Mediterrán szerető

Kelt: 2018.03.16

Nem csak mozgás, önismeret is: ezt gondolja a futásról Szabó Béla

Keszey Ágnes interjúja – Zalai Hírlap

Amit a futás küzdelmeiben végre tudok hajtani, nagyon jól át tudom ültetni az élet nehézségeire. Eltörpülnek dolgok, hiszen már túltettem magam rajtuk futás közben, s mindig csak a megoldás felé tudok haladni – vallja Szabó Béla.

Az első, négyszáz méteres futás iszonyú volt – emlékszik vissza Szabó Béla, aki a 18 évvel ezelőtti levegőért kapkodós első próbálkozás óta már két-háromszáz kilométert is meghaladó távokon versenyez. Lépj, hogy tovább élj – e könyv hatására kezdett el mozogni, egészsége érdekében.

A pénzügyi ellenőrként dolgozó férfi – aki a napokban vehette át a Keszthely város legjobb szenior sportolója kitüntetést – éveken keresztül reggelente fél órát futott, aztán kihívásokat keresett. Először nem is a futásban. Csodálattal töltötte el a Balaton-átúszás résztvevőinek teljesítménye, azon gondolkozott, vajon ő is képes lenne rá? A felkészülés után 2004-ben és 2005-ben is teljesítette az 5,2 kilométert.

– Az úszás és a futás is bizonyította számomra, hogy ha akarunk valamit, illetve tudjuk, miként kell tenni és tesszük, akkor ezek a célok teljesíthetőek. Én olyan ember vagyok, ha megszületik bennem egy vágy és tervvé kristályosodik, akkor már csak a tevés nehézségei jönnek elő. De nem rettenek meg, megyek érte – vallja az ultrafutó. 2006-ban, 42 évesen futotta le a 42 kilométert: első maratonját. Ezek után az volt számára a kérdés: tud-e gyorsabban futni?

Ám arra jött rá, hogy inkább a még hosszabb távok tetszenek. S hogy élvezetesebb legyen a futás, tókerülő versenyeken is indult, például hatszor vett részt a 221 kilométer hosszúságú Ultrabalatonon, a legjobb ideje 26 óra körül volt. Büszke az ötnapos, 320 kilométeres Bécs-Pozsony-Budapest táv teljesítésére. S bár nagyon kedveli az aszfaltos, sík utakon a monoton mozgást, az erdő, a hegyek lenyűgözik: szereti a terepfutást.

Kiemelkedő számára a 207 kilométeres zempléni verseny, itt összesen hétezer méter szintkülönbséggel kellett megküzdenie. A hegyi versenyeken elért eredményeivel kvalifikációt szerzett az idei nyári, 170 kilométeres versenyre: a Mont Blanc derekára, összesen 10 ezer méter szintemelkedéssel. A sikerek mellett van egy keresztje, a Spartathlon: az Athén és Spárta közötti erős szint-emelkedésű, 246 kilométeres viadal.

– Nálam a futás egyik állomása a vágy, az álom. Ennek a versenynek a végén az ember ihat egy korty vizet egy görög tálból és a fejére tesznek egy koszorút olajágból. Ezért mennek az emberek.

Ezért vállalják a 36 órát. Nagyon megfogott, szerettem volna ebben sikert elérni – mesélte. 2009-től éveken keresztül elindult, úgy fogalmazott, megszállottan hajszolta. Nagyon mély pillanatokat jelentett számára, hogy nem sikerült, bár tudta, hogy megtett mindent, amit tudott. Magába mélyedt és arra jött rá, a hozzállásán kell változtatni. Ám akkor szembesült a szabállyal, hogy aki ötször indul, de nem ér célba, kizárják a részvételből. Akkor úgy érezte, elvették az álmát.

Ezt a történetet az ULTRA című dokumentumfilm is megörökíti, amelynek egyik főszereplője Szabó Béla. Bár nem indulhatott hivatalosan, de elindult, hogy végigmenjen az úton, amelyről éveken keresztül mindennap álmodott. Azt nem árulta el, mi történt ott, de azt igen, hogy azóta megváltozott a szabály, amely kizárta a versenyből. Célja, hogy minden évben meg tudja szerezni a kvalifikációs jogot, de hogy rajthoz állhat-e, sok technikai feltétel függvénye. Már nem görcsösen készül, szabadon várja, lesz-e lehetősége indulni a Spartathlonon.

Ahogy mesélt a sok-sok versenyről és a hosszú távokról, felmerült a kérdés: mi is az igazi célja a versenynek? Szabó Béla azt vallja: sem embertársait nem szereti legyőzni, sem magát: önmagával barátságban kell lenni.

– Azzal, hogy céltudatosan, kitartóan haladunk egy elképzelés felé és teljesítjük, azzal megismerjük magunkat. Én sokkal fontosabbnak tartom ezt az önismereti utat. Persze törekszünk arra, hogy jobb legyen a teljesítményünk és nyilván büszkeség a dobogón állni. De nem szeretem másokhoz hasonlítani magamat.

Én nem az adottságaim, hanem a szorgalmam révén teljesítek. Mindegy, hogy hány kilométer, mennyi idő, a lényeg, hogy a magunk megelégedésére tegyünk – részletezte a futó. A hosszú versenyeken rengeteg minden befolyásolja az embert. Az ilyen megmérettetéseken a futók csak pár percet pihennek. A mozgáshoz energia kell, lényeges, hogy megfelelő legyen a táplálkozás, a folyadékbevitel, az ásványi anyagok pótlása.

Ismerni kell a test működését, tudatosan, ütemezetten esznek és isznak. Sok a holtpont, de aztán ott a vágyott utolsó lépés.

– Arra nem szabad gondolni menet közben, hogy milyen messze van még a cél. Mindig csak a következő lépéssel kell foglalkozni. Amikor az ember átlépi a célt, az a leggyönyörűbb pillanat. Azért küzdünk az elejétől, azért indultunk el. Feloldódik az ember. Én az egyik Ultrabalatononon sirtakit táncolva futottam be.

Futás közben nem csak a test jelez, a lélek is: erőteljes érzelmi hullámzások vannak.

– Az ultrafutás olyan, mint egy mediterrán szerető. Egyszer magaslatra visz, boldogságot ad, jóságot, örömöt, a következő pillanatban pedig ott állok az utcán semmivel, és meg kell keresni azt a picike kis bőröndöt, amibe belerakom újra az elszántságomat, és újra nekivágok a semminek – vagyis a cél felé haladok. Mindent megélhet az ember a futásban, amit a mindennapi életben nem. Vágytam a sikerre, elismerésre.

Azt hittem, ha a Spartathlont teljesítem, meglesz. Nem tettem meg, de az úton járva rájöttem, az út fontosabb, mint a cél. Hát ezt jelenti nekem az ultrafutás.

Forrás: Nemcsak mozgás, önismeret is - ZAOL

Az újság cikk: