A "három testőr" egyike

Előzmények:

1991-ben a falumból, Nováról Háry Gyuszi 3. lett. Én ekkor már abbahagytam a pálya versenyzést, de úgy gondoltam egyszer én is megcsinálom. Sokáig semmi. kb 10-12 évig szinte semmi mozgás, „nem volt rá időm”. Ebben az időszakban feljött rám vagy 30 kg plusz, összeszedtem egy gerincsérvet, amit meg akartak műteni.  A harmadik emeletre nehezemre esett felmenni. Ekkor átértékeltem a dolgokat az életemben. Rájöttem, hogy arra van ideje az embernek, amire akarja. Lett időm hetente 3x elmenni úszni, hétvégeken túrázni. Mert akartam. Először csak a gyaloglós túrák jöttek, aztán egyre többször futottam. Sokszor mentem együtt Larzennel még "legény" korából. Aztán jöttek a hosszabb, 100 km körüli túrák. Volt amelyik szenvedősebben, volt amelyik könnyebben ment. Már hét közben is futottam, de csak érzésre. Ha egyik nap nem volt kedvem vagy időm kimenni futni, akkor másnap többet futottam. Már volt benne valami rendszeresség is. Valamikor 2006-ban találkoztam először Fridmannal egy túrán, szerintem a Börzsönyben. Ettől kezdve viszonylag sokat túráztunk együtt, amíg ment, futottunk. 2007-ben Ő futott Kisbéren és Sárváron, én lementem segíteni neki. Jött a nagy ötletével, hogy fussuk le az első Ultrabalatont ketten váltóban. Megcsináltuk, bár a beosztás elég szerencsétlen volt, mert kb 20 km-enként váltottuk egymást. Közben lejártam edzésre a TF pályára hetente2x, mert a Molnár Tamás gyerekkori ismerősöm és kiderült, hogy ott tart edzést, de rájöttem, hogy nem erre van szükségem.Az edzések másnapján fájt a sarkam, nem nekem való már a pályán résztávozás.

2007 szeptemberében kimentem Winshcottenbe, ott egy 50 km-t futottam, októberben váltóban a BÉ-BU, majd novemberben Egyiptomban egy 100 km-t futottunk szintén ketten váltóban. A 2008-as év eleje kevés futással telt, mert a fiammal egy sziklamászó tanfolyamra jártunk és hétvégeken mászás volt a program. A június után megint előtérbe került a futás. Ismét rendszeresen futottam, de konkrét cél erre az évre nem volt. Gyűjtöttem a kilométereket. A Fridman ekkor már Olipapával készült és meglepően sokat fejlődött. Igaz, Ő az UTMB-re készült. Az augusztusi kainach-i hegyi maraton után határoztam el én is, hogy kéne valami szervezettséget is vinni a futásokba és megkerestem Olit. Elkezdtünk együtt dolgozni.

Úgy gondoltam, kb 2 év, és sikerül felkészülni a SPARTATHLON-ra. Hetente 1x-i pihenővel jöttek a mindennapi futások. Viszonylag könnyen, nem szétszaggatva magam. Nem fájt a sarkam, jól esett a futás. Az ősszel még futottam 1-2 versenyen, hogy szokjam újra a légkört. A tél hosszúnak tűnt, de végig sikerült futnom, beteg nem voltam, már hiányzott a pihenőnapon a futás. Volt, hogy este 10-kor mentem ki futni a HHH-ra, de nyomtam. Aztán eljött a tavasz. A terep ultra kupa fordulókon indultam, egyre jobb eredményekkel. Tóth Attilával kerülgettük egymást.  Jól ment és jól esett a futás. A 2009-es versenyeket átgondolva a kisbéri futás és az UB volt a terv. Közben a kisördög már elindult, hogy elküldöm a nevezésem az idén Görögországba. Legfeljebb meglátom az útvonalat, megismerem a körülményeket.

A kisbéri cél 9 óra körül volt, de mindenképpen 10:30-on belül. :-) 9ó 35’ lett, nem úgy mint ahogy terveztem, de jól éreztem magam. Utána beneveztem az UB-ra és egyre többször gondoltam Görögországra. Elmeséltem Olinak is. Ugyan nem mondta ki, de éreztem hogy még korainak gondolja. Aztán eljött a május és 12-én elküldtem a nevezésem. Nem nagyon reklámoztam. Május végén a Fridman ISZINIK-KINIZSI futásán éjjel beszálltam segíteni. Még neki sem meséltem el, hogy már beneveztem. Azt gondoltam, majd az UB-től függően fizetem be a nevezést. Írtunk egy levelet, hogy később fizethessek, de elutasító válasz jött. Így június 9-én átutaltam a nevezési díjat. Már nincs visszaút.

Az UB-re a fiammal mentem le, ő kisért biciklivel. Itt már nekibátorodtam és elmeséltem több embernek, hogy beneveztem.  Nem tudtam, hogy fog menni az UB, eddig 150-nél többet nem futottam egyben. Szerencsére hűvös volt az idő, így néhány kisebb hiszti után 24ó 30’ körül beértem, igaz kb 6 km-rel többet mentem, mert Balatonvilágosnál elkavartunk. De jól ment, jól esett, különösebb probléma nélkül végig mentem. Utána egy kis túrázós hét (Franciaországban Móniékkal) és ismét jöttek az edzések. Ekkor már egyre több emberrel tartottam a kapcsolatot az indulók közül. Mindenki mesélte, hogyan készül és mindenki többet futott mint én. Felhívtam Olit, hogy lelkiismeret furdalásom van, mert kevesebbet futok, mint a többiek. Igaz, hogy az UB-ra is így készültem, de akkor is! Ő nyugtatott, hogy ne hajtsam szét magam, ne vágjam tönkre a lábam. Aztán jött egy keményebb hónap, amikor azért elfáradtam edzéseken. De már közeledett a cél, volt kedvem a hosszú futásokhoz is. Augusztus végén jól ment a velencei tó kör és a mecseki edzőtáborban is erősnek éreztem magam. Nem tudtam mire számítsak, de úgy éreztem menni fog. Az indulás hetében már görögországban voltam fejben.

Aztán szerda este megérkeztünk. Kicsit nagy volt a tömeg a bejelentkezéskor, de gond nélkül megkaptam mindent. A Cserpák Józsival kerültem egy szobába. Este vacsora után még egy kis szénhidrát feltöltés és alvás. Azaz alvás nem annyira, mert nem hagytak a szúnyogok. Csütörtök délelőtt kimentünk a tengerpartra futni egy kicsit. Kár volt, mert úgy megfájdult a derekam, hogy alig bírtam mozogni. Szerencsére a Móni megmasszírozott és jobb lett. Futás után kiadagoltam az izo italporomat és mentünk a technikai értekezletre. Leadtam a csomagokat és éreztem, nincs visszaút.

A verseny

Reggel 4 órára húztuk az órákat, de nem kellet megvárni a csörgést.   Már 2-től csak forgolódtam az ágyban. Felöltöztünk és lementünk kajálni. Meglepően nagy volt a választék, mert a többiek azt mondták, tavaly csak pirítós volt. Jót reggeliztünk és vissza a szobába. Tanakodás, hogy miben induljak. Rossz időt jósoltak, ami nekem jó. Felvettem egy hosszú ujjút ebben mentem az Akropolisz-hoz. A buszon már érezhető volt a feszültség. Jópofiztunk, de mindenkin látszott az izgalom. 6 előtt elindultak a buszok és meglepően hamar odaértünk a rajthoz.  Közös fényképezés és mindenki magába fordulva várta a rajtot. Úgy döntöttem, hogy a rövid saucony-ban és sapkában indulok. Jó döntés volt. Visszaszámlálás és elrajtoltunk.

Egy rövid szakaszon a Fendrik Laci mellett mentem, aztán nem foglalkoztam senkivel. A sapkám tarkóvédője lehajtva, elzárt a külvilágtól. Az órámat figyeltem és mentem. 155 volt az engedélyezett max pulzus. Volt, hogy egy –egy emelkedőn feljebb ment, de lassítottam és visszaállt. Érdekes volt az ébredező városban futni. Csúcsforgalom volt, a rendőrök lezárták az utakat, de az emberek nem voltak idegesek. Sőt több helyen tapsoltak! Jött egy hosszabb emelkedő, de nagyon jó kedvvel ment a futás. Az első pontnál nem ittam, csak a kulacsomból. Nyomtam a részidőket, így nem is tudtam összesen mennyi ideje futunk. Ahogy melegedett az idő, lassítottam, mert a pulzus ment volna feljebb. A félmaraton  úgy emlékszem 1ó 57’ volt, de visszanézve 1ó 40’. VAlahol itt értem utol Remót és Szőnyi Ferit.  Nagyon jól éreztem magam. Ahogy melegedett az idő kérdeztem a pontoknál, hogy van-e jég, vagy hideg ital. Nem volt. Vízzel hűtöttem a fejem.

A 40 km-es ellenőrző ponttól elkezdetem a 10’ futás-1’ sétát a tervem szerint. Éppen ideje volt, mert egyre melegebb lett. A futások után egyre inkább vártam a sétát. Valahol itt ért be a Cserpák Józsi. Talán egy 10’-es szakaszt mentünk együtt, aztán egy lejtős részen Ő elment.   A combom éreztem és bevettem 2 só tablettát, de gondoltam, hogy jó lenne egy Magneb6. Itt vettem észre, hogy nem raktam az övtáskámba. Innét csak ezen járt az agyam.  Közben a Tóth Attila utólért és adott egy kis tasak sót, de én „természetesen” az ampullás magnéziumra vágytam . De szerencsére arra jártak a Móniék és én találtam egy ampullát az út szélén. J

Ettől megnyugodtam egy kicsit és mentem tovább. Beértem egy kis faluba és elhatároztam ,hogy szerzek jeget. Bementem  3 kis kocsmába is, de nem volt. Aztán egy halas boltot meglátva, láttam, hogy a halakat jégen tartják. Bementem és telerakták a sapkám jéggel. Fizetni nem engedtek.  Sokkal jobb kedvvel és komfort érzettel futottam tovább. Azt mondják, nem volt túl meleg, de mégis…. Kb. 3 km múlva a következő pontig, a sapkámban lévő jég elolvadt és a sapka csont száraz lett.

A futás még jól ment, bár itt már az emelkedőket is gyalogoltam.  Már vártam azt a részt, ahol az András eligazítása alapján sorba állnak a hajók, mert onnét állítólag már nincs messze Korinthosz.  Azért még elég messze volt. Egy emelkedő után, a híd előtt már volt hideg ital is, ettől egész felfrissültem. A nagy ep-ig már jó kedvvel futottam. Itt néztem meg az órám, és meglepődtem, hogy 7ó 30’ körül értem ide. Ahogy beértem, a Móni  hozott egy tál rizst én pedig  gondoltam, jól fog esni egy gyúrás. Jól is esett, de csak babaolajjal  gyúrtak. Jobb lett volna valami krém.   Csaba, a Végh Atti kísérője útközben szerzett jeget. Tettem a kulacsomba  és egy zacskóba, azt kézben vittem. A rizsre közben hoztak joghurtot, hogy jobban csússzon. Ezt már menet közben ettem meg.  Jó hangulatban, jó kedvvel indultam tovább. Kajálás után sima vizet ittam, hogy a fehérjés sponser ne vesszen össze a gyomromban a rizzsel. De mégis összevesztek. Kb. 3 km után ki kívánkozott  minden belőlem és ki is jött. Itt elég szarul éreztem magam. Feküdtem egy fa alatt és remegtem. Elég rosszak a kilátások. Nem baj időm van, ez az állapot meg majd elmúlik.

Gyaloglás a következő pontig. Itt két idősebb hölgy ült egy asztal mellett és leszúrtak mikor reklamáltam a meleg víz miatt. De lehet, hogy csak én voltam nyűgös. Legalább mosakodni jó volt. A pont után megpróbáltam futni, de kb 10 m után már 180 körül lett a pulzusom. Ekkor visszaálltam gyalogolni.  Többször próbálkoztam a futással, de mindig ez lett az eredménye. Sajnáltam, mert jól futható részeken mentem. Féltem, hogy a végén hiányozni fog az itt elveszített idő. De nem csüggedtem, gyalogoltam tempósan tovább. Ancient Korinthosznál meg sem álltam. Gondoltam enni úgy sem tudok, így gyalogoltam tovább. Érdekes, hogy gyalogolok, de mégsem nagyon előznek le az emberek.  Ahogy leérek egy felüljáróról, poros út következik. Több kísérő autó megy el mellettem olyan tempóban, hogy alig látok a portól. Megáll mellettem egy kocsi. A Szőnyi Feri kísérője és kérdi, segíthet-e valamit. Csak legyintettem és tovább küldtem . Még beszélni sem nagyon volt kedvem. A szőlő lugasok közt gyalogolva megkívánom a szőlőt, de nem merek enni. Pedig a kedvenc gyümölcsöm. Az ellnőrző ponton csak lemosom magam és megyek tovább. Egy kisvároska következik, nagyon szűk utcákkal. Valahol itt hívtam fel Olit, hogy mit csináljak.  Ő is a gyaloglást javasolta. Néztem a km táblákat és láttam, hogy közel 8’-es km-ket tudok így is menni. Nem figyeltem, hogy hol járok, csak daráltam a km-ket.  Egyre több ponton ültem le, a cipőmből kiszórni a kavicsokat. Akkor legalábbis úgy éreztem, hogy valami van a cipőmben, de aztán rájöttem, hogy a kezdődő vízhólyagokat éreztem apró köveknek.  A következő faluban nagyon sok gyerek kért aláírást. Mindenkinél megálltam, beírtam a kis füzetükbe a nevem, és honnét jöttem. Örülnek.  A ponton nem mertem enni, mert ha ettem,utána minden kijött belőlem. Csak a sponsert ittam, remélve, hogy ezzel kitartok még. Tudtam, hogy ez így nem lesz jó. A Móniéktól kértem gélt, de nem volt,  az enyémet pedig én előre küldtem az állomásokra. Egyre inkább gyengültem, de gyalogoltam tovább. A Móni próbált valamit belém erőlteni ahol utolértek, de én hisztiztem, hogy úgy is kijön belőlem. Emelkedik az út, de legalább már árnyékban van, bár már gyengül a nap ereje.

Valahol itt ért utól a Szőnyi Feri. Ő is elég rossz állapotban volt, nem tudott enni. Mondtam, hogy menjünk együtt, de Ő lemaradt Soulinari-nál. Én ettem egy kicsi sós kekszet, kenyeret és ittam kólát. Kár volt, mert a következő 3,5 km-en 8x álltam ki a bokrokba. A Feri gondolom itt ment el mellettem, mert egy darabig jóval előttem volt. Bekapcsolom a fejlámpám, mert elég sok autó jön szembe, pedig még lehet látni az utat.

A következő nagy ponton Nemea-ban már volt az előre küldött gélemből. Nem ettem semmit, csak ittam és benyomtam egy gélt. Kezdtem helyre jönni. Feltankoltam WC papírból, vízből, Csaba fekete teát itatott velem és mentem tovább. Innét voltak már olyan szakaszok, ahol futottam is. Itt volt az a rész, ahol az autópálya aluljáró előtt murvás volt az út. A talpamnak nem igazán esett jól. Egyre több kísérő és zsűri kocsi jött és olyan port csináltak, hogy alig láttam. Lámpával még osszabb volt, mint világosban.  A következő kocsi elé kiálltam és nem engedtem el mellettem. Mikor kiszólt, mondtam, hogy lassan menjen. Szerencsére betartotta és innét ez volt a taktikám.

Az autópálya alatt áthaladva emelkedni kezdett az út. Itt is volt már olyan szakasz, ahol futottam. Egy dombtetőn jókedvű fiatalok voltak a pontőrök. Ittam egy kis levest, ez már bennem maradt. A lejtőn is kocogtam pár helyen. A következő faluban biciklis gyerekek jöttek ki elém és kísértek be az ellenőrző pontig  (Malandreni). A Móni itt is próbált belém erőltetni egy kis kaját, de én még mindig hisztiztem.

Szerencsére itt már volt nálam gél és kezdtem energetikailag helyre jönni. A lyrkia-i ponton megint WC. Itt ittam egy energia italt, de mást nem ettem.  Móni mondta, hogy menjek mert nemsokára jön a hegy ami az én barátom. Akkor ezt nem így gondoltam, de nem mondtam Neki. Aztán mégis igaza lett.  A kaparelli ponton egy kis levest ittam megint, benyomtam egy gélt és elkezdtem a szerpentint. Itt nagyon jól érzetem magam, a hegy lábáig kb 10 ember mellett mentem el. Pedig csak tempósan gyalogoltam. A hegy lábánál meg sem álltam, mentem a kivilágított úton és viszonylag hamar felértem a csúcsig. A csúcson lévő pontnál felvettem a hosszú ujjú pólót, kitisztítottam a cipőm és elkezdtem az ereszkedést.

Hát az sokkal küzdelmesebb volt, mint a felfelé. A talpam minden lépésnél sajgott, sokszor hangosan ordítottam. A túloldali ponton csak átmentem és egy kicsit kocogtam. De nem esett jól a futás ezért megint átváltottam gyaloglásra. A km táblákon csak azt néztem, milyen messze van a következő pont, az aktuális helyzetem nem érdekelt. Tudtam, hogy több mint 2 óra előnyöm van a szintidőhöz, ezért nem izgultam.  A 167 km-es pont előtt megelőzött egy srác. Kb. 1 km múlva a ponton ott ült és próbált hányni, de nem ment neki. Kívülről nézve, ez sokkal rosszabb állapot volt, mint az enyém 60 km-rel ezelőtt, mert én nem csak erőlködtem. Kérdeztem, tudok-e segíteni, de mondta, csak menjek tovább.

Jött egy emelkedő, majd beértem Nestani-ba. Itt leültem. Móni mondta, hogy mindjárt jönnek a Zoliék. Gondoltam megvárom őket. Ennél rosszabb már az sem lehet, ha itt a Végh! J Pár perc múlva meg is érkezett!!! Természetesen örült, hogy ilyen rosszul vagyok én pedig megörültem, hogy tudtam szerezni Neki pár jó pillanatot! :-)

Innét megváltozott az életem. A Spartathlon  Vég(h)leg büntetés lett számomra.

Együtt indultunk tovább. Mondtam a Zolinak, hogy nem nagyon tudok futni, de mikor beindultunk, úgy éreztem, hogy hármunk közül én mozgok a legjobban. Az Attila volt a gps-ünk, legalább valami hasznát is vettük. Minden kanyar után mondta, hogy mi következik és hogy hol lesz a következő pont.  Itt egész jól haladtunk.  7 óra után kezdett világosodni. Megállapították, hogy 185 km-es 24 órát mentünk. Mondjuk ez engem abszolút nem érdekelt, de az Attilának fontos volt. Ez egy jó szakasz volt, mert húztuk egymást.

Valahol 195 körül kezdtünk nagyon belassulni. Attila térde egyre jobban fájt. Elkezdett hisztizni, hogy Neki milyen rossz érzés, hogy visszafog bennünket. Menjünk, hagyjuk ott, majd jön. Mi kinevettük, hogy nem szabadul ilyen könnyen meg tőlünk. Már előbb megbeszéltük, hogy együtt futunk be. Itt jött egy szakasz, ahol az emelkedőket nyomtuk, mert a lejtőn az Attila nem bírt futni.  Valahol itt hívtuk fel a Gandit. Örültem, mikor Attila átvette a telefonom és kb 38’-et beszélt az Andival. De legalább megtudtuk, mi van a többiekkel. Egy darabig megint jól mentünk, aztán a Végh megint hisztizett, hogy hagyjuk ott.

Erre Zoli kitalálta, hogy mivel kb. 30 km van még vissza, menjünk úgy, hogy 500m futás, 500m gyaloglás. Ha ezt tartjuk, akkor csak 30x kell már futni. Elkezdtük ezt a taktikát. Gyaloglással kezdtünk, majd futottunk. Nekem jobban ment, így egy kicsit tempósabban futottam. A gyaloglásnál bevártam a fiúkat, majd megint futás. Megint egy kicsit előbb értem a 0,5 km-es táblához mint a Végh. Erre megint hisztizett, hogy ez őt demoralizálja, ha én gyorsabban futok.

Ok, majd lassítok. A következő szakasztól csak futómozgásnak imitált csoszogás volt amit csináltunk. Attila a térdhajlítója, Zoli az ínhüvelye, én a talpam miatt húztam a lábam. Rájöttem, hogy a fehér csík sokkal jobban csúszik az úton, mint az aszfalt, ezért mindenki a csíkon akart futni illetve húzni a lábát. A tempónk itt már a szédületes 2-3 km/ó volt.

Az emlékműhöz érve egy kicsit feldobódtunk. Innét már csak egy félmaraton. Mondtam, hogy nyomjunk egy 1:30-as-t de senki nem volt rá vevő. Pedig mennyivel hamarabb beértünk volna. :-)

Jött a hosszú emelkedő a cél előtt. Kérdeztem a fiúkat, hogy merre van innét Spárta, de megbízható választ nem kaptam. Valahol arra- mondták a hegyek mögé mutatva. Itt nagyon esett az eső és én is zombi üzemmódra váltottam.  Mindenünk csupa víz, a vízhólyagos talpamnak kifejezetten jól jött az eső… Az emelkedő tetején egy kicsit futottunk, majd jött a séta. Már az 500m-ket sem futottuk.  Pedig ez már negatív emelkedő volt..... Azon mérgelődtünk, hogy a táblákra rosszul van felírva a hátralévő távolság. A 3,2 km alatt mi kb 5,5 km-t mentünk. Vagy a tábla volt rossz, vagy az útszéli km jelzés.

Nagyon elegem volt az egészből, a csoszogásból. Mondtam, hogy üljünk be egy sörre és egy giroszra és várjuk be Farkast. Nem voltak erre sem vevők. A híd előtt a Shell kútnál lévő pontnál én még zoknit cseréltem, hátha segít. Nem lett jobb így sem a talpam. Ez a rész nagyon szenvedős volt. Itt engem demoralizált az, hogy ezen a szakaszon kb 40-en mentek el mellettünk. És milyen zombik voltak!!!!  Alig bírtak menni, de mégis gyorsabbak voltak, mint mi. A hídon hátranéztünk és megörültünk. Azt hittük Farkas jön, de mikor közelebb ért, rájöttünk nem Ő. Kár.

Megbeszéltük, hogy itt már nem futunk, Zoli mondta, hogy ő nem bír. Attila erősködött, hogy a Végh-ét fussuk. Ahogy befordultunk a célegyenesbe, megbeszéltük, hogy a következő kereszteződéstől futunk. A kísérőktől megkaptuk a befutó zászlót és elkezdtünk kocogni.  Itt még volt egy kis vita, hogy ne nyomjuk annyira, aztán jött a szobor. Azaz mi mentük hozzá.

Innét megszépült minden, mosolyogva értünk a talapzathoz. Már nem fájt semmi, minden rendben volt. Hárman egyszerre fogtuk meg a király lábát és kiáltottunk…… MAGYAROK!!!!!!!

Megkaptuk a koszorút, ittunk a vízből. Volt benne egy kis hínár, de nem számít! Annál jobban esett! Kitöröltem a könnycseppeket a szememből.

Összeölelkeztünk.

Megérkeztünk.

(Forrás: Spartathlon fórum)