A Spartathlon bűvöletében

Nem sokat pihent, a Spartathlon után nekivágott a Bécs-Budapest Supermarathon 352 km-ének. A verseny után két napig nem értem el, már kezdtem aggódni. Mit is gondoltam? Nem volt semmi baj, csak akkor kerestem, amikor épp tanított. Meglepődött azon, hogy szeretném bemutatni őt.

Pedig nincs oka szerénykedni. András már jó pár ezer kilométert beletett a lábaiba, kora ellenére már húsz éve lefutotta első maratonját, és neve egybeforrt a magyar ultrafutással. Az idei évben pedig olyan dolgokat művelt, ami mellett már nem lehetett elmenni szó nélkül. Megnyerte a 24 órás magyar bajnokságot, zsinórban hatodszor, összességében nyolcadszor lett spártai hős, és épp itt, magára vállalta azt nemes feladatot, hogy egyik futótársát, aki a szürkület beálltával szinte semmit sem lát, estétől reggelig, 12 órán keresztül vezette - saját időeredménye rovására - az Athén és Spárta közötti úttalan utakon.

Sokféle ultrafutó versenyen indultál már, mégis azt érzem, a Spartathlon nálad a csúcs.

Valahol ez így is van. Főként az elmúlt években, a képzeletbeli futónaptáramat ehhez az eseményhez igazítottam. Spártára való felkészülés, majd a verseny után, a tanulságok levonása és indul az új felkészülési szezon.

Mi ez a mágneses erő a Spartathlonban?

Gondolom, mindenkinek más. Nekem sok minden egyben. Egyrészt ez egy fix pont, amikor találkozom a futó barátaimmal, magyarokkal, külföldiekkel. Azután ez a verseny mindig tartogat valami meglepetést. Amikor már azt hiszed, elég rutinod van, tudod, hogy osztd be az erőd, ismered a terep nehézségeit, akkor mindig történik valami váratlan nehézség. Általában roppant meleg van, az idén pedig esett, és 12 fok volt, sokan majd' „odafagytak" másnap a csurom vizes, vékony futóholmikban. Ráadásul a Spartathlon valódi ünnep, ahol a végén tényleg hősnek érzed magad. A rendezők minden megtesznek ezért.

Te sem spártai hősként kezdted.

Sőt nem is futóként. Még az általános iskola alatt az MTK-ban vívtam. A kardozókhoz kerültem, és kint edzettünk a Bosnyák tér mögötti létesítményben, ahol atlétikai pálya is volt. Abban az időben a vívás már elég erő, állóképesség centrikus volt, így mi sokat futottunk, résztávoztunk, intervall edzéseink voltak. Én nagyon szerettem, és főleg a futás részét. Nem voltunk egy eredményes szakág, de a tőrözők és a párbajtőrözők sikereinek árnyékában egy darabig békén hagytak minket. Aztán ez véget ért, és csak azok maradhattak, akik igazán jók voltak, abbahagytam a vívást. A futás azonban hiányzott, így azt folytattam, csak úgy a magam örömére, mindenféle edzői irányítás nélkül. Egyébként a mai napig így edzek. Nincs edzéstervem, sőt azt sem írom, hány kilométert futok egy héten.

Azért a hosszútávok, pláne a ultrák irányába valami, vagy valaki csak elcsábított?

Inkább az utóbbi. Ekkortájt - nyolcvanas évek közepe - kezdtek szerveződni itthon is az első utcai futóversenyek, hosszabb távokon, tömegek számára is. Ha valaki szeret futni, azt hiszem magától eljut oda, főként a misztériuma miatt, hogy lefusson egy maratoni távot. 1985-ben ezért indultam el az IBUSZ maratonon. Persze fogalmam sem volt, hogy kell ilyen hosszú távot futni. El is futottam magam, az első 16 km-en majdnem egyéni csúcsra álltam! Aztán meghaltam, de nem akartam feladni. Azt hittem, soha nem érek be a célba. Nem hiszem, hogy azóta kínlódtam-e annyira bármilyen futáson is. Nem vette el a kedvem, inkább elszánttá tett, és valami miatt arra sarkallt, hogy se ez a táv, se hosszabbak, ne legyenek teljesíthetetlenek számomra. És épp ekkora esett a magyar ultrafutások hőskora. Megrendezték az első Dunamenti Szupermaratont. A másodikon már ott voltam, és ettől kezdve mindenen, amire csak el tudtam menni. Az első 12 órások, első 100 km-es versenyek a Gödöllői-dombságban. Ahogy megrendezték a 24 órásokat, ott voltam és persze a Bécs-Budapest Supermarathonon is. Ezeken a versenyeken születtek az első komolyabb futóismeretségek is, és ha eddig csak valami, innen kezdve már valakik is alakították az életem. Része lettem az ulrafutó társadalomnak, barátokat szereztem.

Vannak, voltak, akikkel együtt tudtál készülni?

Állandó társaság nincs, mert egyrészt különböző helyeken élünk, mindenki dolgozik, más ritmusban él. Azért, amikor lehet ezzel, azzal szervezünk közös futásokat. Ezért is fontosak a versenyek, mert ott legtöbbjükkel találkozom. Ja, és már hagyományosan évek óta januárban szervezünk egy edzőtáborozást a Pilisben, arra igyekszik mindenki eljönni. Az idén február elején volt az esküvőnk, a többiek nem is hitték el, hogy ezek után ott leszek. Edit, a párom megértő volt, látta, hogy amúgy sem veszem ki a részem az előkészületekből, így jóváhagyta, hogy szinte onnan essek be az esküvőre.

Az ultrafutás időigényes hobbi, és egy komoly verseny alaposan meg is gyötri a szervezetet. Így minimum két érve lehet annak, aki téged szeret, hogy ne örüljön annak, amit csinálsz. Nálatok hogy van ez?

Edit remek társ, sokat segít, amúgy ő is fut időnként. A Spartathlon is kinn volt velem, és ott várt minden találkozási ponton, ami a kísérőknek ki van jelölve. Persze én sem feszítem túl a húrt. Azért a Bécs-Budapest után már megkérdezte, miért is jó nekem ez az egész.

És mit mondtál neki, miért?

Semmi ész érvet nem tudok felhozni mellette. Nekem a futás lelki szükséglet. Segít összeszedni a gondolataimat, egyfajta meditáció is, amikor csak úgy edzés gyanánt kimegyek futni pár órát. A verseny pedig ünnep, ami azon túl, hogy a barátaimmal való találkozás helye, az önismeretnek egyfajta útja.

A versenyeken mi a fontos, hogy teljesítsd, a helyezés, magad, vagy a többiek legyőzése?

Szerintem minden hosszú távú verseny saját magunk elleni küzdelem, ahol szinte mindig felmerül a kérdés, ne adjam-e inkább föl, majd legközelebb, jobb erőben, újra megpróbálom. A helyezés nem számít, az relatív, és nem tőlem függ. Ami rajtam múlik, az a futott idő. Így én elsősorban az idővel versenyzek. A hosszútávfutásban egyébként is az a „titok", hogy a saját tempódat tudd futni, különösen az olyan ultrákon, mint a spártai ahol az ember több mint 30 órán keresztül szinte folyamatosan talpon van. Azért én sem állom meg mindig, hogy a másik ellen is küzdjek. Így volt ez a mostani 24 órás OB is, ahol az első helyen futó Sándor Csabát azért igyekezem befogni, és amikor hátrafordult, tudtam, hogy elfáradt. Akkor aztán előjött belőlem is valamiféle ősi ösztön, hogy ha fáradtabb nálam, akkor rá kell futnom. Amikor pedig mellé értem, arra a pár méterre még rátettem egy lapáttal, hogy lelkileg is megnehezítsem a helyzetét. Tudni kell, hogy itt, a 12 és 24 órás versenyeken rövid (1-2 km-es) körpálya van. Az olyan versenyeken viszont, ahol nagy távolságot kell legyőzni, szó szerint túl kell élni, ahol sokszor a te segítségeden múlik a másik futó épsége, mint például a Spartathlon, ott nem ellenfelet látok bennük.

Ezért is segítetted át az éjszakán Lelkes Gusztit, aki farkasvakságban szenved? El sem tudom képzelni, hogy működött ez.

Tavaly a feleségével futottak, aki az idén babát várt, így nem indulhatott. Megkérték a szervezőket, engedélyezzék, hogy valaki a szürkülettől reggelig tartó szakaszra versenyen kívül beállhasson Gusztit felvezetni. Tudni kell, hogy a Spartathlonon nagy tisztelet övezi a versenyzőket, ott tényleg róluk szól minden. Ez az elképzelés azonban teljesen szemben áll a szabályokkal, abból pedig nem engednek. Így maradt a tavalyi megoldáshoz hasonló: az indulók közül megkérni valakit. Először én jutottam eszükbe, talán mert ismertek, és régi spártaiként nagy tapasztalatom van. Én pedig nem mondtam nemet, bár nagyon tartottam tőle, hogy fogjuk ezt megoldani. Csináltunk egy esti próbafutást, villogókkal futottam Guszti előtt. Kiderült, hogy csak a fényeket érzékelte, utánam futott, amikor kísérletként becéloztam egy árkot. Ráadásul a Spartathlonon éjszakára esik a legmagasabb, 1100 m-es hegy megmászása, ahol egy keskeny, köves ösvényen kell botorkálni a hegy oldalában, a mélység fölött. A vezetés mellett a másik nagy gond, amit már említettem, hogy az ember saját tempójában halad jól, a gyorsabb, de még a lassabb is megviseli. Mindenki máskor, más módon frissít, többet vagy kevesebbet pihen. Szóval egy ilyen társas vállalkozás duplán nehéz. Az utóbb említettek miatt persze mindkét félnek.

Végül, hogy boldogultatok?

Egész tűrhetően. A nagy hegyen amúgy kaptunk még egy segítséget. Fendrik Laci csatlakozott hozzánk, én elől mutattam az utat, ő hátul terelgette, a szakadék szélén szó szerint tartotta Gusztit. A legnehezebb a hajnal volt, amikor azt éreztem, futás közben alszom, miközben nem csak magamra kellett figyelnem. Végül jóval reggel hét után köszöntünk el, akkor kicsit gyorsabb tempóra váltottam.

Nem gondolsz arra, hogy ha nem segítesz, jobb időt tudtál volna menni?

Őszintém gondolom, hogy még ilyen esetben sincs értelme, a mi lett volna típusú gondolatoknak. Ráadásul nekem is nagy tapasztalat volt ez az egész. Guszti fáradásaiból, hullámvölgyeiből én is sokat tanultam, milyen helyzeteket produkál a verseny. Egyébként a Spartathlon egyszerűen egy ilyen közeg, ahol az ilyesmit meg kell tenned. Tavaly történt, hogy Juri Martin és Janne Kankaansyrja a harmadik helyért küzdöttek. Juri szép lassan elfutott, Janne pedig minden frissítőállomáson megnézte a jegyzőkönyvet, mennyivel van előtte a másik. Egyre nagyobb lett a különbség. Egy idő után már több mint 1 óra előnye volt vele szemben, így letett az üldözésről, tudomásul vette negyedik helyét. A cél előtt aztán nem hitt a szemének. A szobortól már csak pár méterre ott botorkált előtte Juri, szinte már összeesett. Látta, hogy simán el tud futni mellette, hihetetlen, megvan a harmadik hely. Amikor mellé ért, már félő volt, Juri meg sem tudja tenni azt a pár métert a célig. Ekkor Janne felnyalábolta és együtt értek a célba. Mindketten megkapták a harmadik helyért járó bronzplakettet.

Kiemelés:

Az ultrafutás lelkületében sokkal közelebb áll a hegymászáshoz, mint egy atlétikai futószámhoz. Nagyon magányos dolog, ahol sokszor kell improvizálni és jól dönteni a túlélés érdekében. Néha pedig bármennyire is magányos, saját céljainkat háttérbe helyezve másokon kell segítenünk. Indulok teljesítménytúrákon is, a Mátrabércen, Kinizsi Százason hosszú évek óta. De ott is mindig futok, gyalogolva nagyon elfáradnék. Még vagy harminc évig szeretnék futni. Benne jó néhány Spartathlonnal. Ugyanis minden alkalommal hibáztam valahol, úgyhogy egyszer majd összeáll hatásfokában a legjobb spártai futásom.

Névjegy

Született: Budapesten, 1967. október 26-án; nős, jelenleg a Pázmány Péter Egyetemen szociológusoknak tanít matematikát és statisztikát

Versenyei:
Dunamenti Szupermarathon 1985-86-87.

Bécs-Budapest 6-szor indult 1990-91-92-93-95-2005.

(legjobb idő: sajnos nem tudom a '92-es időmet, de akkor még 80-118-58-65-17 km volt)
Nyíregyháza-Budapest (262 km non-stop) 1992. március 28-29.: 34:03

La Grande Course de Bretagne (két hét, minden-nap-egy-maraton) 1992-95.: 3. hely

Tour of the Golden West (egy hét, minden-nap-egy-maraton) 1992.: 1. hely

Marathon des Sables (egy hét önellátás, kő- és homoksivatag, 230-240 km) 1993-94-95.: 19.-9.-8. hely

24 órás magyar bajnok (2005.) 223 km, egyéni csúcsa: 242,297 km

Spartathlonok:

1992. 32:46:17
1993. 35:40:00
2000. 29:43:59
2001. 27:46:27
2002. 29:40:29
2003. 30:12:47
2004. 28:17:46
2005. 32:17:01

(Forrás: HUNRUN.COM)