Zahorán János, az UNIX-TSE ultramaratonistája idén második alkalommal teljesítette a Spartathlont, amelyről egy részletes élménybeszámolót is írt.
Utazás
Összesen 3500 kilométer autózás, mindez zökkenőmentesen. Ez már csak azért is szenzáció, mert az utóbbi években mindig történt valami kaland az utazásaink során, viszont idén minden flottul ment. A Békéscsaba-Temesvár-Karánsebes-Vaskapu-Negotin-Zajecar-Knjazevac-Nis-Vranje útvonalon még épp világosban értük el a szerb-macedón határt, ahonnan már autópályán nyomtuk a gázt, egészen Athénig.
Athén, a verseny előtti 48 óra:
Szerda reggel értünk a görög főváros Glyfada városrészében lévő London Hotelbe, ahol a regisztrációt követően Horváth Ákossal, Illés Gabival és Szabó Gézával kerültem egy szobába. Amíg én a London Hotelben töltöttem a verseny előtti napjaimat, addig a kísérőim (a feleségem, Edit és a fiam, Ádám) a család barátjánál, Giorgos Panosnál (aki úgyszintén teljesítette az idei Spartathlont) szálltak meg.
Nagyszerű volt a rég nem látott barátaimmal találkozni és beszélgetni. Frank Tibi és Ispánki Zoltán amellett, hogy kiváló társaságnak bizonyultak, komoly segítséget nyújtottak, tudniillik egy héttel a nagy nap előtt lesérültem. Habár az ínhüvelygyulladásomat krémekkel sikerült elmulasztanom, de bennem volt a félsz, gyakori kérdéseim között szerepelt a „mi van, ha néhány kili után előjön?”.
A Tábornok Úr mondta, hogy ne féljek, hiszen ő már több versenyt is képes volt ínhüvelygyulladással befejezni. Ispi pedig egy speciális ragasztással rögzítette a sérült részt a Sparathlon előestéjén. Ezek után fel sem merült bennem, hogy emiatt nem tudom megcsinálni a soron következő célversenyt, amire hónapokon keresztül keményen készültem.
A rajt előtti éjszaka a készülődés jegyében telt: az övtáskám kulascaiba Verofit-port, Magne B6- és Calcium-ampullákat töltöttem, persze víz nélkül. Víz nélkül, mert felesleges lett volna már a rajttól cipelnem a teli kulacsokat, ha azok tartalmára 25 kilométertől lett volna szükségem. Odáig pedig számos vízvételi helyt állt a rendelkezésemre. Aranytartalékként pedig három müzli csokit vittem magammal.
Athéntól Korinthoszig (81 km):
A reggeli hűvös, borús idő hamarosan fülledt melegre fordult. Eleinte Szabó Gézával, Fendrik Lacival és Lubics Szilvivel futottam egy kicsit, majd annál többet az újdonsült klubtársammal és régi jó cimborámmal, Végh Attilával. Attival majdnem egészen Korinthoszig boldogítottuk egymást.
Ezalatt hihetetlen forróság tombolt, ráadásul egyre gyakoribb vizelési inger is kerülgetett. Ismerős érzés: ilyenkor szoktam vért pisilni. Bejött, valószínűleg egy homokszem irritálta a vesémet, ami kitartott egészen a célig.A sornak ezzel még nincs vége: a meleg nagyon fejbe vágott, de szerencsére az egyik faluban jéghideg ásványvizet osztogattak, ami életet lehelt belém.
Végül, ha nem is könnyen, de jóval szintidőn belül, 8 óra 24 perc alatt jutottam el Korinthoszba. Itt a kísérőim feltöltötték az időközben kiürült kulacsaimat jeges izotónás itallal, a fejemre egy zacskó jeget raktak, majd egy adag tésztával és alkoholmentes sörrel az utamra bocsátottak.
Korinthosztól Nemeáig (124 km):
Habár innen még mindig tombolt a hőség, de a kedvenc szakaszomat futottam, ami sokat jelentett számomra. Hullámzó pálya, szőlő- és narancsültetvények és tipikus, görög falvak. Ezen a tájon futottam el Ókori Korinthoszig.
„Mi volt ez a sz@r?! Nemrég majdnem hánytam ettől. Ilyen vackot többet nehogy adjál nekem!” – üvöltöttem le Ádám fiam fejét, aki tejberizst adott a kezembe a központi frissítőasztalnál. Ingerlékeny voltam, hiszen - akárcsak tavalyelőtt, - idén is éppen itt volt egy nagy holtpontom. Holtpont és tejberizs ide vagy oda, Molnár Zoli egy isteni pizza szelettel ajándékozott meg, ami meghatározta a későbbi erőnlétemet és közérzetemet.
Ókori Korinthosz után egyre inkább hűlt az idő, emiatt már sokkal jobban éreztem magamat, nagyságrendekkel könnyebben ment a futás. Jó állapotban értem Nemeába, ahol betankoltam egy adag tésztát és zacskós levest, majd nyomtam tovább.
Nemeától a Nestaniig (172 kilométerig)
Nemea után elkapott egy zápor, majd a földúton egy még nagyobb felhőszakadás. Ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Az egyébként kiváló dűlőút hirtelen dagonyává változott, emiatt jól eldurrant ismét az agyam. Szegény Szilvi nem győzte hallgatni a káromkodásom hosszú sorát. Bármennyire is meglepő, nem Takáts Tamástól a Pocsolyába léptem című számot dúdolgattam, hanem egy tucatnyi „b” és „k”-betűs szó igen hangos kimondását követően kezdtem lehiggadni. Miután az aluljáróban lévő frissítőpontnál találkoztam Giorgos feleségével és kislányával, és váltottam velük egy pár szót, teljesen tiszta fejjel folytattam a versenyt.
Nem sokkal később utolértem Gusztit, akivel csaknem egy iramot futottam Lirkeáig. Itt a feleségem, Edit egy nagy adag sült krumplival lepett meg, ami számomra a csúcsfrissítés. Lirkeát elhagyva, egészen 159 kilométernél lévő hegyi bázispontig futottam Gusztival, akit innen Fendrik Laci barátunk segített a továbbiakban.
A Parthenio-hegyen átvezető út komoly kihívás volt mindannyiunk számára, ám a nápolyi, mézes joghurt és a meleg tea kellő energiát biztosított a Nestaniig vezető szakasz leküzdésére.
Nestanitól Spártáig
Nestanitól jól ment a futás, sokáig Manfred Steinerrel, egy osztrák futóval mentem együtt, ám 205 kilométernél előjött az addig szunnyadó ínhüvelygyulladásom, ami a lejtőkön alaposan megkínzott.
A Spárta előtti 9 kilométeres meredek lejtő azonban minden eddigi panaszomat felülmúlta: nemhogy futni, de gyalogolni alig tudtam. Nem lehet szavakba önteni ezt az érzést. Kínlódva haladtam, az utolsó 3 kilométer pedig maga volt a rémálom. Itt már csak arra figyeltem, hogy ne ájuljak el a fájdalomtól.
Spárta főutcáján kullogtam, láttam a zászlókat és a sok embert az út végén, amikor Kathy Youngren (akivel sokat futottam aznap délelőtt) utolért. Mit ne mondjak, ő sem volt egy balett primadonna ekkor már. Gratuláltunk egymásnak, kézfogás, puszi balról, puszi jobbról, aztán az amerikai futólány ballagott gyorsléptekben tovább a cél felé, én meg gyaloglást imitálva küzdöttem a hátralevő rövid szakaszon.
A célban
Végül a csaknem 34 óra küzdelem meghozta a gyümölcsét: 33:43:22 alatt teljesítettem a 246 kilométeres távot, ezzel pedig szintidőn belül eljutottam Spártába, ahol Leonidász lábának megérintésével kétszeres Spártai Hős lettem. Fantasztikus érzés (volt)!
A szervezők elismerésük jeléül átnyújtották a plasztik plakettet, fejemre tették a babérkoszorút, majd végül ittam az Evros vizéből.
Ezután az orvosi sátorba vezettek, ahol a „Nemzet Színésze” típusú alakítással eljátszottam, hogy semmi bajom, nem kell nekem semmi, csak egy taxi, ami elvisz a Sparta Inn Hotelbe. Ez valóra is vált, ám zökkenőmentes éjszaka már kevésbé.
A szobámban vacsoráztam, mert képtelen voltam lemenni az étterembe. A fürdés pedig egy többórás procedúrának bizonyult. Ez azonban csak hab a tortán, a lényeg, hogy teljesítettem a Spartathlont.
Külön köszönet a kísérőimnek (Edit és Ádám), továbbá hálás vagyok Csőre Ernőnek és Molnár Zolinak az odaadó közreműködésükért.
Gratulálok minden teljesítőnek, Guszti célba érkezésének pedig különösképp örülök, ami egy picit a Laci és az én segítségemnek is a gyümölcse.
(Forrás: Zaho-run.hu)