A Taygetos elmélet

Általános iskolában történelem órákon hallottam először a Spártáról, a katona államról. Akkor ragadt meg bennem, hogy az újszülötteket egy független bizottság vizsgálja és ha nem találja „életrevalónak” akkor ledobják a Taygetosról. Szeretem magam a legkomolyabb mércével mérni, ezért az évek során az a kérdés mocorgott bennem hogy vajon engem anno ledobtak volna e a Hegyről vagy sem. Így került a Spartathlon gondolkodás nélkül a bakancslistámra, a három álomversenyem közé (UTMB, BéPoBu, SP)

Azt döntöttem magamban, hogy 10:30-as 100 kili kiküldetési szintre fogok hajtani. Bízva abban, hogy a korábbi évek teljesítménytúrái során összeszedett állóképesség csak kevesebb fejlesztést fog igényelni. Ellenben a sebességem. Szóval két lehetőség: Kisbér és Sárvár. Összejött elsőre – Kisbéren. Lehetett készülni a görög útvonalra.

A felkészülés összességében és nagyvonalakban-rendben zajlott. Mindig volt egy két kihagyott edzés, de összességében folyamatos fejlődés és gyorsulás volt jellemző a szezonomra. Eltekintve az utolsó két hetet. D-8 nap: hosszú évek borulásmentessége után sikerült térdre és könyökre esnem az Árpád hídon. Egy kis izgulás, pihentetés, de D–dayre hibamentes a futómű. D-7 nap: megfázás, láz, köhögés, taknyolás. A láztól sikerült megszabadulnom a rajtig, de azt eredményezve hogy a verseny előtti másfél hetet érdemi futás nélkül töltöttem. Ezekkel együtt teljes hittel szálltam fel kisbuszunkra kedd este (fedélzeten Combnyakkal is).

D-day

Reggel még buszra szállás előtt eszek két lekváros pirítós, majd rövid zötykölődés után érkezés az Akropolisz lábához. Fotózkodás, utolsó nagy szusszanások fekve a hideg kövön, még néhány keresetlen kérés a frissítőknek aztán hajrá. Frissítés szempontjából: 81-ig előreküldtem 20/40/60-ra egy kis malto-s flakont (maltodextrin+ fehérje), 30/50/70/78 egy alkoholmentes sör. Emellett az van a fejemben, hogy ha egy picit is szükségét érzem akkor iszok (ha kell minden ponton), mert féltem a szerkezetet a túlhavüléstől.

Írhatnék sok szörnyűséget erről a szakaszról, de a beszámolókból sokkal nehezebb menetre számítottam, sokkal nagyobb harcra. Találkoztam az olajfinomítóval – ami nem volt annyira büdös (mint pl az Athénból kivezető út), találkoztam az oldalára borult hajóval és találkoztam olyannal amire nem számítottam – elkavarták a 40-re előreküldött flakonomat. Valamint nehezményeztem, hogy két 16-os pont volt (Onnan vettem észre, hogy az 50-re előreküldött sörömet 48-nál nyomták a kezembe). //frissítőim mondták verseny után, hogy az általam kigyűjtött pont adatok, sokszor eltérnek a ponton önmagán jelöltektől, limitidő, távolság, stb. tavaly voltam fent a honlapon és mivel nem találtam CP listát ezért egy excel táblába vezettem a térképen feltüntetett adatokat. Ezek szerint ez nem volt a legfrissebb …//

Az első 81-en monotóniára készültem. Nem lett az. Élveztem a futást, a meredek felfeléket gyalogoltam, a síkokat meg a lefeléket futottam. Mivel kisbusszal utaztunk ki ezért volt alkalmam végignézni „sablon” görög vidékeket. Erre készültem látványba, de a Spartathlon útvonala átlag feletti volt (szigorúan személyes megítélés alapján). A görög tájhoz kell a tenger és az első szakasz tengerparti futásai jók. Lőw Andris tárgyilagos információi közül itt a következő csengett a fülemben: „Vannak akik felfele futnak és lefele sétálnak. Ők tudják”. És tényleg, azt hittem csak egy két renitens fog ilyet csinálni, de nem. Én csináltam amit tanultam, felfele csak addig amíg jól esik, de úgy hogy utána lefelé már tudjon menni a futás.

Nagyon nagy szerencsénk volt az időjárással. Arra készültem, hogy meg fogunk sülni, de Olympos lakói kegyesek voltak hozzánk, délután napsütés nélkül telt. Alap pozitív csalódás volt hogy a tengerparton folyamatosan mozog a levegő, de a felhősödés már áldás. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a frissítőpontokra kikészített víz és szivacs ki tudta elégíteni a futómű hűtési igényeit. Visszagondolva még egy pozitív csalódás volt – sokkal kevesebb árnyékra számítottam útközben. Sok olyan szakasza van az első 81-nek is ami árnyékban futható.

Itt mondanám, hogy fejben nem tudok egyben kezelni 200 kilométert, szakaszokra kellett bontanom. Az első szakasz adott volt 81 kili 9:30-ra. Nekem még ezt is bontanom kellett. Megjegyeztem a, hogy húszra kell érkeznem 2 órán belül (1:48), 40-re 4:15-ön belül (3:50) //bár a 42-re 4:15re értem fel, ez meglepően rossz volt//

A korinthoszi csatorna hídjára egy elnyújtott emelkedő vezet fel – itt egy hosszabb gyorsgyaloglási szakaszt produkálok. Korábbi beszámolókból az a sor maradt meg, hogy a csatorna látványától sokat várnak a futók mentálisan. Ezért sivárságra készülök. Lepillantok a hídról, ezt is láttam, ez is pipa, természetesen megállás nélkül megyek tovább. A hídról tovább emelkedik az út a frissítő pontig. Érkezés, gyorsan beveszem a vitamint, flakonomat kisebbre cserélem, kb 5 percet töltök a ponton. Kérem a frissítőimet, hogy a kövi találkára próbáljanak szerezni hideg tejberizst. Hamar szereznek a frissítőpont kínálatából egyet így ez a kívánságom máris teljesült. Eszek néhány kanállal aztán go. A rizs jelzi hogy  ő is velem van, de szeretne kiszállni, nem hagyom. Gyümölcsösök között döcögünk tovább – sík. Szép. Szép, de minek vagyok itt? Hoppá – mit rontottam el, hogy ez a kérdés itt van? Ilyen korán. Gyors önellenőrzés, futómű használható, talán a talp egy kicsit sajog de nem komoly, illetve a lefelé futásoktól azt érzem, hogy a comb elülső része szét akar szakadni. Belegyalogolgatok, lassan múlik. De a fej nem javul – nem értem. Egy motivációt találok – kijött a kísérő csapatom és senkinek nincs ez az út ingyen. Nehogy már leüljek 93-nál mert egy kicsit fáj, hisz úgy jöttem ide hogy kibírom ha nagyon fáj azt is.

Lőw Andis tárgyilagos infó 2: A mezőny egy harmada ér Spártába és a feladók fele a 3. marathonon száll ki. Negatív motiváció, de ez is az. Ezzel a két dologgal rugdosom tovább magam. Ha már a feladók közé kell tartoznom akkor menet közben szedjenek ki és ha lehet akkor 124 után. 93-nál mondom is a frissítőimnek hogy csak azért megyek tovább, mert ők itt vannak. Egy menj már jön rá válasznak és már nem is vagyok a ponton, kapok egy sört megint aztán uccu tovább. Pont után nem sokkal megállok nyújtani, mert a comb keménység ismét velem van.

A következő pontokon veszem észre, hogy az előnyöm a szintidőhöz képest Korinthosz óta 40 percról 70 percre nő. Basszus ez hogy lehet. Addig matekolok, míg ismét lesznek pozitív gondolataim is. A comb is javul, a kedvem is, ismét tudok futó mozgást végezni. Üröm az örömben, hogy a következő pontokon azt veszem észre, hogy ez a 70 perc csökken. Este hétre érek 102-höz. 3:10-es fél marcsi – elég sovány, de elég előnyöm lehet a hegyre. 102nél legyúratom a combjaimat. Soha nem csináltam ilyet ezelőtt (verseny közben), de nincs veszíteni valóm. Kis csapatom röhög rajtam, mert ha csak arcomat látnák arra gondolnának hogy Happy finish J megyek, matekolok. Eleinte nem érzem a masszőr hatását, de kb 10 percre a ponttól fel tudok váltani futó mozgásra. 106nál felveszem a lámpámat és kérem a frissítőimet, hogy guruljanak egy kicsit mellettem és meséljenek mindenféle pozitív dolgot. Most lehet a versenyről is csak ne a körülöttem lévőkről (indulás előtt azt kértem a frissítőimtől, hogy bármiről beszélhetnek hozzám verseny közben csak magáról a versenyről nem, ne kérdezzenek, és ne mondják, hogy hogy nézek ki). Így tudom meg hogy Szilvi, Andris meg Feri milyen jól megy. Büszke vagyok rájuk. A következő 11 km-re már 1:45re van szükségem. Ez elkeserít és azt számolom, hogy annak is van realitása, hogy nem érek időben 124-re. De nem kérdés, amíg időben vagyok addig megyek. Futás nem megy, marad a gyaloglás. Erőltetem a gyorsgyaloglást amennyire bírom. Nem sokkal 124 előtt megy el mellettem Bögi Sanyi. Kérdezi/mondja : beérünk. Mondom, hogy erre a pontra biztos. Ennyit mentünk egymás mellett. Hallom, még amikor a ponton őt buzdítva engedik tovább. Én akkor érkezek. Nem álok meg, elkérem a váltás cipőmet és a nagy pohár tejes kvmat és megállás nélkül megyek tovább (a szintidő nem a pontra érkezéshez számít hanem a pontról való elindulásra vonatkozik). Megiszom a kvt, leülök cipőt cserélni. Alig bírok benne elindulni. Ég benne a talpam. Kérem a frissítőimet, hogy véletlenül hagyjanak el egy zoknit, úgy örülnék ha találnék egy tisztát. Mire elhagyják addigra összeszokik a lábam az újabb cipővel, irány tovább. Egy kis beszélgetés, újabb infó az élen haladókról.

Ismét tudok futni, lefele és vízszintesen is erőltetem. Egy darabig. Ismét bedurran a combom, ismét csak a gyors gyaloglás. Ég a talpam, és a földutas részen érzem az összes követ. 140 előtt egy hosszú ereszkedő van lefele. Erőltetem a futást, egyből javul is a helyzetem a szintidővel szemben 1:15-re érek oda. Eszek sajtot és szörnyülködök hogy milyen szarul állok és még csak most jön majd a java. Felváltva korlátoz a combom meg a talpam. Amikor azt érzem, hogy mindkettő enged akkor egyből beugratom a lovakat is ügetésbe. 148-ra kellene érnem állítólag 3ra. 2:55 és a kis csapatom örömmel konstatálja hogy még mindig szintidőn belül vagyok és még rosszul is tudtam. Ide 3:10ig érkezhettem volna meg. Csak a mellényemet kérem el, hogy az esetleges hideget tudjam valamennyire kompenzálni. Kapaszkodás közben teljesen belassulok, csak botorkálok, de nem tudok konkrét problémát mondani. Feszül a combom, ég a talpam, de nem annyira. Már nem tudom akarni. Vége. 46-os ponton már a rajtszámomat kérik. Leülök egy székbe és szorítom magam alatt. Jól esik ülni, nem használni a talpam. Kis csapatom buzdít, hogy szintidőn túl csináljam meg még a hegyet, hisz ezért jöttem. Még talán felnéztem, hogy hova is kellene felmászni mielőtt mondtam: menjünk – megnézni Szilvit!

Szégyellem magam, mert ott és akkor hagytam hogy így legyen. De talán még jobban bánt hogy ott és akkor ebből egy kicsit sem csináltam problémát. Volt talpégésem egy két kényelmetlen vízhólyaggal, volt comb bedurranásom ami nem tudtam orvosolni és volt minimum egy nagy hibám a fejben készülést illetően. Ma már nagyon bánt, hogy nem tudok konkrét választ adni arra a kérdésre, hogy miért szálltam ki. Nincs egy törött bokám, nem volt rossz a gyomrom. Nem segít ezen sorok leírása sem mert csak megerősíti bennem, hogy puhány vagyok/voltam és spártai ítélet szerint a Taygetos lábánál feküdnék halott csecsemő formájában mert még egy hírmondónak sem vagyok jó.

A frissítésemről annyit, hogy ezzel a sör + malto + multivitamin kombó azt eredményezte, hogy szilárd táplálékot egész nap nem kívántam és befejezés után se szomjas se éhes nem voltam. 120-ig a szilárd kajám egy füge, egy gerezd barack és az a pár kanál rízs volt. Pozitív csalódás.

Szombaton nagyon a soha többet futás gondolata kerülgetett, de szerencsére (vagy sajnos) elég hamar elillant. A vasárnapi közös ebédnél már a Hősöket hallgatva azon gondolkodtam, hogy csak vissza kellene ide jönni egyszer. De addig nagyon sok versenytapasztalatot kell még szereznem. 12, 24 órásokon indulni és kikerülhetetlen a gyönyörű mumusom meghódítása is – ultrabalaton. (Itt jegyezném meg még egy véleményem, mely szerint az UB nem csak 30 kilóméterrel rövidebb a Spartathlonnál hanem a szintekkel is). Megoldást kell találnom a combbedurranásra, a talpégésre, de fel kell nőnöm a feladathoz hogy 200 kilit egyben kezeljek mint motiváció.

Gratulálok a Hősöknek:

-        Szilvinek, aki méltán került plakátra. Egy személyben gyors, kitartó és szép.

-        Andrisnak, a példaképnek

-        Attilának akinek egy fikarcnyi izgalmat nem lehetett látni a tekintetében vagy a mozgásában

-        Ferinek, a letörölhetetlen kaján mosolyáért

-        Pecsenyének aki úgy mozgott mintha csak egy gyrost hozott volna A Királynak a sarki boltból (ugrálva ért be)

-        Noszik Jani aki a reményt fogja bennem tartani, hogy sikerülhet másodikra

-        Bögi Sanyinak aki végigharcolta a rendelkezésre álló időt

És gratulálok bajtársaimnak:

-        Combnyaknak, aki nem idén adta meg a fricskát az orvostudománynak, de az elszántságát ismerve csak idő kérdése

-        Szabó Bélának, földimnek

-        Lesi Zolinak “A történelem bebizonyította, hogy a legnevezetesebb győztesek rendszerint nyomasztó nehézségekkel kerültek szembe, mielőtt teljes diadalt arattak. Győzelmük titka az, hogy sohasem szegte kedvüket a vereség.” (B. C. Forbes)

-        Fazekas Janinak (szlovákiai magyar) akivel hosszasan kerülgettük egymást és meg sem fordult a fejemben, hogy kiszállhat

Köszönök minden támogató szót gondolatot és keresztbetett szalmaszálat még akkor is ha számotokra ez nem is segítségnek tűnt nekem sok pluszt adott.

A teljesség igénye nélkül

Köszönöm Petrának a lehetőséget a gondtalan felkészülésre, és a hangulat hullámaim tűrésére. Balunak, Shámánnak, Zsebibabának hogy kijöttek és segítettek és olyan szurkoló csapatot alkottak akikre méltán lehet irigy bárki a mezőnyből. Emberi és sportszakmai beszélgetésekért ezer hála Lúdtalp dokinak, Lőw Andrisnak, Szőnyi Ferinek.

Mostanra ennyi, még kavarognak a gondolatok, de idővel majd csillapszik. Kerek beszámolót csak sikerről lehet írni, így ez sem lett az.

Végül két sms ami segített a feladás szomorúságából kilábalni:

 „Az is szép. Philiphidést nem baszogatták holmi szintidővel”

 „Ha nem akarsz nem kell vele büszkélkedned, de csak a saját mércéd szerint nem vagy hős”

Legmélyebb tisztelettel:

330

https://picasaweb.google.com/Mosonok/SPARTAIHOSOK#

Mindmining

A 3. marathon azért kritikus (nekem legalább azért volt kritikus) mert 81-re érkezés elég feszes és meghatározó. 81 után úgy eresztettem le fejben ahogy kell. Abból a statisztikából, hogy az feladók fele itt adja fel arra bátorkodok következtetni, hogy nem csak én vagyok így ezzel. A 3. marathon megborító ereje nem az izmokban van hanem a fejekben. Érdemes úgy készülni, hogy a 22-es CP ne legyen hangsúlyosabb mint a többi / vagy a többi is olyan hangsúlyos legyen mint a 22-es.

Futás közben eljutottam azért az élet nagy kérdéseiig. Miért futok? Miért csinálom ezt így? Kinek akarok bizonyítani és mit? Eljutottam addig amit Lúdtalp úgy tett fel hogy miért ultrázok? Vagy a párom úgy tett fel hogy miért pont ezek lettek az álom versenyeim. Nem tudtam a választ. Ma már azt mondom, hogy féltem válaszolni. Egy Ákos idézet jutott eszembe „ha elérhetetlen szent a cél, az elbukás is ünnepély, néhány nap és kiderül hogy az ember mennyit ér” és belekezdtem a psziho-önanalízisembe. Miért mentem annó matekot tanulni? Mert olyan dolog amire a többiek azt mondták hogy nehéz. Miért kezdtem ultrázni? Soha nem keltem úgy fel hogy holnaptól 100 kilit akarok futni mert tagnap meguntam az úszást. Fogyni akartam. Eleinte csak diétával, de annak mértékével nem voltam elégedett ezért jött a sport is. Aztán kaptam egy két visszajelzést, arról, hogy mennyivel jobban nézek ki meg hogy milyen kemény vagyok hogy 20 meg 30 km-t megyek hétvégente. Basszus de akkor mi lenne ha ismernétek akiket én, hogy 60-at meg 100-at. Szóval a külső visszajelzéssel valamit pótolni akartam. Valamitől szerettem volna azt érezni, hogy más vagyok mint a többiek, más vagyok mint a kollégáim. Más lettem. De miért akarok más lenni? Miért nem tudok megülni a seggemen és beolvadni az átlagba. Miért nem zavarja a 130 kilós kollégámat ahogy kinéz és tud boldogan dolgozni járni? Valahol nem látom a fától az erdőt. Ezért féltem válaszolni mert előjöttek újabb kérdések amikre az a válasz hogy nem tudom.

(Forrás: Spartathlon fórum)