Spartathlon - 2018

A lábbal írt történet

Az idő és a tér kaotikuma.

Nagyon jól sikerült a felkészülés. Nyáron meglett az első Ultrabalaton. A tihanyi befutó csodálatos elégedettséget adott. Így dúskáltam a kvalifikációban, mert még érvényes volt a Bécs-Pozsony-Budapest 320 km-e is. Nagy izgalommal közelítettem tehát az első, 2009-es pontra. De már Megara után nyögvenyelős lett. Talán keveset sóztam magam? Mit tudom én, mit kell ilyenkor csinálni. A vádlijaimat görcsök rángatták. Horváth Mónika lejött elém a konzervgyártól. Mondta, hogy 15 percre már kicsúsztam, de ha szépen mosolygok talán átcsusszanok. De a vigyorgásom nem hatott meg senkit, levették a rajtszámot. Én viszont nem álltam meg. Még határozottabban indultam neki a következő pontnak.

Minden kilométert Hévíz emelkedő utcáin gyűjtöttem be, fagyban, napsütésben és még többet. A 2010-es pontra érve, a konzervgyár után a szőlők között azonban nyavalyogni kezdtem, hogy már fáj mindenem és végül ügyesen elmatekoztam a szintidőt. Judit a kisfiammal ott volt és mondta, autó tele van mindennel, menj! 5 km-t kellett kullognom rajszám nélkül, míg engedte és beszállhattam a kényelmes autóba. Persze, - mint később kiderült – még nehezebb volt kiszállni belőle, hiszen mindenem fájni kezdett, kívül és legfőképpen belül.

Végül mégis megszületett a döntés, nem állok meg. A lehető legtöbb kilométert gyűjtöm össze és amennyit tudok, azt gyorsan. Nem herdáltam az erőt, csak az Ultrabalaton volt, de az életem leggyorsabbja. Na jó, ez a hét 200 km, de akkor legyen még a következő 250. Basszus, mindjárt itt a 2011-es pont, de nekem meg szúr a sarkam és ez igazi fájdalom. Judit pedig megjelent, iderepült váratlanul. Lőw Andris kihúzta fejét a jeges vödörből és ő is azt hitte, szellemet lát. Még elsántikálok egy nagyobb helyre, hogy ott fosszanak meg a rajszámtól. Hol csesztem el? Hol kellett volna visszavenni?

Sarkantyú? Az nagy gáz, ugye? De én hosszukat akarok, ilyen hosszukat. És tudom, hogy oda akarok érni a 2012-es pontra. Hogy csinálom? Fogalmam sincs, mindenki vesződik vele. Megoldom akkor is! Nahát, ez az! Tünetmentesen. És mindössze csak 16 hónapba telt. Egyre közeledik a pont. De miért van ilyen rohadt meleg? Volt már ilyen? Andris emlékszik: igen, egyszer. Nem megy a pisilés. 65 km és már megint nincs rajtszámom. De, sarkantyúm sem és így nagyon boldog vagyok. Jöhet a busz-filling. Csak késő este érünk a szállásra, addig gyűjtjük a testi-lelki sérülteket. Na de a szirtaki Ágival, a közös ebédnél, az örök élmény marad.

A tánc után nyomban elindultam a következő pont felé. Otthon alig látnak. Ismét falok mindent. A kilométert pláne, június 700, július 800, augusztus 850. Új arcok jönnek. Balázsnak hívnak, mondja. Mosolygok sokat, még a hídon is. Mindjárt itt a 2013-as pont. De hol a fejlámpám? Basszus, nem vettem föl! Visszafuthatok érte? Akkor, most hogy lesz? Gyúratni is kéne, azzal is megy az idő. Rajszámom kell? Itt van, tessék … Még hajnalban is zúg az utca. Iszonyú érzés, hogy nem fáj a lábam. Ki vagyok én?

Hamar feltűnik a 2014-es pont. Még tárt karokkal várnának. De miért álljak itt meg? Minden ugyan az, csipszek, kóla, iso és nálam egyik sem működik. Na, itt levágom jobbra. „Dolgosan” haladok Békéscsaba felé, amikor egy kicsit tisztul a kép. Nagyszerű, van egy ötletem hogyan érjek oda a következő pontra.

Na, ezt nem hiszem el! Rossz pólót vettem fel, vagy a cipőm orra kopottabb? Mindenkit tovább engednek, csak nekem nem lehet a 2015-ös pontra menni. Nem érdekel, megvárom a buli végét, aztán átmászok a kerítésen és most rajtszám nélkül „megyek”. Ennyi kutya? Ennyi kamion? Megállok és szabadon „leveszem” az összes levett rajtszámomat.

Kisvártatva látom, hogy fogják a radírt és kitörölnek egy mondatot, az utolsót. Éljen az egyenjogúság! Csak úgy, elindulok egy tó mellett, aztán egy ösvényen, majd nemsokára egy másikon. Sejtettem, hogy erre lesz a 2016-os pont. A véletlen és a vakszerencse igazolta ezt. De valami nem stimmel, feszült vagyok, sorra hibázok. Meglátom a hegy sötét ormát és a mögötte lévő 100 km-t, ami hatalmasnak tűnik lent a porban. Függöny és rajtszám le. Ennél a pontnál derült ki, hogy Judit nem kísér tovább engem. Ettől még porosabb lettem.

Végérvényesen kiderült azonban, hogy nem állíthat meg semmi. Teljesen mindegy mennyi van még hátra, csakis a következő pont érdekel, csak addig jussak el. A 2017-es nagyon érdekes volt, ma már egyre több ilyet építenek be a szervezők. Odaértél, leültél és csak vártál, vártál. Általában mindig jó a gyomrom, de ennél a pontnál valami nagyon szúrt, görcsölt itt legbelül. Soha nem éreztem még ilyet, tüzes pokolnak tűnt. Aztán fokozatosan jobb lett, talán mert szép lassan, türelmesen kifutottam magam. Másrészt, ezen a ponton rengetegen ott lehettek, olyan volt, mint a konzervgyárnál. Szurkoltak és folyton kérdezgettek, hogy érzem magam, hogy ment eddig. Olyan „mennyország idillje” volt. Mindig elrángattak moziba. Szó se róla, szeretem a filmeket, meg a könyveket is. Végig türelmes voltam. Legalább kaptam egy kis időt, hogy kipakoljam a hátizsákomat. Megnézzem mire van szükségem és mit nem érdemes már tovább vinnem.

Mindig úton maradtam, de már nem néztem az itinert, valamelyik pont csak jön. Rémlett a 2019-es vagy a 2020-as szám. Nagy meglepetés volt, hogy már a 2018-asra ráfordulhatok. Prágában szállt felém egy kérdés a vége felé: „Meg tudja maga csinálni ezt?!” Majd nemsokára Radek Bruner robog felém félpillanatos friss sorsolási listával: „Béla, yes! Béla, yes!”

Időközben belém habarodnak a hegyek. Nem hiába, jól tartom magam. Közvetlenül a pont előtt hosszan marasztaltak kebleiken. 45 óra velük, ez csúcs! Már csak másfél nap van hátra, eltörpült idő a 10 évhez képest.

A kötelező elemek, a csatorna, a süveghegy, az autogramot kérő gyerekek dolgosan, de megvoltak. Aztán el kezdett ömleni rám a víz, összeadva 12 órát. Szemeteszsák és pár lepel védett csak. Vajon melyik a halotti? A szerpentinen 150 km után fáradnak a lábaim is. Keresem, „tárcsázom” hátamon a „kiscsapatot” és közben mantrázom sorban az „ártatlan” neveket, hogy együtt menjünk oda a határaimhoz. A hegy lába. Végre „legálisan” is idejutottam. Utolsóként kapaszkodok fel, mögöttem már senki nem jön. Érzem arcomon a koreai fiú könnyeit. De miért ilyen hideg?! Felérve a csúcsra megint semmi romantika, már mindent összepakoltak. Meleg tea, forró leves? Ábrándok. Döbbent szemeknek mutatom, „szaladenná”, 41. Azonnal fordulok lefelé. A csapkodó ködös esőben a fagyos szél hidege könnyen utat talál a csontomig. Érzem átléptem valamit, egy határt, a sajátomat. Mert csak azt tudom, a másokét nem. Sangas falu fényei, csak jussak le valahogy. 165 km. Elfogadom, megnyugszok, lelkem lecsendesedik. A rajtszámomat útközben megint elvesztettem.

Közben megtalálom az itinert. Teljesen szétázott. No, akkor merre tovább, kezdem széthajtogatni. Pont a vége nem látszik ilyenkor tisztán. Mégis, mintha valami szám lenne. Igen! Egy szám az, és annyi biztos, hogy kettessel kezdődik. Én mindenesetre tovább indulok, majd útközben minden kiderül …

 

RUN FAR! RUN FREE!
(saját műfordítás)

Lelkeddel béklyózz engem,
mit nem oldok ki soha.
Kezed elég erős lesz egy nap,
Hogy kapaszkodj majd bennem.

Bár küzdéseidnél
nem vagyok ott veled,
de győzni végül te fogsz.
Fohászkodom,
hogy neked adjak mindent,
ami igazán fontos,
és egy napon a szemembe mondjad:

 

- Szeretem az életem!
- Erős vagyok! Gyönyörű vagyok! Szabad vagyok!
- Szeretem az életem!
- Csodálatos vagyok! Varázslatos vagyok! Önmagam vagyok!
- Szeretem az életem!

 

Nem vagyok egy a vétkeimmel,
bár a jó ég tudja, mennyit hibáztam.
Kétségbe vontam, hogy léteznek angyalok,
de erre a válasz, amit kaptam: Te vagy.

Képtelenség ígérnem,
hogy eltűnik a szomorúság mind,
bárcsak elűzhetném arcodról azt.
De rá fogsz lelni a bátorságra
és szembenézel a lehetetlennel
és te is énekled ezt, mert igaz:

 

- Szeretem az életem!
- Erős vagyok! Gyönyörű vagyok! Szabad vagyok!
- Szeretem az életem!
- Csodálatos vagyok! Varázslatos vagyok! Önmagam vagyok!
- Szeretem az életem!

 

Találj másokban hasonlót szívedhez
Fuss messze, fuss szabadon,
Én veled vagyok,
mert ahol lenni akarsz végül odajutsz.

 

(Robbie Williams - Love My Life)