Barátom fent a dombon, fent a hegyen

... avagy bilincs és mosoly

Vonyarcvashegyen található a Szent Mihály kápolna. Egy kis hegyecske, óriás domb a környéken. Testi, lelki erőt nyertem itt mindig. 2016-ban hetente számtalanszor zarándokoltam ide. Itt sulykoltam a dombos erősítést, 10x, 20x, 40x felmentem. Vezekeltem.

A „világ” akkor még nem tudhatta, hogy megjártam a Privát Spartathlonomat az előző évben. Szinte már én is elfelejtettem, hogy hol is jártam és hogyan. Simonyi Balázséknak „adtam” a lelkem, de hogy ez a kínlódás, mit kereshet ebben a történetben, nem nagyon értettem. Őket is elhoztam ide, a szent helyre. A kápolna háta mögött, a bokroktól rejtve van egy hatalmas kő, Dr. Gárdos Sándorra, a millenniumi Mount Everest expedíció orvosára emlékezik. Belevésték Áprily Lajos egyik versszakát A zarándok című verséből, melyet Kőrösi Csoma Sándor emlékére írt.

„S még mindig ment és óriásira nőtt:

égő zarándok, vakmerő apostol.

Míg elnyelte a magasság s a csend:

Himalája, a roppant kőkolostor.”

Teljes vers: Áprily Lajos - A zarándok

2016-ban csak az lebegett a szemem előtt, hogy ismét ott lehetek hivatalosan Athénban. Minden alkalommal felvittem a kápolna lábaihoz az elmúlt (futó)éveim minden szomorúságát. Megannyiszor marékszámra hordtam fel a hiábavalónak tűnő fáradt évek szürke hamvait. De minden fordulónál lefelé tiszta fejjel és friss tüdővel egyre inkább éreztem jövőm új tűzét, a reményt.

Bő két év elcsobogott azóta, magával vitte hordalékát. Idén, január első hétvégéjén csak élveztem a friss hó ropogását a lábaim alatt, ahogy a fáradt, sűrű előző év után végre kiszabadult futólelkem. Véletlen, hogy erre vezetett az utam? A lélek titokban terelte a lámaimait háláért ...

Köszönöm „Sanyi bácsi”, hogy ha még utolsónak is, de 2018. szeptember 29-én Görögországban átsegítettél a Hegyen a fagyos rémületben! Azt mondod, hogy az nem akkora, mint a tied? Hmm ... Most sem tudom, milyen magasan pihensz? Vad lehet ott, de csupa őszinteség. Éveken át erővel tápláltad lábamat, adj hát most is, legalább egy gyűszűnyit! Te jól tudod, soha nem szégyelltem, ha gyenge vagyok ...

Heteken, éveken keresztül feljártam ide, búcsúzóul mindig megsimogattam a követ és mondtam „Sanyi bácsinak”, hogy majd nemsoká jövök … Milyen gyarló is vagyok! Soha nem kérdeztem tőle, hogy ki Ő, mit tett, hol élt? Nem néztem utána. De mindennek eljön az ideje, egyszer minden teljesül, mert a szívünk odavisz.

Szóval, ma megtudtam, hogy „Sanyi bácsi” egyidős velem. És már azt is tudom, hogy kimondatlanul is, hogy csak egy kő által közvetítve is, de miért is lettünk barátok.

GÁRDOS SÁNDOR, dr.

(Keszthely, 1963. augusztus 14. – Mount Everest, 2001. október 17.) - orvos, hegymászó
Szülővárosában a Vajda János Gimnáziumban érettségizett. 1981–1987 között a Pécsi Orvostudományi Egyetemen folytatta tanulmányait. Első munkahelye Szombathelyen a Markusovszky Kórház Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Osztálya volt. 1992-ben az ausztriai Murau-Stolzalpe Ortopédiai Klinikájának aneszteziológusa lett. Itt ismerkedett meg a hegymászással. Hegyimentő-katasztrófaorvosi szakképesítést szerzett. Megmászta az Alpok, az Andok és Ázsia több hegycsúcsát. 1996-ban részt vett az Első Magyar Mount Everest Expedícióban. 2001-ben a Magyar Millenniumi Mount Everest Expedíció orvosaként újra nekivágott a Csomolungmának, ahol 7700 m-es magasságból egy erős szélvihar lesodorta, s életét vesztette. Teste gleccsersírban nyugszik. 2002-ben emlékkövet állítottak a tiszteletére a vonyarcvashegyi Szent Mihály-dombon.

2001. október 20-án írtak először a balesetről:

„... Gárdos Sándor a csapat egyik meghatározó tagja volt. Ebben nem csak gazdag hegymászó tapasztalata vagy magashegyi orvosi ismeretei játszottak szerepet. Gárdos dokit türelmes természete, finom humora az expedíció mindenki által kedvelt tagjává tette. ...”

Mécs László itt emlékezik bajtársáról.

Nos idén, január 20-án Athénban, a 24 órás körözős futás volt az utolsó lehetőségem, hogy ringben maradjak. Vagyis, hogy nevezhessek a 2019-es Spartathlonra. Hogy teljesítsem saját magamnak tett ígéretemet, hogy mindig, folyamatosan megteremtem a lehetőségét annak, hogy az életre szóló vágyakozásom egyszer teljesülhessen.

A „kötelességet” éreztem, de semmi nem volt ideális, hogy 24 óra alatt 180 kilométert futhassak. Ezért is vallottam be „Sanyi bácsinak” a gyengeségemet. Hat kilogramm tiszta zsír pluszban. Már 10 óra után látszott, hogy ez most nem megy, nem mehet, aztán jött újabb 2 óra „anyagcsere gondokkal”. Kitámasztva a frissítő asztalnál Vass Melindának (sérülés miatt nem tudott futni) sóhajtom fel, talán valahogy így: „Melindám, nem tudom, már nem bírom megcsinálni!” Gyors válasza csak ennyi volt: „Mi, Bélát nem olyannak ismerjük, aki feladja!” A szavak ereje. A következő 12 órában csak egy irányt ismertem: előre, megállás nélkül. Jó, jó vagyis körbe-körbe. :-)  Kifutottam magam, amit akkor és ott tudhattam. 159 kilométer lett. Az érzés pedig felbecsülhetetlen, mert tudtam, hogy megpróbáltam. Nincs nevezésem és van a bizonytalan sorsolás. Tehát egy darabig biztos nélkülem lesz Spartathlon, ami 3-4 év is lehet akár. De türelmes a természetem, én továbbra is a "rabja" maradok.

Kérdezik tőlem, hogy mitől ég bennem még mindig a vágy? Kedvenc filmes hasonlatom villan be, a Bilincs és mosoly című film. Ez a hozzáállásom lelkülete. Luke-nak (Paul Newman) fogalma sincs miért vágja le sorban a parkolóórákat. Azonban tetteinkért felelősséggel tartozunk, sőt bilincseket cipelhetünk. Sokszor nem értjük miért koppint az orrunkra az élet. De kínnal, vagy anélkül mindig tudomásul vesszük, aztán lapátolunk tovább. Mindegy hol vagy, milyen hangulatban vagy, tedd azt ezer fordulattal, mert csak úgy érdemes. Mosolyogj, ha sikerül! Mosolyogj, ha megpróbáltad! És ha kudarc ér, nem te vagy rossz, csak még kevés vagy ahhoz a nagyhoz. Szóval, mosolyogj egyet és indulj tovább, tanulni!

Igen, hamarosan vár rám 221 km a Balaton körül. Meg kell tennem! Meg kell tennem jól, hogy a vágyam tovább égjen. Várom a mosolyát!