UTMB - 2018

Index cikke: A hegyek alázatra tanítanak, de életre szóló eufóriával jutalmaznak

Maugli testvérei

UTMB (Ultra Trail Mont Blanc) - távolság: 170 km; szintemelkedés: 9789 m; időtartam: 45 óra 6 perc 16 mp; helyezés: 1485/ 2561 indulóból. 782 fő nem tudta teljesíteni.

Ezek nagy számok. Először megrémisztenek, aztán felfogod őket, majd megbarátkozol velük, de végül el kell felejteni. Csak a vágy és az érzékelés maradhat az asztalon. Három évig folyamatosan begyűjtöttem évente azt a 300-400 verseny terepkilométert és a velük járó 15-17.000 méter szint mászást. És jelentkeztem, rendíthetetlenül, csak erre. Ki kellett várni a soromat, de itt harmadikra biztos induló vagyok. Hozadéknak gondoltam, azért, hogy erősödjek az emelkedőkön. Aztán önálló kinccsé, vággyá vált. Sokáig véltem, hogy idén ez lesz a „fő” vágy. De nem kezeltem másképp. Megkövetelte a törődést.

Be kéne hát számolni. :-) … de csak most történt nem rég … és hogyan lehet néhány olvasható méretű mondatban összefoglalni 45 órányi hegyi lüktetést??? (Talán télen, a „kandalló” mellett. :-D ) Még minden egyszerű, még minden olyan „meztelen”. Hát persze: „A futás egyszerű, tényszerű és elvezet önmagadhoz.” Sokan ismerjük már ezt a mondatot. :-)

Tehát: jó volt, nem volt jó, jó volt, haladtam, mentem, mentem, és amikor már „lejártam az összes lábamat”, és még két hegy hátra volt, na … akkor is mentem. De végig az öröm sütött a sejtjeimben, hogy része, darabkája vagyok ennek a Kő Rengetegnek, ebben az Idő Pillanatban. Tudtam, hogy több száz szempár tekintete simult a hátamon, ami átmelegített az órákig tartó nyirkos esőben is, a húsbavágó metsző fagyos szélben, és a legnehezebb percekben is nyitva tartotta az enyémet, hogy a küszködő „fél-álom” botorkáló lépései még 1000 métert emeljenek a sűrű sötétben a „teljes-álom” felé … Mindig „jól” éreztem magam és ezt egy-egy mosollyal és integetéssel teleportáltam lent a völgyekben.

Egy „eltévedt” aszfaltfutó, talán az vagyok. Bár vezetnek egy rendszert (ITRA) és pontozzák az eddig elért erőfeszítéseidet. 512 pontom van. A legjobbnak 951. Tehát átlagos és középszerű vagyok. Való igaz, nem rejtegethetem, hogy egy alacsony, testesebb, 55 éves valaki vagyok, rövid lábakkal és tüdőbajos szuszogással. De csakazértis, francba a külső mércével! Amíg én belül elégedett és boldog vagyok, én vagyok a legjobb.

Az elmúlt évben úgy tűnt, hogy elveszítettem mindent, ami addig fontos volt számomra. Viszont lehet, hogy soha nem volt semmim. Ez persze egy dupla tagadás, amit a magyar nyelvtan megenged. De matematikailag, tehát mindig volt valamim?? Igen!!! Egy képesség, hogy nem ijedek meg a kudarcoktól, valamit mindig kihámozok belőlük. És egy egyszerű tudat, hogy a hátizsákomban van mindig a szükséges és elégséges „vagyonom”.

Remegő kíváncsisággal vágytam az erdőbe. Féltem a sötétben, féltem a vadak csillogó szemétől és a hosszú órák süket zajától. Amikor már magamból is sok volt néha. De mégis … bemerészkedtem a sűrűbe.

Újszülött „emberkeként” a dzsungelben találtam magam. A hosszú sötétségben ijesztően közelítettek a Hegyek, a Farkasok. Az együgyű bátorságával hittem bennük, mert mindennek lelke van. És tényleg, végül nem is bántottak, sőt megvédtek „Sir Kántól”. Évekig kitartóan tanítottak, kicsit mindig magukhoz engedtek, egyik oldalt lihegve felmászattak, hogy a másikon ledobjanak újra a mélybe. De befogadtak és szépen felneveltek. Legvégül a „Szabadok Népe” úgy döntött, hogy ki kell állnom a Nagy Próbát.
Azt mondják, hogy a farkasok vadak, ijesztőek és csak a szabadságot viselik el, de barátságot … egy életre kötnek. Szeretem a falkámat.
MAUGLI

Nagyon hálás vagyok Barátaimnak, akikkel együtt éltük meg ezt az egy hetet, ezt a „Terep Olimpiát”. Spero, Dévényi Ildikó, Arany Virág, végtelen köszönöm Nektek azt a rengeteg segítséget, amivel hangolódhattam, felkészülhettem, tanulhattam és végig küzdhettem az egészet.