nincs kvalifikációs szintem.

Mindig egyszerű, őszinte és naiv voltam/vagyok. :-) Hittem abban, hogy ez az őrültség a  verseny szabályrendszerében nem lehet mindig így. Ez igazságtalan, ezt józan, sportot és hagyományt szeretők biztos át fogják gondolni.

Az Ultrabalatont „csak” teljesíteni sikerült, de a tempója (31:08:52) nagyon határeset lett, hogy elegendő legyen egy kvalifikációhoz. UB után így elindítottam egy fokozatos, de nagyon kemény felkészülést, semmit sem bízva a véletlenre. Nyugodt, erős tovább haladás, a lehetőségek keresése a kvalifikációért, a teljesítmény megszerzése – ezek voltak hát a céljaim.

Kell egy verseny! Nagyon megörültem, mikor Ispánki Zoltán barátunk el kezdte szervezni idehaza az „önellátós” Spártai 24 órás futást szeptember elejére. Kvalifikációs szint például, ha 24 óra alatt legalább 180 kilométert fut egy férfi. :-) Június végére viszont kiderült nehézségek miatt nem lesz megszervezve, elmarad. Nos, akkor kell egy új verseny! A felkészülésem szeptemberre futott ki, így erre a hónapra néztem körül a környező országokban. Így bukkantam rá Bruggra, egy Zürichtől 30 km-re található kis városkára, ahol 24 órás körözős versenyt tartottak szeptember 19-20-án. Neveztem, befizettem, szervezkedtem.

Július derekán azonban lejöttek Balázsék. Elmentünk egy kis nyári kocogásra, jókedv, vidámság. Aztán útközben hirtelen megállít. Mindent szerveznek, biztosítanak, végig mehetsz Athéntól Spártáig a verseny időpontjában, csak úgy, magadban, hiszen akartad.

Nem lehet ilyen galád, ilyen aranyosan szemét!? Már minden lenyugodott, letisztult bennem. Erre kapok egy nekem szóló lehetőséget, mert január elején dühömben azt üvöltöttem, hogy 3 liter vízzel a hátamon turistaként fogok végig menni. Akkor is! Csak azértis! Most a saját szavaimat dörgölte az „orrom alá”.

Mit tegyek? Hogyan? Merre akarok hát menni? Mit szeretnék megtalálni? Melyiket mondjam vissza? Ha nem megyek el Svájcba, és ott nem futok szintet, akkor nem tudok nevezni 2016-ra. De ha mégis örökre kizártak!? Nekem hiányzik ennek az útnak az élménye. Balázs most ennek a megélését kínálja fel számomra, amire már olyan régen vágytam, „érzelmesen, érzelgősen”. A vonyarci dombtetőn hosszú, hosszú percekig csak álltunk, ültünk némán szótlanul Balázs, én és a kamera. Csak bámultam a vizet, ami hullámozni látszott. De a víz nyugodt volt, a lelkem hullámzott.

Haladékot kértem. Két napig vajúdtam álmatlanul. Majd egy fűszagú nyári júliusi estén hívtam Balázst. Elfogadom! Elfogadom a sors kihívását is! Elmegyek, de mindkettőre! Meg fogom mutatni a sorsnak, hogy „visszaveszem” az irányítást. Csakazértis!

OK. Én már döntöttem, felvállalom. De ki legyen a kisérőm? Nem a versenyen haladok, így kell a szállítás, az etetés, itatás. Egyedül a hátamon nem tudok mindent elvinni, ez – lássuk be – túl hosszú ahhoz. Talán valamelyik futótársam? Sokan épp kint lesznek az igazi versenyen, bár ismertem vállalkozó kedvű barátokat.

És ... és … Judit?! Mikor elkezdtük ezt az egész futást 2007-ben nagyon aktívan mellettem állt. Nemcsak én indultam el egyéniben a Bécs-Pozsony-Budapest versenyen, hanem ők is szerveztek egy váltót. Együtt futottunk a Balaton Maratonon és a pesti Hegyi Félmaratonon. De aztán Ő is tette azt a dolgot, amit szeretett és én is kerestem a futásban a kihívásokat. Figyeltük és elismertük egymás sikereit, eredményeit. Ő már kisért engem a Spartathlonon, látta, hogy mi van ott. Sőt, 2010-ben a második próbálkozásomkor keményen „rendre” akart nevelni. :-D Kb. 85 kilométernél kifutottam a szintidőből. Mondta, tele az autó mindennel. Próbáld meg, menj végig rajtszám nélkül, legalább megismered az utvonalat. De akkor mindenem fájt, legalábbis azt hittem. Nem tudtam, hogy majd később, otthon, télen majd még keserűbb lesz minden. Nyafogtam. Nem vette be. Nem szállhattam be az autóba, egy frissítő pontot kellett még „kullognom”. Szóval olyan hosszú idő után ismét vállalná-e ezt a támogatást? Megfogom Őt kérdezni. Igent mondott.

2015. szeptember 19-20.

Brugg-ban két folyócska öleli körül a „Margit-szegetét” és ezen a zöld területen volt a 935 m hosszú futókör. Jó minőségű aszfalt, szinte nulla szintemelkedéssel. A pálya mentén pedig felállíthattuk a sátrunkat. A svájci szervezés garancia volt mindenre. A rajt szombat délben volt. A verseny 24 órája alatt pedig egyre többen voltunk a pályán, hiszen a 12 órásokat éjfélkor, a 6 órásokat hajnali hatkor indították el. A frissítőpont tényleg terülj-terülj asztalkám volt. Óra nélkül, érzésre futottam. Hajnalban fáradtan, erőből mentem. Ha a felkészülés utolsó előtti hetét több pihenéssel veszem, talán lazábban megy az éjszaka. Talán? Csak az utolsó órában „csengett ki” a 180 kilométer. Végül 185,986 km-t futottam és a PB-met, az egyéni legjobbamat 13 kilométerrel javítottam meg.

Megvan a kvalifikációm, nevezhetek 2016-ra. :-)

3. A VONZÁS HATALMA

2015. szeptember 25. (péntek)

2014-ben elkezdtem masszőrhöz is járni. Kedves, maraton-futásban nagyon tehetséges barátomról, a vonyarcvashegyi Németh Gáborról derült ki számomra, hogy ez a foglalkozása. Meg tudtunk beszélni egy rendszeres „kezelést”. Érdekes. Ez olyan 2in1 szolgáltatás. :-) A fizikai lazítás mellett, mint ha pszichológushoz menne az emberfia. Ahogy dumálunk erről-arról, megerősítjük egymás hozzáállását, gondolatait, elképzeléseit.

Svájcból, a bruggi 24 órás versenyről hétfőn éjjel érkeztünk haza autóval. Péntek este pedig már megvolt a repülőjegy Athénba. Négy nap alatt igyekeztem visszatöltődni (szénhidrát, ásványok), sokat nyújtani és kétszer Németh Gabi barátomhoz is elmentem masszázsra. Mivel szerettem volna, hogy bevesse minden praktikáját, egyedül őt avattam be titkos és vakmerő küldetésembe. Izgatottan meglepődött, de nem tartott őrültnek. Csütörtökön azt mondta, ezek az izmok rendben vannak, ezek meg tudják tenni. :-)

A pihenés napjaiban most is szerettem volna „beégető” filmeket nézni. Pre (Steve Prefontaine) története (Korlátok nélkül), és a vén Balboa visszatérése (Rocky Balboa 6.) még bennem élt, hiszen a bruggi 24 órás előtt is megnéztem. Egyébként az Ultrabalaton előtt már „teljesítettek” nálam ezek a sztorik. Vagyis egyrészt látom-e a szépséget és az értelmet a futásban a fáradtságon túl? Másrészt hova tart az ultrafutó „pályám”, van-e még cucc a pincében? A válasz: igen és igen volt! És a felelet Svájcban sem maradt el. :-)

Régebben begyűjtöttem egy filmet – A titok. Nagyon titokzatos volt, de nem tudtam, miről szól. Na, akkor járjunk utána. Nem néztem végig, csak a lényeget. Egy profi társaság a pozitív gondolkodást, hozzáállást kutatta és „hirdette”. Ha élek a vonzás elvével, akkor egy mélygarázsban mindig jó helyen találok parkolót. Vicces mi?

Judit számára a munkában nagyon zűrös időszak volt ez a tíz nap. Ráadásul az én „dupla” futásom is. Még pénteken is dolgoznia kellett. Este indult a gépünk és autóval nagyon kiszámoltan indultunk el Pestre. Félúton a kocsi bejelzett, hogy nem megfelelő a keréknyomás. Idő kevés, problémát kezelni kell, így a feszültség robbant és jól „szétordítottuk” egymást. Aztán megnyugodtunk, tulajdonképpen vaklárma, biztonságosan tudunk haladni, de az idő még kevesebb lett és Pest határában túrják az utat, baleset és szűkülés.

Nagy nehezen rászántam magam a duplázásra, aztán keményen felkészülve határozottan hittem magamban, az egyik már sikerült is. És most egy banánhéjon csúszik el, hogy élhessek a kedves lehetőséggel? Szóval, hogy kell parkolót keresni? :-) Budaörstől egészen a reptérig mantráztam magamban: „El fogjuk érni a repülőt! El fogjuk érni a repülőt! ….” Öt perccel zárás előtt odaértünk. Vicces? Hát nem! De működött. :-)

Ide kívánkozik, hogy történetünk végül is „keretet” kapott. Athénban kedden (2015.09.29) a közös kényelmes ebéd alatt Nóri egyszer odaszól, hogy Béla, Judit most indulnotok kell. Talán 40 percünk volt a gép indulásáig. Furgonba be, aztán Gergő elkezdte vizsgavezetését a Forma 1-be jutáshoz, Peti pedig magas fokon bűvészkedte, hogy megkapjuk digitálisan a beszállónkat, no meg a végén velünk sprintelt a pultig. Feladatom ismét a mantrázás volt: „El fogjuk érni a repülőt! El fogjuk érni a repülőt! ….” 15 perccel zárás után még felvettek minket. Elértük!

Konklúzió: Bármit elérhetünk, csak nagyon akarni kell! …. Még a repülőket is. ;-)

4. RÁHANGOLÓDÁS

2015. szeptember 26. (szombat)

Az athéni megérkezésünk is sikeres volt. A kijáratnál egy taxisofőr várt minket névre szólóan. A kocsi gyorsan repített a belváros felé, míg oda nem értünk a hotelhez. Kisebb egyeztetéseket követően a szoba kulcsát is megkaptuk. Hamar elaludtunk a fáradtságtól.

Az ébredés sem volt túl korai, de ma nem is kellett „rohanni” még sehova. Két kötelező feladatunk volt csak, egyrészt bevásárolni a frissítéshez, másrészt átbeszélni, hogyan történjen a kísérés, az útvonal követése.

Kezdeti információ szerint egy autó áll rendelkezésünkre. Szándékaim szerint az útvonalat maximálisan követni akartam, ismereteimre, nyilakra, szalagokra hagyatkozva haladtam volna. Azt gondoltam, fontos a közös nevező, hogy ő is és én is ugyanarra a helyre érjünk oda. : -) Ezért készítettem egy füzetet Juditnak, melyben egy lapon volt a találkahely térképe (Spartathlon hivatalos oldalról) és egy Google Eath-ös fényképet is beillesztettem a beazonosításra. Jórészt az eredeti frissítőpontokat akartam követni, hiszen ezek praktikus helyek általában (benzinkutak, parkolók, kiágazások). Két fajta kivételt terveztem. Az egyik, hogy Athénból egyedül kell kimennem, és csak 10 km-nél egy benzinkútnál tudnánk találkozni, így neki is van ideje autóval odamenni. A másik, hogy a későbbiekben nem hagynék 4-5 km-t két pont között, azokat inkább 3-3,5 km-re osztottam fel. Így is 71 megállót jelöltem meg. A versenyszabályzatot nem tudom tartani, hiszen nekem a kocsi lesz a folyamatos frissítő asztalom.

A mai kor elvárásainak megfelelően azonban Judit GPS koordinátákat várt el tőlem a megállóhelyekre, de ilyet nem tudtam produkálni. Nos ez volt a második (és az utolsó is) feszültség köztünk, teljesen érthetően. Ő aggódott, hogy egyedül megyek a pálya mellett, illetve sok és kusza információ áradat volt számára a füzetnyi útvonal. Jól „kiordítottuk” magunkat, aztán kicsit megnyugodva legalább a fő csapásirányt átbeszéltük, illetve alkalmazkodunk majd a körülményekhez.

Kiderült, hogy a hoteltől nem messze volt egy kis szupermarket és ott megejthettük a beszerzéseket. Egyszerű listát állítottam össze, ami alap dolgokat tartalmazott: 18 liter víz, 5 liter kóla, 4 db alkoholmentes sör, 4 db energia ital, 3 csomag keksz, 1 csomag aszalt sárgabarack, 1 csomag datolya, 4 db joghurt, szeletelt kenyér, sajt, szalámi. A frissítéshez itthonról még hoztam 40 db gélt, 6 db energia szeletet és 15 db energia por kiszerelést, amiből 15 félliteres lötyit lehetett gyártani. Kellett még 4 db Power Raid, a széles szájú flakonja miatt, kettő nálam, kettő cserének. A buszmegálló trafikjában ezt is találtunk. Felcihelődtünk.

Na akkor jöjjön a lazulás. A Plakán városnézéssel szerettük volna oldani az izgalmakat. Az Univerzum, mintha meg akart volna ajándékozni minket, mert leszállva a 15-ös troliról, alig menve pár utcát egy magyar hátizsákos pár hívja fel a figyelmünket, hogy ma az Akropoliszt ingyen lehet látogatni. Nem kérdés, a program adott volt. Először 1989-ben ismertük meg Athént, itt töltöttük a nászutunkat. Már 26 éve nem jártunk „odafent”, hiszen megannyiszor is voltunk az óta itt, sose jutott rá idő, pénz vagy fáradtság. Érdekes volt szembesülni, hogy mennyit változtunk mi és mennyit változott a környezet, a város. Ráláttunk a szemközti másik magaslatra, a Lükabéttoszra is, ami egy másik történet.

1989. szeptember 9-én még azt sem tudtam, hogy létezik a Spartathlon. Tulajdonképpen a maraton futást is csak 2006-ban teljesítettem. De már láthattam, hogy honnan indul el akkor majd 20 nap múlva Sipos István és Bogár János a hosszú útra. Jani a következő évben már dobogóra került, egy év múlva pedig megnyerte a Spartathlont. Igen, holnap én is onnan indulok majd el egy nagyon különleges utazásra.

Az Akropolisz után most már tényleg bejártuk az öreg városrészt, a Plakát. Egy kis hangulatos görög ebéddel zártuk le a nosztalgiázást. Visszafelé kicsit fáradtnak éreztem a lábaimat. Felötlött bennem egy pillanatra a „felesleges” terhelés aggódása is. De nekem most ezekkel a szép emlékezésekkel együtt kell tudnom teljesíteni a rám váró feladatot. A stábbal ma már nem találkoztunk. Fáradtak, kimerültek voltak az „igazi” verseny megpróbáltatásaitól. Majd holnap reggel. Este összecsomagoltunk és a szükséges dolgokat előkészítettem.

5. HATÁRAIMON INNEN

2015. szeptember 27. (vasárnap)

Reggel 5-kor keltünk. Készülődtünk. Ragasztásokat, kenéseket elvégeztem. Rövid alsó, hosszú fehér felső, kompressziós zokni, láthatósági mellény volt az öltözékem. Az edzéseimen annyira hozzám nőtt övtáskámat most otthon hagytam. Az Ultrabalatonon a csípőmet tette tönkre a nehéz táska. Tanulva ebből könnyű hátizsákot vittem a tartalék dolgoknak, illetve elől két flakon a víznek és az energia italnak. Nagy öltözködésekre nem gondoltam, csak hajnalra valami vastagabb felső felülre.

A srácok is megérkeztek. Jó volt látni a régi arcokat (Laci, Csabi) és megismerkedni az újakkal (Güven, Baran). A mikrofonnal egy kicsit variálgattunk, de a végére a legoptimálisabbat találtuk ki, elől a flakonom előtti pánton. Mindent bepakoltunk a kocsiba és irány a rajthely.

Nem voltam ideges, este is jót aludtam. Biztos benne volt az is, hogy nem szintidőre kell mennem. Számomra azért felelősségteljes tétje volt ott legbelül. Inkább olyan „izom feszültséget” éreztem, mint a lovak az indulóállásban. Ott álltam a placcon egyedül vasárnap reggel. Két napja majd 400-an várták itt hangos zsivajjal a pillanatot. Én 7:20-kor rajtoltam el. „Engedd, hogy győzhessek és küzdhessek bátran!” – kívántam hangosan, akár a gladiátorok.

A hajnal most is csendes volt, mint 2009 óta öt éven keresztül minden szeptemberben ilyentájt. Tavaly nem akartam jönni, lelki pihenésre volt szükségem. Idén jöttem volna, nem lehetett. De most mégis itt vagyok, másképp, de itt vagyok. Élvezd hát a perceket, az órákat! Nem kell szenvedned, minden fáradtság számodra jutalom, mert próbára teheted magadat. Add meg hát a „vesztett éveidnek”, ami jár.

A patetika eddig tartott. Jöjjenek a feladatok. Az athéni útvonalból sokra emlékeztem, de mivel akkor biztosítás van, nem tudtam, hogy az átjárásoknál lesznek-e zebrák. Voltak. Vibrálás fogott el, ahogy haladtam. Az elején éreztem, hogy melegem van. Így a felsőt levettem, csak a láthatósági mellény maradt rajtam. Később kiderült ez egészen éjfélig így maradt. Szóval sokáig tűröm a hűvöset.

Már az Iera Odoson mögém szegődött Judit és tulajdonképpen kialakult a gyakorlatias kísérési metódus is. A veszélyesebb részeken mellettem maradt és utána pedig mindig egyeztettük a 3-4 km-t, ahol várni fognak. Örültem, hogy ő sem lesz egyedül, vele voltak a filmes fiúk. Éreztem én is a felelősséget, egy-egy kereszteződésben akár nyolcfelé is néznem kellett, vagy az autók zöldjével, vagy a zebra zöldjével haladtam át. Az autópályán helyenként szűk volt a leállósáv, de itt hosszan fedezett Judit. A közlekedési „rettegés” az Elefsina-i kiágazás után megszűnt. Most már a megbeszélt távolságok jöttek. Találkozáskor vizet és energia italt cseréltem, illetve mindig volt nálam két gél és energia szelet tartalékban. Szinte Korintoszig ütemezett volt a táplálkozásom. Órában gél és 2 db sókapszula, fél órában 1/3 energia szelet és a folyadékok elfogyasztása. A gél utóhatása ellen az elején kaptam Judittól valami hasfogót és a csatornáig nem is kellett kiállnom emiatt.

A haladást tekintve óvatosabb voltam, az emelkedők felsőbb részét inkább gyalogoltam. Mivel póló nélkül mentem a ragasztásokat többször igazgattam Judittal, míg végül körbetekertettem a hátizsák vonalában, hogy ne váljon fel. Határozottan jutottam előre. Megara 4:30-cal volt meg. Már többet locsoltam magam a meleg miatt is. Helyenként voltak meglepi hideg sörök, vagy meleg kávé. :-) Szinte minden kanyar annyira ismerős volt és tudtam mi fog következni. De a keresztnek egy szikla tetején nagyon megörültem, mert a csatorna közelségét jelezte. Beosztva igyekeztem, viszont lett egy kellemetlen érzésem. A pisilésem sárgult, mennyisége csökkent és már csípett is. Az első igazi probléma, amit meg kell oldanom. Inni rendesen ittam, de a bevitt folyadék csak az izzadásra volt elég, valamint a többit megkötötte a só a véremhez. A kiválasztásra nem maradt. Tehát le kell állnom a só bevitelével. Tudtam, hogy ez megoldás lesz, de órák kérdése. Szóval türelem.

A csatorna előtti benzinkútnál annyi új arc kezdett szurkolni nekem. Kicsit meglepődtem, de azt hiszem stábváltás volt. A hídon most is mosolyogva mentem át, mint 2013-ban. Felkúsztam a konzervgyárig. Csak 25 percet „késtem”, ez nagyon feldobott. Lelki szemeimmel láttam a sok meleg ételt, a masszőröztetőket, a kísérők siserehadát, hiszen itt lehet istápolni először a futókat. Illúzióként Judittól kaptam egy kis sajtos kenyeret, meg talán egy sört, és mondta, na gyerünk tovább. Két amerikai spartathlonos kísérő autó állt itt valamiért. Nem tudtak mire vélni. Dadogtam, hogy egyedül, meg ilyesmi. Lényeg, hogy buzdítottak tovább.

Na ezeket a részeket már nem jártam olyan sűrűn. Itt sokáig tudtam tartani a 14 perc futás 1 perc séta elvét. Olyan impozáns volt Ősi-Korintoszra befutni, elhaladni a romok mellett távolban a magas heggyel. Assosnál már rajtam volt a fejlámpa. Valahol ezután lehetett, hogy beérve egy település szélére egy telepről 3-4 kutya ugrott elő. „Megvívtam” velük. Bár a kis kanyar után a stáb is ott volt és vette az egészet. Egyébként az egyik legmeglepőbb dolog ez volt számomra. Így, nem a verseny idejében legalább 40-50 kutyával kellett valamilyen módon találkoznom.

A legörömtelibb pedig az volt, hogy megláttam Balázst a stáb körül. Üdvözöltük egymást. Alig látszott rajta az előző 246 km nyoma. :-) Zevgolatiónál egy kicsit elmaradt a frissítésem, de egy híd tetején Judit futva hozta az itókát utánam. Lassan odaértem a 30. CP-re, a 102 km-hez, az én „fizikai” határomhoz. Ennél tovább soha nem jutottam el az 5 év alatt. Azt gondolom a „lelki” határaimat tavaly a Békéscsaba-Arad futáson léptem át, de most ez mindenképpen az én kis „történelmi pillanatom” volt. Hogy hova megyek Indiába, vagy Amerikába? Mindenképp felfedezek „valamit”. :-)

6. HATÁRAIMON TÚL

2015. szeptember 28. (hétfő)

Már jócskán este lett, de nem volt sötét, mert teliholdat kaptam. Az Univerzum tovább ajnároz. Szédítően szép volt felkapaszkodni Soulinariba, aztán pedig a még meredekebb Halkionba a magas fák sűrűjében. Se a videók, se a szinttérképek nem adták vissza ezt az emelkedést. Meglepett. Erre is készülni kell majd. Tulajdonképpen mindent futni kell, amit lehet, a többit pedig erősen gyalogolni. Mintha felfedeztem volna valami újdonságot ezzel, mi?. ;-) Halkionban 8-9 öregúr ült még a kis kávézó előtt. Nem értették, mit keresek ott. Itt nyögtem ki először: Privát Spartathlon. Aztán meg görögül odaköszöntem: Kali nikta! És a kórus hangosan válaszolt: Kali nikta! Jó éjszakát!

A továbbiakban csak arra emlékszem, hogy nagyon meggyötört a hosszabb kanyargós út Nemeáig. Sehogyan se akart az utamba keveredni. Elcsigázva huppantam le a kocsi hátuljára. Judit kérdezte, mit kérek, mondom mindegy, rád bízom, de kell egy „red bull”. Ettem, megittam és rögtön fel is pattantam. Igaz lehet a reklám szlogen?! ;-)

Viszont pazaroltam az erőnlétemet, mert eltájolva magam azt hittem, hogy a pont után nem sokára kell balra elfordulni az autópálya irányába. Az egyetlen útnál x-ek voltak, tehát tiltva volt a haladás, de a megerősítő tovább haladás nem jött. Kétszer-háromszor oda-vissza futkároztam 500 métereket. Végül telefonon hívtam Juditot és kiderült, hogy igenis fel kell kaptatnom a szerpentinen, aztán egy hosszú lejtő lefelé.

Már akkor felkészítettek, hogy „történelmi” találkozásra kerül sor, hiszen az ellenkező irányból is „maszekol” valaki. Az angol Mimi Anderson volt az, aki a befutása után megfordult és visszafelé is meg szerette volna tenni az utat. Kezet fogtunk, néhány szóval buzdítottuk egymást a még hátralévő távokra. Végül is nem tudom, sikerült-e a vállalkozása? (Naná, hogy sikerült!)

Nem sokára le kellett térni a kavicsos útra. A gél utóhatása többször jelentkezett, valahogy keresgélni kellett, hogy mit is egyek. Nem akaródzott a futás. Az autópálya alatt áthaladva az aszfalton jobb lett egy kicsit. Távolban már az alagút és hegy feljáró sárgás lámpái is látszottak, de az még fényévre volt az én tempómmal.

Beküzdöttem magam Malandrenibe. A képekről, videókról ismert kis kocsma néma csendben volt. De Judit és a stáb vidáman buzdított. Már itt vagyok. Gyerünk tovább. Jót tett a lassú lelkemnek a folyamatos lejtő Sterna irányába, a lábam meg úgyis megbírta. De ahogy sík lett elfogyott a lendület. Azt mondta Judit, ezen a szakaszon Kapareliig voltam a leglassabb. A kérdést most is feltették neki: Végig megy? :-)

Laciék lelkesen feltárták előttem a természeti csodát is, ami 30 évente történik csak meg. Az égre tekintve láttam, hogy a teli hold percről, percre elfogy és a takarás sárgás színű lesz. Az Univerzum újabb üzenete? Egyébként már otthon is kaptam egy égi jelet egyik edzésemen, eső után kettős szivárvány ívelt át a Balaton fölött. A tény az persze maradt, fáradt és álmos voltam. Lirkeában melegebb ruhára váltottam. Óh, csak a hajnal jönne már! Emlékeztem Svájcban is így volt éjszaka, de ahogy pirkadt, a bioritmusom visszaállt és volt erőm menni. Erre vártam nagyon.

Végre megvirradt és Kaparelibe már világosban mentem be. A falu után a srácok ismét „blokkoltak” pár kutyát, hogy el tudjak haladni nyugodtan. Geri volt ennek a nagy mestere. Balázs intett türelemre, hogy most hosszan csak gyalogolni tudok, rendezhetem a soraimat. A felkelő Nap csodálatos hangulatot adott ennek a völgynek és az egész tájnak. A szerpentin közepén megmostam az arcom és éberebb is lettem tőle. Aztán jött a Hegy meghódítása. Korábban egy picit aggódtam, hogy ha sötétben érek ide, nem lesz-e kockázatos a mászás, bár erős fejlámpám és kézilámpám is volt.

Felöltöztem, hogy fent huzatos lesz, de néhány forduló után már le is került a hosszú felső. Folyamatosan lépkedve, talán három szusszanásnyi megállással jutottam fel a tetőre. Pazar, csodálatos és lenyűgöző látvány fogadott a napfényes reggelen. Laci szervezett egy kis „rádiózást” Sangas faluval, ahol a többiek és Judit várt. Megköszöntem neki a támogatást, hogy milyen klassz kísérő. A leereszkedéssel tényleg csínján kellett bánni az apró kavicsok miatt.

Sangasban meleg espressó és lendület várt. Judit és Balázs is szajkózta nekem, hogy most 30 km-en lesz sík. Ezt ki kell használni, és minél többet kell futni. Erőmhöz képest össze is szedtem magam. Akarat és vidámság lett úrrá rajtam. A táj továbbra is lenyűgöző. Érdekes, hogy a versenyen a sötét miatt ezt nem látja az ember, csak így „megcsúszva” :-)

Mikor Nestaniba beértem, rögtön egyet értettem Józsa Lacival, aki szerint a legszebb spartathlonos városka. A stáb minden tagja nagyot szurkolt nekem és ez szépen feldobott. Éreztem, hogy menni fogok, végig. De az akarattal nőtt a lassulás is. Helyenként beszűkült a frissítésem, de kiderült az egyik autónak komoly műszaki problémája lett, felrobbant a váltója, így a logisztika bonyolódott kicsit. De azért Tegea is csak-csak feltűnt a látóhatáromon.

Egy rövid síkot még futtattak velem kísérőim, mert utána jött a Tripoli út, 8 km hosszú emelkedővel az elején. Judit kiszállva velem gyalogolta ezt végig. Nagyon bátorított és biztatott, hogy most már meg fogom tudni csinálni, érzi és hisz bennem. Mondtam én is, hogy tudom és akarom tenni, megyek, megyek. Már akkor is nagyon féltett a szűk a leállósávon. Kanyarokban mindig füleltünk, hogy jön-e valami, csak így léptünk le az útra. Elől mentem, hogy lássák a mellényemet. Amikor az út már lejtett is beszállt, én pedig kihasználva a gravitációt engedtem magam ereszkedni. A lábaim nagyon jól bírták.

De a Nap is egyre lejjebb ereszkedett és Judit aggódása pedig egyre nőtt. Ettem, sétáltam, futottam. Aztán az egyik frissítő helyen már a fejlámpát is felvettem, de láttam Judit könnyeit is. Nem értettem meg őt akkor, mentem tovább. A fokozódó szürkületben a fáradtságom is fokozódott. A tudatomig ért a kérdés, hogy fáradtan kóvályogva, a forgalommal szemben, mellényben ugyan, egy kis fejlámpa fényénél, a helyenként keskeny leállósávon a kamionok vakító reflektorával szemben milyen esélyeim vannak.

A legközelebbi találkozásnál még nem akartam dönteni erről, csak megbeszélni, hogy mit tegyek, mivel növelhetném éberségemet, kávéval, vagy alvással. Balázs viszont azt mondta – teljesen jogosan és korrektül -, hogy erre mindenki másképp felelne, akár Lőw Andris, akár Márkus Öcsi, vagy éppen Ő. Ezt nekem kell eldöntenem. Lábaim erősek voltak, kb. 40-42 óra alatt beértem volna, ha nappal van, vagy ha már alárendelt úton lennék. Isten bizony végig mennék, hogy meglegyen az ÁLOM. De itt van velem Judit, aki vállalta ezt a hosszú kirándulást, aki profin tette a dolgát és hitt is bennem és biztatott is. És ha elcsap a kamion? Oda mindennek az értelme.

225 km körüli utat tettem meg, több mint 36 óra alatt, egy héttel egy 24 órás futás után, ahol PB-t, egyéni rekordot futottam 186 kilométerrel. Ez nekem mindent megér! Megér, ha erre mosolyogva „emlékezhetünk”. Tehát döntöttem: a vége most itt van. „Megállok, Balázs!”

Az ezután lévő pillanatok szinte elmondhatatlanok. Hallottam Judit hálás szipogását. Balázs pedig saját kezűleg, fűszálakból font koszorút tett mindkettőnk fejére. Meghatott nagyon. Valahol, máshol, arra érdemes helyeken a koszorú babérból, olajágból készül. Viszont fűszálak minden út mentén vannak és emlékeztetni fognak.

Én pedig felemeltem a hátizsákomat, legmélyéről kiemeltem egy tasakot. Se Judit, se a fiúk nem tudták, hogy velem van. 100 kilométernél, mikor kaptam egy jeladót, nagyon aggódtam, hogy megkérdezik, mi ez a „felesleges cucc”. Ebben ott volt felfűzve mind az öt rajtszámom, amit a szervezők visszaküldtek nekem minden évben. Mint „köveket” cipeltem idáig, hogy a beteljesüléskor ledobjam őket, megszabaduljak örökre minden „terhemtől”. 2013-ban én zokogtam Balázs vállán a maró gyötrelemtől, most ez fordítva volt.

Kisfiú egy fáradt furcsa délután
Megunt játékok közt behunyt szemmel áll.
Lassan neki indul álom lován,
Ez segít talán.
Ahogy felpillant, egy nagy követ talál
Bűvös fehér kő a lábainál,
És a kisfiú nem játszik mással már
Rá csodakő vár.
Meg nem állt soha, mindig vándorolt,
Mindig többre vágyott s még többet kapott.
Bűvös kövén kívül mindent elhagyott
A kőhöz hűséges volt.

Százan visszavárták, ezret elhagyott,
Vállán láthatatlan kő hagyott nyomott.
Vitte kövét, amit csak ő láthatott
Míg hazajutott.

Öreg szív már nem ver oly vadul
Arcán mosoly játszik ártatlanul
Szürke kőtömeg a lábához lapul
S kinn bealkonyul.
Gyenge fény puhán fejére hull
Most a súlyától a súly megszabadul.
A kemény kő lassan köddé fakul
Elszáll váratlanul.

Aki választott:
Kiválasztatott.
Tedd hát, s találd meg életed súlyát.

(Varázslatos fehér kő - Adamis Anna)

7. EPILÓGUS

Soha nem mentem 2 méternél közelebb a szoborhoz, soha nem érintettem. Hét éve minden edzésemen elképzeltem, milyen lehetne végig haladni a pálmasoron és befutni a Király lábaihoz. Voltam szelíd, alázatos, egyszerű, romantikus, átszellemült, vicces vagy tragikus. Ezerféleképpen képzelegtem, de minduntalan gyorsan elhessegettem az ábrándokat, mert gyarlónak találtam, hiszen a feladat a 246 km gyötrelmeire és szépségeire való felkészülés. De azt is tudom – és egy-két versenyem mutatja is -, hogy én nem tudok „érzelmek” nélkül befutni.

Már jó pár éve zenével futok edzéseimen. Sok fajtát hallgatok, valamit a ritmusáért valamit a szövegek mondanivalójáért. Az utam előestéjén, szombaton elalvás előtt egyet meghallgattam közülük, Whitney Houston énekelte a „One moment in time”-ot. Judit is rákérdezett, miről is szól.

„Each day I live
I want to be   
A day to give
The best of me.

……….

I want one moment in time
When I'm more than
I thought I could be
When all of my dreams
are a heartbeat away
And the answers are all up to me.

………..

Then in that one moment of time
I will be, I will be, I will be free
I will be, I will be free … „

„Minden nap, amit megélek
Igazából azért az egy napért

Szeretnék élni,
Amikor a legtöbbet adhatom magamból.

……….

Szeretnék egy pillanatot az időből,

Amikor több vagyok,
mint amit valaha is hittem magamról.
Amikor minden álmom
egy szívdobbanásnyira van tőlem,
Akkor minden válasz rajtam múlik csak.

………..

És abban az egy pillanatban

végre, végre, végre szabad leszek
Végre szabad leszek…”

Azt gondoltam, hogy ez egy pillanat, egy drámai pillanat lesz. Tévedtem. Ez ezer apró, „közkatona” pillanat volt.
Amikor elmertem hinni és tenni érte, hogy mindkét futást meg tudom tenni. Amikor célként elég nekem egy márványoszlop is és szabadon engedem el a maradék 200 métert. Amikor egyedül, biztosítás nélkül neki mertem vágni Athénnak. Amikor koncentráltan tudtam tenni azokat a feladatokat, amik az előre jutáshoz kellenek. Amikor már a kutyák ostroma sem tud megállítani. Amikor kóvályogva is, de lassú ösvényt vágtam az álmos, sűrű éjszakába. Amikor egy hegy sem állhat utat nekem újjá ébredésemben. Amikor, ha kell józanul el is tudom engedni a beteljesülést, mert …….. mert több vagyok, amit eddig hittem magamról.

Lőw András valami egyszerűt írt nekem a Spartathlon 30 éves almanachjába:

„további sok szép futó kilométert kívánva, András”

Ma is őrzöm ezt a lenyűgöző képét. Ma már nem találni meg a neten, és az is biztos, hogy ilyen lovas harcosok sem tudnak 200 futót bekísérni. Talán itt éppen a legjobbját futotta, 4. helyezett lett.  Történelem és azzá leszünk mindannyian. Ez a kép borítja azt a gyűjteményemet, a „bibliát”, amit 10 éve fűztem össze a Spartathlon információiról. Valaki mindig inspirál valakit. Engem Ő és barátai vittek a „kísértésbe”. Szerencsés vagyok, hogy azóta barátomnak tudhatom.

Úgy tudom összegezni, hogy folyamatosan erős maradtam, de az előző verseny miatt a sebességemet fokozatosan vesztettem el. Viszont az előző verseny kvalifikációt adott, hogy nevezhessek a 2016. évi indulásra. Ettől a másfél naptól viszont rengeteg-rengeteg „szakmai” tapasztalatot és további magabiztosságot kaptam. Semmiképpen sem bánom, hogy belevágtam, hogy így vágtam bele.

Köszönöm minden jóakaró BARÁTOMNAK, akik lehetővé tették ezt számomra! :-)

Köszönöm Juditnak, hogy a „nehézségek” mellett vállalta, és még egy hosszú úton velem tartott! :-)

Nekem már nincs más dolgom, mint a „vonzás hatalmával” élve mantrázni:

„Én rajtolni fogok Athénból jövőre! Én rajtolni fogok Athénból jövőre! ……..”

8. NINCS VÉGE

     ………………..................................................................  :-) :-) :-) :-)