Az első Spartathlon

Tartottam ettől a versenytől, és nem alaptalanul... Ennek ellenére (vagy éppen ezért) nem "csak" a teljesítés volt a célom, hanem a 30 órán belüli beérkezés. Ha már léc, legyen magasan, legfeljebb leverem. Persze a pszichének kell mindenféle kapaszkodó és csavar, így volt A, B és C tervem is szokás szerint és szerencsére, mert így az egyik teljesülhetett:)

Azt gondolom jó formában utaztam ki Athénba, ráadásul négy nappal a rajt előtt, hogy legyen időm szokni a meleget, meg a körülményeket. Ispi említette korábban, hogy egyszer korábban utazott ki ő is, majd elfáradt a rajtig. Gondoltam, ez velem nem fordulhat elő... hmm. Mások mondták, hogy könnyű elfutni az elejét, gondoltam, én ugyan nem... hmm.

Így történt, hogy fáradt voltam a rajtnál, vagyis így éreztem, de akkor még reménykedtem benne, hogy pszichés fáradtság. Majdnem minden futó a London hotelben volt, így nem csak én aludtam rosszul az utolsó két éjszakán. Végülis nem aludtam rosszul, mert nem aludtam gyakorlatilag. Az M1-es egy poros dűlőút ahhoz az úthoz képest, ami az ablakunk alatt húzódott, és ahol éjjel 3-kor is folyamatos forgalom volt. Ezentúl akárhová utazom futni, lesz nálam egy pár füldugó. Az utolsó éjszakán az izgalom is gátolt a pihenésben, a pulzusom közelítette a versenyen tervezettet, bár még korai volt hozzá.

Az étkezésekre figyeltem, csak a verseny reggelén nem ettem eleget, éppen jókor. Nagy volt a tumultus és a tülekedés az étkezőben, na meg az izgalom. Nemsokára az Akropolisznál voltunk, világosodott, és éreztem az adrenalint ahogy szétáradt bennem, hamar meggyőztem magam, hogy friss vagyok és kipihent. Ennek megfelelően indultam neki a 246 km-nek, ráadásul lejtett az eleje:)

Athén határa előtt találkoztam Levivel, egy darabon együtt futottunk, majd ő szép lassan elhúzott, de még sokáig láttam. Mint utóbb kiderült, aznap nem ő futott túl gyorsan:) A hőmérséklet rendületlenül emelkedett, és itt ritkábban lehetett hideg vízzel hűteni, mint Wörschachban. Azért hűtöttem ahogy tudtam, sőt, jobban figyeltem a hűtésre, mint kellett volna. Nagyjából 20 km után, az egyik frissítőállomáson a kezembe vettem egy szivacsot, és tovább futva kicsavartam a tarkómra, miközben lehajtottam a fejem. Nem kellett volna lehajtani... Az történt, hogy valamiről visszapattanva elterültem a földön, azt sem tudtam mi történt. Semmi különös, nekifutottam egy parkoló autónak. A mögöttem jövő futó felkanalazott, és még fel sem fogtam, már mentem tovább. Inkább nem néztem vissza a frissítőállomás felé... Gondoltam, nem ártana odafigyelni. Nemsokára megelőztem a segítségemre siető futót, hiszen összeszedett voltam és pihent:)

A következő figyelmeztetés egy almahéj formájában érkezett, ami egy másik frissítőállomásnál a torkomon akadt. Drasztikus megoldást kellett alkalmaznom hogy ne kerüljön a légcsövembe, persze futás közben. Egyre melegebb volt, és az út tele volt kisebb emelkedőkkel és lejtőkkel egészen Korinthoszig. Siettem a lejtőkön és nyomtam az emelkedőket, mert azt hittem, így hamarabb spártába érek. Le kéne szoknom arról, hogy nem lassítok az enyhébb emelkedőkön. Ez akkor is eszembe jutott, amikor kb. 55 km után elmentem Jens Lukas mellett felfelé. Eszembe jutott a Mont Blanc köre és a korábbi Spartathlon teljesítményei, mély tisztelettel üdvözöltem, és meglegyintett a későbbi szenvedések szele.  Olyan 70 km lehetett mögöttem, a hőség a tetőfokára hágott (36 fok) és elkezdtem fáradni. Már nagyon vártam az első találkozást a görög kísérőimmel Korinthosznál, és a krumplipürét is. Végre odaértem (20.-ként), kellett már egy kis bíztatás és a főtt étel. Talán még öt percet sem töltöttem az állomáson, rámjött a mehetnék, de a lelkesedésem szűk 10 km-t tartott ki, mert 90 körül már határozott fáradtságot éreztem, néhányan vissza is előztek, de ez csak a kezdet volt. Jens Lukas is itt ment el, helyreállt a rend. Jól sikerült volna ez a futás, ha mondjuk 100 km-es lett volna, mert ennyi volt bennem aznap, egy jó százas. De volt még 146 km, és ez aggodalommal töltött el.

110-nél már bele kellett sétálnom az emelkedőkbe, és hiába vitt az út egy gyönyörű, szőlővel teleültetett völgyben, nem nagyon tetszett. Az út emelkedett, sokat gyalogoltam, és dühös voltam kicsit, hogy nem tudok futni. Ez nem tett jót a pszichémnek, elkezdődött a szétesés. Láttam egy japán futót hordágyon, és eljátszottam a gondolattal...

A féltávhoz úgy érkeztem, mint önmagam árnyéka, és bár még sosem gyúrattam versenyen, kitaláltam, hogy az majd segít. Jó volt vízszintesbe kerülni, túl jó. Vagy negyedórát dolgozták az izmokat, és sajnálkozva vettem tudomásul hogy kész, mehetek. Felvettem a fejlámpát, elköszöntem a kísérőimtől, akik már sejtették, hogy kemény fába vágták a fejszéjüket:)

A 124. és a 159. km közötti szakaszról nincs sok (szép) emlékem, többnyire gyalogoltam, úgy tűnt hogy a lejtő is emelkedik. Próbáltam kocogni is, de nem nagyon ment, állandóan matekoztam, hogy így nem érek be. Ez persze tovább rontotta az amúgy sem szárnyaló lelkesedésemet. Biztos emlegettem a kísérőimnek számításaim eredményét, mert tisztán emlékszem, hogy mondták, nem számolgatni kell, hanem futni:) Még eltartott egy ideig, amíg ez eljutott az agyamig, de megtörtént.

A hegy előtt ki akartam szállni, és visszamenni Athénba aludni egy jót. Erről nagy nehezen beszéltek le Gusztiék és a kísérőim együttesen. A hegy lábánál rámadták a hosszú futónadrágomat (kb. 5 órával korábban fel kellett volna vennem), és kicsit morcosan indultam neki, hogy ennyire befolyásolható vagyok. Azzal vígasztaltam magam, hogy akkor a hegy túloldalán szállok ki. Aztán valami változás történt, szinte egyik percről a másikra... újra ment a futás. A hegy utáni frissítőhöz vigyorogva érkeztem, jó volt a forró tea és a bíztatás. Innen nagy kedvvel indultam tovább, tetszett, hogy megint futómozgással tudtam haladni. Valószínűleg sokat segített a hosszú nadrág, nem voltam már olyan merev mint előtte, amikor a lejtőn sem tudtam folyamatosan futni. Amatőr hiba volt, remélem megjegyzem.

Tegeáig (195 km) viszonylag jól haladtam, több futót is visszaelőztem, bár már régen nem érdekelt a pozíció, hiszen a "C" terv lépett életbe Sangas után. Hajnalban volt egy nehéz óra amikor elkezdett derengeni, köd is volt és mindenféle téves képzeteim voltak. A bokrokat kutyáknak néztem, a táblákat embereknek, és volt valami kellemetlen élményem egy temetővel, de már nem tudom hogy ott volt e, vagy nem. Azt hiszem néhányszor el is aludtam egy pillanatra futás közben, fura érzés volt. Ahogy jött fel a Nap, megint magamhoz tértem, és lélekben próbáltam készíteni magam az újabb kánikulára. Pszichésen rendbejöttem, de fizikailag nem igazán... ezen az éjjelen sem aludtam sokat:)

Tegeában beértem Szabolcsot, aki még a hegy előtt előzött meg, és innen többé-kevésbé együtt mentünk. Itt már biztos voltam benne hogy megcsinálom, csak az érdekelt, hogy ne nagyon centizzem ki a 36 órát. Tegea után megint sok emelkedő volt, nagy meleg és nagy kocsiforgalom, nem egy kellemes szakasz. Az emelkedőkön gyalogoltunk, és sajnos megint fel kellett menni majdnem 1000 m-re... Szabinak talp problémái voltak, így egy idő után elmaradt és megint egyedül mentem. 20 km-rel a vége előtt megint kimerültnek éreztem magam, belassultam, de tudtam, hogy kúszó mozgással is beérek. Ebben volt eléhezés is, az egyik frissítőállomáson leültem és negyed órán keresztül lapátoltam be a különböző ételeket, miközben folyamatosan kérdezték, hogy mit kérek még:)

Spárta előtt 10 km-rel kitereltek elém az útra egy jókora kecskenyájat, aminek nem örültem nagyon, mert meg kellett kerülni őket, miközben egy irányban haladtunk. Olyan érzés volt, mint skodával trabantot előzni... nyomtam, de a kecskék frissebbek voltak, így sok percig tartott az "előzés", közben próbáltam nem orron át lélegezni.

Nemsokára utolért Szabi, és innen együtt mentünk végig, jobbára gyalogolva.

Eszembe jutott, hogy ha rosszul nézek ki beérkezéskor, akkor nem úszom meg az infúziót. Ehhez nem volt kedvem, mert türhetően éreztem magam, még a kísérőmnek is mondtam, hogy lehetőleg zavarja majd el tőlem az orvosokat (ő is az):)

Spárta határában utolért minket Molnár Peti, innen hárman sétáltunk az Evrotas folyóig, ahonnan egyenként indultunk az utolsó 1,8 km-re, a célhoz. Ezt futva tettem meg, mellettem volt egy kerékpáros fiú, aki Leonidas szobráig kísért. Sokan voltak az utcákon, erkélyeken, nagy taps, bíztatás, de eufóriát nem éreztem. Persze nagyon örültem hogy sikerült, de kimerült voltam... már 120 km-rel hamarabb is.

Az első 12 órában nagyjából 120 km-t tettem meg, a második 12 órában pedig kb. 65 km-t, aztán nem egész 10 és fél óra kellett a maradék 60 km-hez. Azt hiszem, ez sokmindent elmond. Görög kísérőimnek, meg Timinek és Gusztinak sokat köszönhetek, nélkülük talán...

Na de beértem, jó volt mindenki bízatatása, és végül is kellett a saját akaraterőm, ami ezúttal a végletekig próbára volt téve. Rezgett az a bizonyos léc, de nem baj, lesz még ilyen. Sok mindentől függ, de ha tudok, visszamegyek jövőre, és megpróbálok úgy elérni a hegyhez, hogy ne azon gondolkodjak, előtte, vagy utána szállok ki. Igyekszem majd kevesebb hibát elkövetni, és akkor talán nem lesz szükség "C" tervre:)

Ez az a verseny, ahol nem lehet biztosra menni, és ezt észben kell tartani. Remélem sikerül.

(Forrás: Spartathlon fórum)