Az első magyar spártai hős(nő)!

Nekem nincsenek álmaim.

Miről is álmodozhatnék: három szép, egészséges gyermekem van (3, 6, és 9 évesek), szeretjük egymást a férjemmel, megbecsülik a munkámat a munkahelyemen. A futás fontos ugyan az életemben, de a család azért mégis előrébbvaló. Mikor 12 éve elkezdtem futni, hamarosan látszott, hogy nem vagyok túl gyors. Akármennyit is résztávoztam, nem születtek kiugró eredmények. A hosszú, lassú futás viszont már az elejétől fogva jól ment. 2 héttel az első maratonom után megfutottam a másodikat, 2 hónappal ezután pedig már az első 12 órás verseny következett (1992-ben). Ezt legnagyobb csodálkozásomra megnyertem, ami óriási lökést adott a további versenyekhez. További hosszabb-rövidebb ultrafutások következtek, de 12 óránál hosszabbat soha nem próbáltam ki. Hallottam ugyan a nagy és általam tisztelt ultrafutóktól, hogy van egy verseny Görögországban, a Spartathlon, ez AZ ULTRAFUTÓ VERSENY, de ennek távja, 245 km elérhetetlennek tűnt számomra. Amikor megfordult a fejemben, hogy legalább meg kellene nézni közelebbről is ezt a versenyt, vagy éppen terhes voltam, vagy szoptattam, vagy annyira kicsi volt az aktuális legkisebb gyermek, hogy nem lehetett több napra magára hagyni. A Spartathlon továbbra is elérhetetlennek látszott.

Ez az év volt az első, amikor úgy tűnt, hogy a külső körülmények már megengedik, hogy megnézzük ezt a versenyt. Viszonylag nagyobbacskák lettek a gyerekek, össze tudtunk annyi pénzt gyűjtögetni, hogy lehetővé váljon az utazásunk. Az utolsó pillanatig nem voltam biztos benne, hogy sikerül eljutni Athénig. Nem szívesen utazom sehova a férjem nélkül, ezért úgy terveztük, hogy ide is együtt megyünk. Az, hogy a futáson mi fog történni, gyakorlatilag eszembe sem jutott. Ellentétben a férjemmel, aki viszont részletesen kielemezte a verseny minden kilométerét, pontos táblázatot készített, hogy hova, melyik frissítőállomásra mit kell leadnunk, és a leadott holmikhoz előreláthatólag mikor juthatunk hozzá. Hosszú, éjszakába nyúló beszélgetések keretében kivallatta Lőw Andrást, a tapasztalt spártai hőst (hétszeres teljesítő) a legapróbb részletekig. Ezúton is köszönjük Andrásnak a részletes és szakszerű felvilágosítást, sokat segítettek a tanácsai. Én a magam részéről már annak is nagyon örültem, hogy egyáltalán elfogadták a nevezésünket, hogy repülőre ülhetünk, hogy eljuthatunk A Versenyre. Még egy támogatót is sikerült találni, a Saucony cég képviseletében Fülöp Antal megbízott bennünk, és ha anyagilag nem is, de sportfelszereléssel tudott nekünk segíteni, amit ezúton is köszönünk.

Az első nap Athénban a repülés, nevezés, szállodai szobafoglalás izgalmaival telik, este még egy kis strandolásra is jut idő a tengerparton. A második nap fő programpontja számunkra a pihenésen kívül az előreküldendő frissítőink, ruháink összekészítése, leadása. Jól át kell gondolni, hogy mit, hova adunk le, mert ahova leadtuk, azt ott, és csak ott lehet felvenni. A futó után nem visznek semmit, amit a frissítőállomáson hagy, legközelebb Spártában kapja meg. Egy energiaitalnál esetleg nem is jelent akkora gondot, ha 1-2 órával előbb vagy később jut hozzá az ember (bár ebből is származhatnak bonyodalmak), de az már nem túl nagy öröm, ha a meleg holmiért még 5-10 km-t kell futni, fáradtan, átfagyva. Ellenben az sem túl előnyös, ha a második napra szánt rövidnadrágot néhány ponttal előbbre küldöm, és a 28-30 fokos melegben hosszú, vastag nadrágban, pulóverben kell futni. Mint utóbb kiderült, ezt a feladatot a férjem tökéletesen oldotta meg, minden pontosan oda került, ahol arra szükség volt.

Igyekszünk korán lefeküdni, számomra nehezen megy az elalvás. Éjfélkor aztán jókedvű viháncolásra ébredek, a szálloda folyosóján valakik nagyon jól érzik magukat. Hajnali 4 óra 15 percre van beállítva az ébresztőóra…(ez az időeltolódás miatt számunkra gyakorlatilag 3 óra 15 percet jelent). 5 órakor reggeli, az ember ilyenkor igyekszik minél többet magába erőltetni, már amennyire ez ennyi alvás után ilyen korai órán megy, hiszen előreláthatólag másfél napig ez az utolsó asztalnál töltött étkezés. Hat órakor már indulnak is a buszok a rajthoz, az Akropolisz lábához. Még az utolsó simítások, WC helyett a bokorba bújás, készülődés. András speciális, kézre erősíthető nagyon kényelmes fogású kulacsa a kezemben, néhány szem hányinger és hasmenés elleni tablettán kívül csak ezt viszem magammal.

Vakuk villannak, csoportképek készülnek, majd visszaszámlálás és nekilódul a száznyolcvan fős mezőny. Az ébredező Athén belvárosából rendőri biztosítással futunk ki. Mivel a férjem szeme nagyon nehezen alkalmazkodik a sötéthez, és ezidőtájt Athénban még nincs teljesen világos, kézenfogva indulunk. Néhány perc múlva aztán kezd világosodni, szólok, hogy álljon be mögém, és kövessen. Hamarosan nagy puffanást hallok, szegény megbotlott egy járdaszegélyben és jókorát esett. Alaposan leverte a térdét, kezét, nem a legjobb előjel. Mit tehetünk, megyünk tovább. 10 kilométer városi szakasz után rákanyarodunk a Korintosz felé vezető autópályára. A leálló-sávon haladunk tovább és nagyon kell figyelni, mert a görög autósok ezt a sávot ugyanolyan előszeretettel használják mint az összes többit. Szerencsésen eljutunk Elefsináig, ahol elhagyva a sztrádát, a régi országúton folytatjuk utunkat. Az iparvidék sivárságát a domboldalak tetejéről elénk táruló kilátás ellensúlyozza. Az egyre magasabbra kúszó nap kegyetlen égetése ellen a legtöbben sapkát húznak. Én sohasem szoktam fejfedőben futni, de a biztonság kedvéért nálam van a Saucony sapkám. Hogy ne unatkozzak, két francia futóval beszélgetek, az egyikőjük már hatszoros spártai hős. „Erősen ajánlott a fejfedő” – mondja Rene és szerencsére hallgatok rá.

A frissítőállomások három-négy kilométerenként követik egymást, az első néhányon a reggeli hűvösben megállás nélkül haladunk tovább, később azonban már időzünk valamennyit. Igyekszem minél rövidebb időt tölteni a frissítéssel, hiszen minden perc számít, amit nem haladással töltök. Ezt a célt szolgálja a kezemben vitt kulacs is. Már 60 km-nél érzem, hogy nem vagyok teljesen friss, ez egy kicsit elszomorít, de nem baj, hiszen itt vagyunk mind a ketten, azon a versenyen futunk, amit olyan régóta szerettem volna megnézni, gyönyörű szép a tenger, haladunk tovább. A kezdeti, a szervezők által elvárt 5’30-as kilométerek (így állapították meg a szintidőket), folyamatosan lassulnak, hat, majd hét perces iramra (ebben természetesen benne van a frissítés, pisilés, emelkedőkön való felgyaloglás ideje is, így a futást ennél fürgébben kell végezni). A tervezett 9 óra helyett 9’10-kor érjük el a korintoszi csatorna után levő első nagy ellenőrző pontot. Húsz perc előnyünk van a szint-időhöz képest, de ebből hét elmegy az ebédeléssel, úgyhogy igyekeznünk kell. Fél szemmel látom, hogy többen üldögélnek, pihengetnek, mi rohanunk tovább. Néhány kilométerrel később, a régi korintoszi romok mellett futunk el, amikor a férjemnek meg kell állnia, hogy kiszúrjon és letapasszon egy vízhólyagot a lábujján. Ekkor rövid időre elveszítjük egymást, én ugyanis tovább kocogok, hogy ne veszítsünk időt, mondván, hogy ő úgyis gyorsabb nálam. Valóban hamarosan követ is engem, de nem biztos benne, hogy egy esetleges pisilés miatti kiállásom miatt nem ment-e el mellettem. A szervezők útbaigazítják, hogy ott fut a felesége elöl, csak menjen, aztán nagyon készségesen még engem is megnyugtatnak, hogy hamarosan jön a férjem. Látszik, hogy mindent megtesznek, hogy a körülményekhez képest mindenki jól érezze magát.

A 100 kilométeres pontot este hétkor érjük el, felvesszük a fejlámpánkat meg a frissítőinket és tíz perccel zárás előtt kocogunk tovább. Eredetileg úgy terveztük, hogy a korinthoszi nagy frissítőállomás után már lazábban is mehetünk, és folyamatosan növelni fogjuk az előnyünket a szintidőhöz képest. Gyakorlatilag viszont semmit nem nőtt az előnyünk. Andrással korábban elemeztük a tapasztalatokat, és ő figyelmeztetett arra, hogy a szintidők mentén futáshoz rendkívüli lelkierő szükséges. Mindazonáltal volt már olyan, akinek ez sikerült. András a korinthoszi állomásnál a szintidőt fél órára megközelítők társaságát egyszerűen „halálzónának” nevezte. Én azonban pontosan érzem, hogy a lassú kezdés az egyetlen lehetőségem, ha ennél gyorsabban futnék, azt nem bírnám sokáig (még 145 km van hátra), lassabban pedig a szint-idő miatt nem mehetek. Időnként még egy kis lassítás is belefér, hogy a falvakban minket ünneplő gyerekeknek autogramot adjak. Hamarosan meredek emelkedőkhöz érünk, ahol csak gyalogolva tudunk feljutni, így tovább olvad az előnyünk. Lefelé igyekszünk visszaszerezni az elvesztett időt. Már közeledünk a 124 km-nél lévő némeai nagy ellenőrző ponthoz, amikor a férjem hányinger elleni gyógyszert kér. Némeában spagettit eszünk, tartjuk a tíz perces előnyünket a szintidőhöz. Sajnos Guszti gyomra egyre rosszabbul van, nem marad meg benne semmi. Próbálok segíteni neki, kiszolgálom a frissítőállomásokon, de amit megeszik, azt hamarosan viszont is látjuk. Éhesen-szomjasan, üres gyomorral viszont nem lehet messzire jutni. A helyzetet súlyosbítja nagy ellensége, a sötétség. Természetes, hogy erre előre felkészül az ember valamennyire, ezért nemcsak fejlámpát, hanem kézilámpát is vittünk magunkkal. Nem olyan könnyű azonban egy elemekkel feltöltött lámpával a kézben, kulacsövvel a derékon, üres gyomorral öklendezve éjfél és hajnal 3 óra között számára gyakorlatilag tökéletes sötétségben kóvályogni, folyamatosan egy pontra, az én hátul levő fényvisszaverő rajtszámomra meredve azt követni.

Megérkezünk egy kis hegyi faluba, Lyrkiába, ahol érkezésünkkor a toronyóra három vészjósló kondulással jelzi, hogy elértük a szintidő határát. Bennem ez csak akkor tudatosul, mikor beérünk a frissítőállomásra, és meglátom a táblát, amin a szintidőket jelzik. Lázasan elkezdem magamra kapkodni az ide előreküldött meleg holmikat azzal a szent elhatározással, hogy amíg mozogni bírok, engem nem vesznek ki a versenyből. Érdekes, hogy ezt a pontot Gusztival kétféleképpen éltük meg. Ő azt mondja, hogy állt ott egy busz, és a szervezők próbáltak minket feltessékelni rá. Én a magam részéről nem is emlékszem, hogy láttam volna buszt. Úgy láttam, hogy a szervezők nagyon készségesen segítenek, és néhány perc késés miatt eszükbe sem jut kivenni azt, aki valamennyi hajlandóságot is mutat arra, hogy tovább menjen. Sajnos Guszti végképp nem képes tovább haladni, elhagyja az ereje, bánatosan megcsókol. Világosan látja, hogy ez az utolsó pont, ahonnan viszonylag hamar emberi körülmények közé juthat, hiszen később esetleg órákat kell várnia arra, hogy bevigyék Spártába.

Épp egy lejtős, jól futható aszfaltút következik, hamarosan utolérem az előttem kocogókat. Még csodálkozom is, hogy milyen jól megy a futás, vissza kellene talán venni a tempót és csak lassacskán behozni a lemaradást? Végül úgy döntök, hogy 150 km-el a lábamban már nem kell óvatoskodni, ha megy, hadd szóljon. Meglepve veszem észre, hogy az egyik kezemben András kulacsával, a másikban pedig egy energiaitallal és két müzliszelettel rohanok a nagy görög éjszakában. Nem is értem, hogy került hirtelen ennyi minden a kezembe. Nem baj, legalább ki lehet hagyni a frissítőállomásokat, van nálam enni-innivaló, nem veszítek időt. Mellém ér egy autó, kiszólnak belőle, hogy nyugodtan frissítsek, ha szükséges, nagyon jól haladok, egyre több időt hozok be. Igazából nincs szükségem semmire, de jól esik a biztatás. Több állomás mellett is egyszerűen csak elfutok, hiszen a kulacsból folyamatosan tudok inni. Az autó vezetője néha kiszáll, megnyugtat, hogy minden rendben van, csak „keep running”. Gondolkozom rajta, hogy vajon ki lehet ő: egy szervező, aki arra vár, hogy megadjam magam és bevihessen a célba, esetleg valamilyen egészségügyis, aki ellenőrzi, hogy tényleg rendben vagyok-e, nincs-e semmi bajom, vagy egyszerűen csak tényleg segíteni akar. Ez utóbbi bizonyul igaznak, többször is megáll, biztat, a meredek hegy előtti frissítőállomáson elém kocog és kérdi, hogy mit kérek. Mire az állomásra érek, már készen vár a kávé. Még hellyel is kínál, hogy pihenjek egy kicsit. Ez persze fel sem merül bennem, most jön az a rész, amit kíváncsian vártam, a HEGY.

Az utolsó három kilométer a hegytetőig rettentően meredek és veszélyes, mert a sziklás hegyoldalon nem lehet rendesen talajt fogni, az apró kövek összevissza gurulnak a talpam alatt. Felnézek, hogy vajon meddig tart az emelkedő, és teljesen ledöbbenek. Valahol az égben, a fejem fölött apró, pici fények mutatják az utat. Teljesen kizártnak tartom, hogy majdnem egy nap folyamatos futás után én oda még fel tudjak kapaszkodni. Még az is megfordul a fejemben, hogy visszafordulok, de lefelé is nagyon meredeknek és veszélyesnek tűnik. Ott maradni sincs értelme, túl hideg van az ácsorgáshoz. Nem marad más, mint az előremenekülés. Csodálkozom, mikor utolérek néhány embert, ők vajon miért nem jönnek. Egy idő múlva még jól is esik az egész más jellegű terhelés, szinte elszomorodom, amikor szembe jön valaki, és barátságosan közli, hogy már csak 10 perc és a csúcson vagyok. Azért nem eszik olyan forrón a kását, de előbb-utóbb csak felérek.

Odafent nem időzök sokat, mert erős szél süvít. Elindulok a nem kevésbé meredek lejtőn Tripoli fényei felé és reménykedek benne, hogy nem csúszik ki egyszerre mind a két lábam. Néha ugyan közel vagyok a hanyattvágódáshoz, de sikerül valahogyan esés nélkül megúszni a dolgot. Pihenésképpen a kavicsokat rázogatom ki a cipőmből. Nagy üggyel-bajjal lejutok Sangas faluba, ahonnét már ismét rendes aszfaltút vezet tovább. Kikapcsolom a fejlámpámat és a telihold fényénél futok tovább. Pirkadatkor elérem a negyedik nagy ellenőrző pontot és tíz perccel zárás előtt már ismét a pályán vagyok. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a napfelkelte, azzal biztatom magam, hogy legalább még azt nézzem meg. Ha már eddig eljutottam, legyen legalább egy 24 órás eredményem. Hamarosan megtudom: a hajnali szürkület igen hideg és valahogy olyan szellemszerű. Vizionálni kezdek, a szemeteskukát, a közlekedési táblákat különféle embereknek nézem, nicsak, messzebb meg egy ikerpár fut, teljesen egyformák, vajon hogy kerülhettek ide. Egyszercsak összerezzenek, úgy látszik elaludtam egy másodpercre. Kocogok tovább, bár furcsa, hogy a szé-les aszfaltúton nem jár egyetlen autó sem. A hangjukat viszont hallom, de valahogy soha nem érnek utol. Utólag mesélte András, hogy egy autópálya mellett haladtam ekkor. Egyszercsak szembejön az éjszakai kísérőm: - Good morning, how are you? – kérdi barátságosan. Beszélgetünk néhány szót, aztán végképp reggel lesz.

Sajnos mikor Guszti elhagyott az éjszaka, elfelejtettük megbeszélni, hogy melyik frissítőállomásra küldött előre holmikat, nekem viszont fogalmam sincs róla. Lassan szükségem lesz a meleg időben használatos felszerelésre, bízom benne, hogy valahogyan majd megtalálom. Így is történik, az egyik frissítőállomáson ismerős hátizsákot látok. A kocsma lepusztult WC-jében gyorsan átöltözök, önkéntes segítőm folyamatosan nyugtatgat, hogy nem kell kapkodni. A gyógyszereket mégis sikerül szétszórnom, remélem, hogy nem lesz rá szükségem. Meglepve látom, hogy az autóban egy másik úr is ül, a finn Seppo Leinonen, aki 14-szeres spártai hős. A kísérőmről meg kiderül, hogy a közelmúlt legjobb görög 800 méteres futója, Mihalis Anagnostou. Sepponak idén nem sikerült befejeznie a versenyt, ezért barátjával együtt a még pályán lévőket buzdítja. Egyre melegebb lesz megint, kérdik a kocsiból, hogy van-e sapkám. Sajnos a tegnapi sapkámat valamelyik átöltözésnél a hátizsákban felejtettem, úgyhogy széttárom a karom. A következő ponton Seppo átad egy sivatagban használatos sapkát. „Ez a sapka tizennégyszer futott be Spártába!” – mondja és kacsint hozzá.

Amíg mostanáig mindig volt valami várnivaló (hol az, hogy elérjük az előre jelzett hepehupás részt, hol a hegymászást, hol a reggelt), mostanra valahogy elfogynak a gondolataim. Nem igazán köt le az sem, hogy mit egyek-igyak a frissítőállomásokon, hiszen nem igazán esik jól semmi, de valamit muszáj ennem, hogy ne éhezzek el. Unalmamban számolgatni kezdek: már csak 9 óra a szintidő lejártáig. Már csak 9 óra és 60 km választ el attól, hogy teljesül-jön az álmom. Az, amire még csak gondolni sem mertem, amit még csak megfogalmazni sem mertem. Nem lehet, hogy 9 órán múljon, amit egyszerűen csak ki kell bírni. Hiszen gyakorlatilag semmi bajom nincsen, nem fáj semmim, egyszerűen csak menni kell előre. Máskor oly gyorsan eltelik 9 óra, majdcsak elkopik az most is valahogy. Hiszen már csak nyolc és fél óra, nemsokára csak 8 óra, máris eltelt az első óra, jön a többi is hozzá. Minden lépéssel egyre közelebb vagyok a célhoz.

A pálya 200 km-nél rákanyarodik a Tripoli-Spárta főútra, ráadásul egyre meredekebb emelkedők jönnek szembe. Szurkolóim még itt sem engednek sétálni: „Keep running!” – kiabálják mindig, vagyis „Fuss tovább, gyerünk tovább”. Talán ennek köszönhető, hogy valahogy még az emelkedőn is felfutok, és utolérek két francia vándort. Kérdem tőlük, hogy szerintük mennyi van még. „Avancer, avancer.” Azaz nem tudják ők sem, egyszerűen csak haladnak előre.
A frissítőállomásokon megnézem, hogy milyen messze van a következő, és erre mennyi időt adnak. Mindig örömmel nyugtázom, hogy amennyiben sikerül tartani a 10 perces kilométereket, simán odaérek. Érdekes, hogy ez az iram mennyire lassúnak tűnik, de ebben benne van az eszegetés, iszogatás, gyalogolgatás, pisilés ideje is. Ez utóbbi okból kifolyólag is egyre sűrűbben kell megállnom, gyakorlatilag minden frissítőállomás után, de igazából csak az ingert érzem, eredmény nem nagyon van. Persze a futás tempója sem túl gyors, 7 perces kilométe-reknél nem lehet lendületesebb, sőt... Nehéz így utólag megítélni. Egy igen forgalmas út leállósávjában haladunk, néha félek, nehogy elájuljak és beessek egy autó elé. Ráadásul a frissítőállomások sem mindig azonos oldalon vannak, néha át kell kelni az úton. Muszáj észnél lenni. Néha megáll mellettem a kísérőm (már csak a piros sapkájáról ismerem meg), és boldogan mondja, hogy már csak az előttem levő emelkedőn kell felmászni, és utána végig lejt a pálya. Érdekes módon, mindig van előttem még egy emelkedő. Tulajdonképpen ennél a tempónál majdnem mindegy is, hogy emelkedik vagy lejt, igazából csak lélektani hatása van.

Közben persze telnek az órák, minden percet külön átélek és megszámolok. A kilométereket nehezebben tudom számon tartani, ezért a hátralevő távolságot időnként átváltom szigetkörre. Külön kiszámolom, hogy mennyi időt kell még melegben tölteni. A lefutott távolságot viszonyítom az egészhez, és kördiagramot rajzolok a fejemben. Lassacskán telik-múlik az idő. A végére enyhül a hőség és a kísérőim boldogan mutatják, hogy már lehet látni a völgyben Spárta városát. Szerintem viszont elérhetetlen messzeségben van…

Az Evrotas folyó hídján átfutva nemsokára bekocogok Spártába, ahol az utolsó néhány száz méteren valami elképesztő dolog kezdődik. Kerékpáros fiúk kanyarodnak mellém, és mutat-ják az utat. Az erkélyeken (úgy látszik, Görögországban nincsen lakás erkély nélkül), a tavernákban, mindenhol kint vannak az emberek, és felállva tapsolnak. Ahogy egyre beljebb jutunk a városba, egyre több ember áll kint az utcán, akik folyamatosan tapsolnak, integetnek, és bravóznak. Nem győzöm kapkodni a fejem felfelé, jobbra, balra, minden irányba, hogy mindenkinek visszaintegethessek. Előzetesen úgy készültem, hogy Spártában még nagyon sokat kell futni, és az nagyon gyötrelmes lesz, ezzel ellentétben olyan felemelő élményben volt részem, amit szavakkal nem lehet elmondani.

 
Lassan rákanyarodunk a fényképről már ismert gyönyörű pálmasorra, középen kifeszítve a résztvevő országok zászlajai, jobbról-balról egyre nagyobb embertömeg. Te jó ég, ezek mind engem ünnepelnek? Lassacskán mégiscsak elérem Leonidas király szobrát, megfogom a lábát. Hát itt vagyok, megcsináltam. Én, Bontovics Tímea, aki még soha egy egyéni 24 órát sem futott, aki otthon három gyereket nevel, első magyar nőként megcsináltam azt, amiről sokan csak álmodnak, és bár minden tőlük telhetőt megtesznek, mégsem tudják elérni. Spártai hős lettem. Állok a szobor lába előtt, fehér ruhás görög lányok az Evrotas folyó vizéből kínálnak, a verseny főszervezője átnyújtja az emlékplakettet, babérkoszorút tesznek a fejemre és egy-szer csak azt veszem észre, hogy mint egy filmsztárra, mindenhonnan kamerák szegeződnek rám. Valahonnan előkerül a férjem is, és döbbentem látom, hogy folynak a könnyei, és zokogva ismételgeti, hogy megcsináltad, megcsináltad a lehetetlent. Először nem is értem, hogy miért sír, hiszen itt vagyok, jól vagyok, célba értem.

Egyszer csak térdre veti magát, és megcsókolja a lábam. Ettől már én is meghatódom, hiszen őt, a józan matematikust a maga racionális gondolkodásával talán még a gyerekeink születésénél sem láttam ennyire örülni. Persze, hiszen a gyerek előbb-utóbb biztos, hogy megszületik valahogy, de az, hogy az ő felesége célba érjen, az utolsó pillanatig kétséges volt.

(Forrás: https://www.kor2000.hu/bontovics.htm)