Tenger mélyéről a Mount Everest csúcsára
Kelt: 2013.03.25
Spartathlon - 2012
Igen, 2012-ben ez volt a FELADAT. Nem leszek poéngyilkos, ha azt mondom már most az elején, hogy ez nem jött össze. És nagyon örülök annak, hogy akaratlanul sem tettem oda, hogy: „sajnos”. Ezeket a gondolatokat most, 2013. márciusában szedegetem össze. A kudarc ellenére is rászántam magam, mert nagyon-nagyon-nagyon sokat köszönhetek ennek az évnek. „Ekkora” feladatra volt szükség, hogy ne torpanjak meg, hanem folytassam az utam. Csak reményem volt arra, hogy vissza tudok jutni a korábbi szintekre. Az ultrafutásban már eleve egy nagyfokú önismeretre teszel szert, de én 2012-ben ismertem meg magam igazán.
A történet Athénban kezdődik, mint minden „ilyen” történet. De lássuk úgy, ahogy ezt a filmeken szokták.
EGY ÉVVEL KORÁBBAN - 2011. SZEPTEMBER 30.
A rajtot követően Athén szélénél, kb 5 km-nél már bejelentkezett egy gyenge fájdalom a bal sarkam alatt. Majd egy kicsit jobban tartom magam és elmúlik – gondoltam. De csak fokozódott és 60 km-nél már meggátolta a folyamatos futásomat is, rendszeresen bele kellett gyalogolnom. Tudtam, hogy Korintosz eddig mindig a mumusom volt, így intenzíven hajtottam magam, bár a csatornához vezető felüljárót csak erős gyaloglással tudtam meghódítani és utána a konzervgyárig futottam. Most 17 perc tartalék időm volt. Nem sok, de nem is kevés, hiszen innen „másszemléletű” a verseny. Fél percet töltve az állomáson utána sétálva ettem a melegételt. No akkor kész, indulhatunk. De bárhogyan is próbáltam „indítani a motort” erőtlen volt a futásom. Így döcögtem még 10 km-t kétségbeesetten, amíg be nem láttam, hogy nincs értelme tovább. Ez az év is elúszott, ….. lesérültem! Pedig Juditom, mint egy angyal váratlanul megjelent, de ez a „meglepetése” most arra volt jó, hogy ideje korán beautózzunk Spártába. Mint égből a villámcsapás, olyan váratlanul értek a történtek, hiszen életemben nem voltam még ilyen jó erőben, mint most. Akkor még semmire nem tudtam a választ, főleg hogy miért is történt ez.
Vasárnap a Spárta melletti Mistral erőd megmászása után autóval indultunk vissza Athénba. Bámulva az üres utat, és azokat az emelkedőket, melyek szenvedéseit három év alatt még egyszer sem érezhettem, vergődtem. Vergődtem az „ami nem megy, azt ne erőltessük” és az „addig kell ütni a vasat, amíg meleg” falai között. Spártát elhagyva azt gondoltam, hogy itt a vége, nincs tovább, nem jövök többet. Az út során sokat beszélgettünk Judittal, hogy mit és hogyan és hogy hol is van ez a verseny az én életemben. Athénhoz közeledve pedig már meg voltam győződve, hogy ide vissza kell jönnöm, ….. vissza kell jönnöm jövőre is …………
A „KETTÉSZAKADT” MÚLT, AVAGY A MÚLT ÁRNYAI
2011-ben megragadtak bennem Lelkes Guszti régi szavai, melyet még 2004. október 26-án írt a fórumra: ITT
„Hogy mi kell a Spartathlon teljesítéséhez?
Nagyon sok akaraterő kell, de pusztán akaratból nem lehet lefutni.
Nagyon sok lefutott kilométer kell, de pusztán kilométergyűjtésből nem lehet lefutni.
Nagyon sok önismeret kell, de önmagában ez sem elegendő.”
Igen, a kérdés megválaszolatlan. Hiszen mikor azt hiszed, mindent megtettél, minden összeállt, akkor meg jön egy fránya sérülés a semmiből, aminek akkor és ott nem tudod az okát.
2009. volt az első évem. Nagyon sok akaraterővel érkeztem ki. Számomra misztikum lengte körül ezt a versenyt. Fokozatosan készültem fel. Azt gondoltam, hogy a Bécs-Budapest (35:33:16), majd a következő évben az Ultrabalaton teljesítése (30:39:55) után a Spartathlon lesz a következő lépcsőfok. Befutottam Korintoszba ugyan, de 15 perccel később a szintidőnél, így nem mehettem tovább. Szóval összeismerkedtem az „álomversenyemmel”, de az akaraterő még kevés lett volna ekkor, ma már tisztában vagyok ezzel. Ez nem a következő lépcsőfok, egy-két szintet még el kell érni közte. Vágyból, a tudatlanság bátorságával indultam neki, de ebben az évben semmi esélyem nem volt teljesíteni.
Már kint Görögországban határozottan tudtam, hogy 2010. évben ismét rajthoz állok. Most már el tudtam képzelni, hogy hol állhatok, és elhatároztam, hogy nagyon sok munkát teszek bele. Így is lett. A két verseny között 6100 km-t gyűjtöttem össze. Ebben az évben 14 versenyen szerepeltem, amin csak lehetett részt vettem. 100 km-en másfél órát javítva 10:49:47-et értem el. Már beértem Korintoszba, öt perccel zárás előtt, de kivett belőlem mindent. Minden pillanatban arra vártam, hogy a jobb, vagy a bal vádlim görcsöl be. Hová lett az a hatezer kilométer? Ha talán fejben tovább tudtam volna léptetni fáradt testemet. Szóval „pusztán kilométergyűjtésből” sem megy. Valamit még meg kell találnom a recepthez.
Most nagyon el voltam keseredve, hiszen arcul csapott a tény, hogy a nagyon sok, kemény munka nem hozta meg a gyümölcsét. Csak az év elején kristályosodott ki, hogy nem hagyom annyiban, és indulni fogok 2011. évben is. Csak két versenyen vettem részt. Csendes „műhely munkával” most is 6100 km jött össze a versenyig, de úgy érzem, most sikerült javítani a minőségen is. Június végére nagyon szépen, ügyesen készültem fel az Ultrabalatonra. Minden együtt állt, 25:54:22 idővel értem célba 4 óra 45 perccel megjavítva eddigi rekordomat. Sok önismeretre tettem szert. De ugye már tudjuk, most beértem Korintoszba 17 perccel szintidő előtt, de sérülés miatt nem tudtam folytatni. Vagyis valóban, önmagában az önismeret sem elegendő.
PÁNIK ÉS BELENYUGVÁS
2011-ben már hat éve volt, hogy készültem erre az ultrateljesítésre. Folyamatos és fokozatos munkával 28.000 kilométert futottam. Életemben nem voltam még olyan jó erőben, mint akkor. Váratlanul értek a történtek, mert soha nem volt még sérülésem. És hogy pont a célversenyen essen ez meg velem. Akkor még semmire sem tudtam a választ, főleg hogy miért is történt ez. De az októberi pánik érzet után, november végére szép lassan elfogadtam sorsomat, és rám szállt a józan türelem.
Mint mikor beszorultál egy liftbe. Egy idő után rájössz, hogy ha kapkodsz, idegeskedsz, akkor csak magadnak ártasz. Le kell ülni a padlóra. Értékelni kell, hogy mi történt, és az miért lehetett. Fel kell mérni a „veszteségeket”. Szükség lesz-e külső segítségekre? És átérezni, hogy mindenhez „idő” kell, és nem kevés. Majd figyelni a jeleket, mikor lehet tovább lépni. Mikor lehet a padlóról szép lassan felegyenesedni, felállni. Mikor nyílhat ki a lift ajtaja, melyen új, és józanabb emberként kell kilépned, tovább keresve az útadat.
Intőjelként fogtam fel az egészet. Igenis pár dolgot át kell értékelnem a későbbiekre vonatkozóan: felkészülési intenzitás, cipő, edzésmódszer, stb. Meg kell találnom ezeket, hogy tényleg „harmonikusan” tudjak előre lépkedni. Hat év alatt fokozatosan meneteltem, de most kontroll nélkül elkapott a hév. Bele szaladtam egy kemény jobb horogba, ami padlóra küldött. Folyton csak „támadtam” és elfelejtettem „védekezni”. Mennyivel egyszerűbb és könnyebb lett volna, ha pl. 2011. augusztus utolsó két hetében megülök a fenekemen edzések helyett. Most hónapokba kerül, hogy mindent jóvátegyek. Jóvátehető-e minden? Nem tudod a választ! Csak elindulsz az úton, mert hiszel benne, mert esténként álmaidban látod magad futni, és ettől boldog vagy.
DIAGNÓZIS, MAJD GYÓGYKEZELÉS
Mi is történt 2011. október 6-tól 2012. február 4-ig?
A külső, orvosi segítség igénybevétele elengedhetetlen volt. Ez kezdetben egy röntgen és egy ortopédiai beutalást jelentett. Ahogy visszaérkeztem Görögországból a röntgen azonnal elkészült, amely teljesen és egyértelműen kimutatta, hogy a bal sarokcsonton a talpi ín és az Achilles ín tapadásánál csonthártyagyulladás keletkezett, az előbbi erőteljesebb, az utóbbi enyhébb.
Hülyeség, de kicsit megnyugtatott, hogy nem én voltam a „béna”. Tényleg fel kellett adnom a versenyt. A gyulladás következtében (is) a talpon a meszesedés létrehozta a jól ismert „sarkantyút”, amely ekkor szinte a teljes sarok felületen fájt. A jellemző tünetek nálam is szépen jöttek, ébredés után erős szúró fájdalom az első lépéseknél, majd bejáratódik és napközben csak több és gyorsabb lépéseknél húzódik meg fájdalmasabban. Az ortopédia véleményére és a gyógyító lehetőségekre egy hónapot, október végéig kellett várnom. Az októberemet a teljes naivitás jellemezte. Vártam a vizsgálat dátumát, mert úgy véltem, hogy ott és akkor megmondják a „tutit”, beveszem a pirulákat és megteszem, amit kell, és két hét múlva szép fokozatosan elkezdhetek „valamit”.
Tisztelem, és becsülöm a nagy tudású doktor urat, de ő csak egy „étlapot” tudott nekem felkínálni. De hogy mitől „lakok” igazán jól, és mikor leszek újra „éhes”, nem kaptam választ. Azt tapasztaltam, hogy olyan eszményi „sérülésmenedzselésre” senkitől sem számíthatok. Pl. ezt és ezt eddig tedd, akkor már ezt teheted, és ez meg így lesz hatékony az álmaidhoz, mert ugye ilyenkor az „idő” a legkevesebb nekünk. Tehát gyógyulásom „menedzselését” saját kezembe kellett vennem. Ilyen szituációban egy jelszó van: mindig figyelni a visszajelzésekre. Mielőtt a dokihoz mentem, azért már az internetről olvasgattam a panaszomról és a gyógyulási lehetőségekről, és pár dolog azért már kizárható volt számomra, pl. a műtét, illetve a sztereóid injekció. A műtét, mert felesleges vagdalkozni, az injekció pedig hosszú távon eredményezhet ínvékonyodást, esetleg szakadást. A maradék lehetőség közül a doki rám bízta a döntést. Vagy röntgen sugárkezelés, vagy lökéshullám terápia. Mivel sugárkezelés a környéken csak Siófokon van, és macerásabb megoldani, prózaian a lökéshullám mellet voksoltam.
A technika elvileg jó, ez a link (https://www.harmonia-centrum.hu/lokeshullam-terapia.html) is jól elmagyarázza. Röviden. Egy táskában elférő kütyüvel ultrahangos lökéseket generálnak, majd egy pisztoly alakú szerkezetet a kívánt, gyulladt területre helyeznek. Az érzéki hatást egy ütvefuróhoz tudnám hasonlítani. Folyamatos „kalapácsolással” fájdalmat okoznak a sarkamon, amely egyrészt gyógyító mechanizmusokat indít be, másrészt a tapadásnál a meszesedést zúzza szét, harmadrészt a keltett vérbőség "kihordja a salakot”. Vagyis ez a módszer a „gyökerénél” kezel, így találkozott az alapfelállásommal, miszerint szeretnék teljesen meggyógyulni. Hetente egyszer, 10 perces kezelések voltak. A doki 3 alkalmat javasolt mindenképpen, utána pedig érzés szerint.
A kezelés nekem nem volt kellemetlen, szinte vágytam erre a helyi fájdalomra, mert legalább megbolygatta. Csak bizakodás volt az elején. Még a második alkalommal sem éreztem változást. A harmadikon már talán valami, a negyediken pedig már egyre kisebb területen volt a fájdalom vehemens, a dokinak már keresnie kellett a „forrópontot”. December elején vettem fel az ötödiket, és utána január közepéig abbahagytam, majd ismét két alkalom következett. Szép lassan gyógyult a test, mert az elsőn szinte az egész sarkamon éles szúró fájdalmat éreztem, az utolsón pedig mintha csak masszírozás lett volna. Ettől gyorsabb változást pedig tényleg nem várhattam el, hiszen nagyon „kiheréltem” magam én Korinthoszig.
Január végén pedig megint az ismeretlenbe ugorva, esélyt adtam a másik, sugaras kezelésnek is. Utólag azt mondom, ez kihagyható lett volna. Pont téli, fagyos volt az idő. 5 alkalommal, szinte minden másnap volt. Siófokra kellett elmennem, mert az Észak-Dunántúlon csak itt tartottak ilyen ketyerét. Azt mindig is tudtam, hogy a jó dolgok rövid életűek, de hogy csak 1 perc 17 másodpercig tartson egy kezelés?! :-) A röntgen besugárzás elsődleges funkciója csak a gyulladáscsökkentés és a fájdalomcsillapítás volt. A lökéshullám azért az alapokat (meszesedést, sarkantyút) is szétzúzza. De reméltem ez a kombináció majd meghozza gyümölcsét.
2011. októberében – igaz kényszerből – azonnal bevállaltam a futásmentességet. De azért nem hagytam annyiban. Hogy ne veszítsek az állóképességemből, elkezdtem a keresztedzéseket, azaz a rendszeres napi bringázást, ami direktben nem terhelte a sarkamat. Viszont november elején mégis leálltam ezzel. Kaptam a visszajelzést, hogy már járáskor is húzódik egy kicsit a sarkam, és nem igazán javul. Persze tudtam, hogy türelem kell, hiszen még az elején vagyunk. Minden bringa után nagyon merevnek éreztem a vádlikat. Az az elképzelésem támadt, hogy a tapadásoknál a csonthártyagyulladásokat a kemény izmok „alapból” is jobban feszíthetik az ínakon keresztül.
Azt hiszem ekkor békéltem meg először azzal a gondolattal, hogy ennek a dolognak adnom kell 2-3, akár 4 hónap kifutást is. Meggyőztem magam, hogy nem kell félnem az állóképesség elvesztésétől. Inkább a gyógyulásra kell összpontosítani! Leálltam a terheléssel, hogy könnyűek és lazák legyenek az izmaim. Helyette naponta nyújtsak, és így alakult ki, hogy minden reggel 50 percet tornáztam. Ez azóta is megmaradt „alaphangnak”.
2011. december elején az 5 lökéshullám kezelés után a doki viszont nem zárkózott el attól, hogy ismét terheljem. Nagyon az alapokról (3 km) el kezdtem a rendszeres napi sétákat. Hét közben a futópadon, hétvégén pedig a szabadban. Először 5 km, utána pedig minden hétvégén 5 km-rel többet. A leghosszabb már egy 30 km-es séta volt, több mint öt óra terhelés. A filozófia az volt, hogy ennyiket napközben is közlekedem, így nem tehetek vele rosszat. A sarokfájdalom pedig egyre inkább csak a hosszú séták vége felé jött elő. Tehát egy fájdalom terápiának tekintettem és közben a lábaim is erősödtek.
De! Jött az újabb visszajelzés, és még időben. Az erőteljes gyaloglás egészen más testmozgást igényel, a csípő teljesen másképp mozog. A végére a bal oldali far és csípő izmok, illetve a szalagok fájdultak meg. Cseberből vederbe! No, itt kell megállni, és most már ezt is kezelni kell. Két hét reumás kúrakezelés segített ebben. Hévízre jártam át masszázsra, tangentorra, gyógyfürdőzésre, és fizikoterápiára. Ez alatt lezajlott a sarkamra történő röntgen besugárzás is.
MEGLELT TANULSÁGOK
Foglaljuk csak össze, hogy milyen változtatásokat tettem ez idő alatt! Milyen új iránymutatásokat tartok azóta szem előtt? Ezek összefoglalása során talán arra is meglesz a válasz, hogy miért történhetett meg velem ez a sérülés. Ahogy a siker sok szerencsés körülmény együttállásának eredménye, úgy egy „katasztrófát” számtalan apró, szerencsétlen tényező idéz elő.
1. Lúdtalpbetét:
Lúdtalpas vagyok, mindig is az voltam. De 2004 óta, mikor elkezdtem a futást, a legtöbb panaszom megszűnt. Így simán kivettem az utcai cipőmből a betéteket, mondván már felesleges. De a boltozat süllyedése folyton és mindig feszítés alatt tartja a talpi ínak tapadását, szép lassan egyébként is kialakítva a meszesedést, a sarkantyút. Így minden cipőmbe azonnal visszatettem a lúdtalpbetéteket, a papucsomba pedig gél sarokbetéteket használok.
2. Futócipő és gél betét:
A legordítóbb hiba az volt, hogy 2011. májustól szeptemberig 5 hónap alatt 4000 km-t egy „széttaposott” futócipőben edzettem végig. Mondván, hogy valaki meg mokaszinban fut, és úgyis a bokáknak kell erőseknek lenni, mindegy, hogy milyen a cipő talpa. Hiba, hiba! Ha jól tudom, minden földre érkezéskor futás közben a sarkunkra testsúlyunk háromszorosa erő „ütődik”. Iszonyú terhelés. A 800 km-es hónapom, 250 km-es hete után egy gyors, résztávos edzésen, az aszfalton, egy ócska cipőben … nem folytatom. Nagy igazság van abban, hogy 1500-2000 km-t tudnak a mai cipők. Tehát ezt szigorúan be kell tartani.
Vagy van egy másik lehetőség is, ami meghosszabbíthatja a cipő hordását. És azóta én erre esküszöm. Még a gyaloglásaim idején kicseréltem a futócipőmben a gyári betétet egy a Decathlonban kapható IRONMAN elnevezésű gél betétre a jobb csillapítás végett. Csodaszer!
3. Testsúly:
Ez a legnehezebb. :-) Folyton hadilábon állok vele. 164 cm a magasságom, és a Spartathlont is 74 kg-osan futottam. Így a Body Mass Indexem: 27,51 kg/m2 volt. Ez túlsúlyosságot jelent, hiszen 20-25 a normál tartomány. A BMI egyébként a kg-ban számított testtömeg és a m-ben számított testmagasság négyzetének hányadosa (kg/m2). Viszont az is igaz, hogy a BMI-vel nem lehet különbséget tenni a zsír- és izomtömeg között, ezért ez nem ad információt a testfelépítésre és a test zsírtartalmára vonatkozóan. 2012. január 1-én 80 kg-ról indultam el, ez már 30-as érték, a majdnem elhízott tartomány. Szóval igyekezni kell lefogyni! Nem kell magyarázni a miérteket, és a várható hatást.
4. Nyújtás:
Valljuk be, hogy a legtöbben ezt szépen elhanyagoljuk. De a 4000 km felkészülés sokkal-sokkal több nyújtást igényelt volna. Nem könnyű beleilleszteni a mindennapokba, hiszen egy „unalmas” kötelezettség. Azt találtam ki, hogy minden reggel felkelés után 6 órától végrehajtok egy 50 perces tornát. Ez egy olyan program, amely megmozgat minden izmot a testen. Ez meg kell csinálnom, ha van kedvem hozzá, ha nincs. A legbüszkébb akkor vagyok, mikor félgőzzel is, de megcsináltam. Az egész napomat fel tudja dobni.
5. Gyógykezelések:
a) Lökéshullám terápia: 5 + 2 db kezelés hozott eredményt. A probléma gyökerét kezelte, reményt adva, hogy nem fog visszatérni.
b) Röntgen besugárzás: 5 db kezelés. Ennek inkább gyulladáscsökkentő és fájdalomcsillapító hatása volt. Felkészített az edzések indítására.
6. Edzések és gyakorisága:
A rehabilitáció idején sokat segítettek a keresztedzések: bringázás, túrázás, úszás. Azt nem igazán tudom, hogy hogyan hatottak ezek az állóképességemre. Nekem inkább a lelki motivációban segítettek. Igazolták, hogy nem vagyok „béna”, csinálok, teszek valamit minden nap, „készülök” valamire, még ha nem is futhatok.
A gyógyulási szakaszban pedig átértékeltem a heti edzésmennyiséget is. Korábban csak egy napot pihentem. Most csak heti négy nap munka volt, ebből egy a hosszú terhelés, három nap pedig pihenő.
7. Az éves futások:
A 2010-es évemet a sok-sok verseny jellemezte, 2011-ben koncentráltabb volt a felkészülésem, csak két versenyem volt. 2012-ben a gyógyulási, de mellette fejlődési időszakra kitaláltam, hogy „földön futó” leszek. Azaz sok-sok terepversenyre megyek. Előnyök. A puhább talaj kímélte a sarkam. Az emelkedők nagyon meglassítottak, tehát ez is egy kíméletes terhelés volt így. A teherbírás pedig fejlődött, ismerkedtem a szintekkel. Az erdő mindig csodálatos volt, és mivel mindig csak egy elvárás volt, hogy végigmenjek, folyton örömteli volt a futás, nagy-nagy lelki motivációt adva.
INDUL A FELKÉSZÜLÉS
Úgy gondoltam, hogy a gyógykezelések után nincs mire várnom. Senki nem tudja nekem megmondani mit is tegyek. Így magamnak kell kitalálnom. Belsőhangtól vezérelve februárban elkezdtem a munkát. Két mankómra támaszkodtam: a türelem, és a visszajelzések figyelése.
Február 2-án volt a „Teremtés Napja”. És lőn a FUTÁS! Történelmet írva, futópadon 2 km-rel indítva el kezdtem „megtanulni” a futást. A lábamban érzett izomláz nem hazudott, "mélyre" süllyedtem. És a pulzusom is az egekben járt, pedig csak 7 percesekkel tempóztam. Nem lesz egyszerű. De mikor volt az?! Egy hét múlva lefutottam az első „hosszú futásomat”, 5 km volt. Az új lépcsőfokok mindig nehezebben mentek. Nem jött könnyen egyik sem, elfáradtam tőlük. De ez jó jel, mert akkor van még mit tenni! Kezdetben nagyon óvatosan lépkedtem, viszont a futások végén mindig "adtam" a keringésnek is egy picit gyorsabb tempóval. Majd belepusztultam, de tudtam újabb izomkötegek is "lázba jönnek". És örültem, mert a sarkam partner volt ehhez a kiszámíthatatlan vállalkozásomhoz.
Minden futás után bizsergett a múlt, vagy éppen a jövő? A harmadik héten már majdnem egy maratont futottam, igaz még 7 nap kellett hozzá. 2012. február hónapban összesen 105 km-t sikerült futnom, heti bontásban: 5 – 14 –25 – 39 – 67. Fokozatosan indultam el, de a szinteket határozottan emeltem. Szóval a tapasztalat az, hogy edzés nélkül sokat felejt a test, de viszonylag hamar „emlékszik” az edzettségre. A márciusom így már 423 km lett. Minden ki volt „centizve”, mert április 14-én már Kisbérre a 100 km-re be voltam nevezve.
Március 31-én lefutottam egyben az addigi leghosszabb távomat, 50 km-t közel 6 perces tempóban. Tehát megvolt a fele. Az erdő közepébe már sikerült bemerészkednem. Reméltem két hét múlva Kisbéren hozzá tudom tenni valahogy a másik felét is, azaz kijutok az erdőből. Szép lassan "hízott" a remény! Bár tudtam még csak a "mennyiségért" küzdök, a "minőség" az még odébb van.
Éppen félúton jártam, hiszen hat hónapja történt meg a "baj" a "csúcsra" igyekezve. Összegezve. A kezdeti négy hónap futásmentes volt. A harmadik és a negyedik hónapban "statikus" gyógykezelésnek vetettem alá magam. Heti egyszer hét alkalommal volt lökéshullámos kezelés, majd öt alkalommal röntgen besugárzás. A röntgennek nem igazán éreztem az eredményét, hatását. Ja persze, mert röntgen. :-) De azért biztosan megtette a feladatát. Viszont a lökéshullámok eljuttattak egy olyan "javult" állapotba, hogy megjöjjön az önbizalmam. És persze fizikálisan is jó hatással voltak. De nem okoztak 100%-ot. És csak feltételezem, hogy statikusan, azaz terhelés nélkül talán az egész évem rá ment volna.
Azonban ösztöntől vezérelve, az ötödik és a hatodik hónapban (február, március) elkezdtem az általam "dinamikusnak" nevezett gyógykezelést. Vagyis fokozatosan, szinte nulláról elkezdtem a futást. A gyakorlat kezdte igazolni kockázatvállalásomat. A sarok érzékenysége minden új lépcsőfoknál jelen volt ugyan, de már ez az érzékenység is lanyhult. Ilyenkor jegelést és Fastumgélt hívtam segítségül. No és ott volt a rengeteg nyújtás, napi reggeli torna is. Azt gyanítottam, hogy az inak (talpi in, és az achiles) az edzettséggel egyre vékonyodtak, és rugalmassá váltak, így kevésbé feszítették a tapadást, tehát a csonthártyagyulladás tehermentesült, vagyis szép lassan gyógyult. Ez így mégis gyorsabb volt, mintha csak a statikus kezelésekre vártam volna.
Jók voltak a visszajelzések, így ezen a "vonalon" haladtam tovább, mert láttam, hogy működik a "képlet". Tehát: nagyon fokozatosan, de határozottan, és folyamatosan emelem a terhelést, amíg vissza nem nyerem az edzettségemet! De minden mögött ott lebegett töretlen hitem Leonidászban! Amíg halvány remény van, oda kell állni a Szorosba!
FELKÉSZÜLÉSEM VÉGELSZÁMOLÁSA
2012. szeptember 8-án Balatonalmádiban volt az utolsó felkészülési versenyem. Eljutottam hát idáig is. Nagyon hálás lehettem a testemnek, a „sarkamnak”, hogy engedte ezt az edzésmennyiséget elvégezni. A józan agy megpróbálta felépíteni, megszervezni azt a minimálisan szükséges munkát, amit a „lábadozó” test maximálisan képes lehetett végrehajtani. Így a szív vágya teljesülhetett, rajthoz állhatok.
Januárban, a nevezéskor a feladhatatlan vágy volt bennem. Februárban, az első fáradt 2 kilométer után a reményteli akarat indult el. És aztán a józan, örömteli visszatérés kitartó munkája következett. A fokozatos, de határozottan emelkedő felkészülésre most csak 7 hónap állt rendelkezésemre. Ez idő alatt 3.378 kilométert sikerült összegyűjtenem, ez 67%-a a tavalyi mennyiségnek, ami 5.033 km volt. Az edzéseim átlag tempója az idén 7:20, míg tavaly 6:07 volt. Tehát jelentősen lassabb felkészülést diktált az óvatosságom. Havi bontásban: 105 km – február; 423 km – március; 485 km – április; 524 km – május; 539 km – június; 508 km – július; 656 km – augusztus.
A „futás közbeni”, dinamikus öngyógyítás nem engedett meg „kapkodásokat”. Örömteli, elvárások nélküli, helyenként hosszú (23 – 26 óra) megmérettetésekkel, sok-sok szintet belecsempészve igyekeztem újra nyeregbe kerülni. Soha nem éreztem elégedetlenséget, csalódást (még az UB-n sem), mert minden további kilométer, amit megtettem, ajándék volt számomra.
A 2012. tanév tanítómesterei, bizonyítványaim voltak:
Már.24: 42 km; 5:10:22; 7:22; 1140 m – Lepke 40 túra
Ápr.14: 100 km; 12:18:03; 7:23; 680 m – Kisbér 100 km
Ápr.22: 58 km; 10:05:33; 10:24; 2800 m – Mátrabérc Trail 58
Máj.12: 100 km; 16:28:22; 9:52; 3261 m – Terep Százas
Máj.19: 100 km; 16:53:58; 10:08; 2930 m – Kinizsi 100 túra
Máj.27: 42 km; 4:32:22; 6:27; 0 m – Keszthelyi Kilométerek
Jún.02: 124 km; 26:13:00; 12:41; 6374 m – Mátra 115 túra
Jún.30: 92 km; 13:15:00; 8:38; 0 m – Ultrabalaton
Júl.21: 86 km; 12:47:47; 8:56; 3063 m – Budapest Terep Ultra Kupa
Aug.04: 132 km; 23:15:00; 10:34; 2640 m – Rockenbauer 130 túra
Aug.16: 61 km; 6:07:04; 6:01; 0 m – Zombor – Baja Ultramaraton
Szep.08: 63 km; 6:00:00; 5:45; 0 m – Balatonalmádi 6 órás
Szóval az első „félidő” sikerült. Össze tudtam rakni egy olyan 7 hónapos felkészülést, ami februárban szinte lehetetlennek tűnt. Nagyon örültem. Úgy éreztem magam, mint aki a tenger fenekéről felküzdötte magát a felszínre, és végre újra megláthatta a Mount Everest csillogó csúcsát. Már megint volt lehetősége elképzelni a „mászást”. Mindegy milyen kemény lesz, de mászhat. Újra ott leszek a Szorosban a 300 között, teljes testemmel, lelkemmel. És győzzek akár, vagy gázoljon át rajtam újra az élet, nem adom könnyen.
SPARTATHLON – 2012. SZEPTEMBER 28.
Elsőként az ötlik fel bennem, hogy már negyedik éve kérve „bebocsátást”, vajon nem Eviátész vagyok-e, akit annak idején elfelejtettek ledobni a Tajgetoszról, és így Leonidász soha nem fogja bevenni a seregébe, hiszen a falanxba csak azok kerülhetnek be, akik a végletekig kitartanak.
De nem! Nem volt ilyen komor a hangulatom már akkor sem, és ott sem. Visszakanyarodva a „történet” legelejére, ezért nem mondhatom azt sem, hogy „sajnos” ez sem jött össze. Semmi másra nem foghatom, minden tőlem függött, és én ennyire voltam képes ebben az évben, ilyen körülmények között. Én vállaltam.
Most mégis boldog voltam! Örültem, hogy ennek a csodálatos magyar csapatnak lehettem idén is a tagja. Igaz ugyan, hogy tavaly a Spartathlon tett tönkre, de az idén a Spartathlon gyógyított meg. A vágya nélkül nem állhattam volna ilyen hamar és ilyen józanul talpra. Nem szapulom érte, hogy miért küldött sorscsapásként ekkora meleget, mint ahogy azt sem kutatom, más körülmények között odaértem volna-e a király lábai elé.
A versenyem tömören. Nem féltem tőle induláskor, a fejem a helyén volt, a tervem szerinti tempóban haladtam, kicsit határozottabban az első 40 kilométeren. A sarkam és az izmaim az utolsó pillanatig rendben voltak. A só és Mg bevitelem is megfelelő volt. Az étkezést is egyensúlyban tudtam tartani, annak ellenére, hogy az asztalokon csak chipsek és a legtöbbször már csak langyos víz maradt. Meglepő, hogy ezzel a vízzel még a hűtésemet is fent tudtam tartani. De „hiba” valahogy ott csúszott be, hogy azt hittem elég folyadékot iszok, de a kritikus időhelyzetben kiderült, hogy már nem tudok pisilni, pedig minden pillanatban már ingerem támadt. A kalória nélküli üres víz (már se kóla, se izó nem volt sehol) pedig csak kuttyogott a hasamban. Tudom, hogy ez egy nem megoldhatatlan szituáció, de 65 km-nél már így is 15 perces csúszásom volt. Szemrehányás azért érhet, hogy egy erősebb rohammal Korintosz még nekem is bevehető lett volna. Talán.
Nem vagyok elégedetlen. A kényszerű, lassabb felkészülésemmel a tartást és a fizikai erőt sikerült visszaszereznem, de még nem volt meg egy igazi bázis gyorsaság, amely nélkül ez a megmérettetés nem képzelhető el. Akkor miért jöttem el? ……..Hmmm …….. Mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás?……….
A verseny utáni két napon pedig valami önfeledt felszabadultság vibrált a levegőben. Természetesen nyaldostuk a „sebeinket” is, de vasárnap négy dél-amerikai (argentin, brazil) a spártai polgármester ebédje után olyan hangulatot indított el, amibe nekünk is be kellett szállni. Varga Ági meg is lepődött rajtam, ahogy önfeledten roptam, minden bánat nélkül. Örültem, hogy rajthoz állhattam és örültem ott lenni velük. "Inkább futottam volna tegnap, minthogy ma itt táncikálok..." – mondtam Áginak, majd hozzá tettem, hogy „Végül is, így is jó!” Ági szavaival élve: „És végül is ez a lényeg, nem? A tenger kék, az olajfák zöldek, a zene szól!” Szilvi alig tudott menni, de nem adott kosarat, mikor felkértem táncolni. :-)
Az ebéd képes összefoglalója: ITT
Ez a hangulat pedig csak fokozódott a gálán a díjátadás után. A körtáncba még Andrisunk is bekapcsolódott. Mutatja ezt ez a videó is: ITT
Andris befutása: ITT
Az odavezető „ÚT” évközben gyönyörűséges, és izgalmas volt. Ez az utam folytatódik tovább azzal a bölcsességgel, amire a sérülésem megtanított.
UTÓIRAT – 2013.
Október elején mindig gondol valamire az ember, néha hangosan ki is mondja. Aztán eltelik egy-két nap, néhány hét, pár hónap és rájön, hogy nem tud élni „nélküle”. Tavaly azt gondoltam – és állítom tök józanul - , hogy ekkora terhet nem fogok tudni magammal cipelni. Hiszen négy hatalmas „kő” nyomja már a batyumat. Azt gondoltam palackba zárhatom egy időre ezt az „őrült vágyat”. De nem megy.