„HUNRUN riport”
Az idei Spartathlonon összesen 20 magyar futó indult, közülük kilenc érintette meg szintidőn belül Leonidász lábát. A kilenc teljesítő mind megérdemel egy nagy kalapemelést és főhajtást a nem mindennapi cselekedetért, viszont külön gratuláció illeti Tóth Attilát, aki a 29:37-es célidejével az idei Spartathlon leggyorsabb magyar teljesítője. Ennek kapcsán beszélgettünk a budapesti ultramaratonistával, aki részletesen beszámolt a HUNRUN.COM portálnak arról, hogy milyen volt az idei, illetve a tavalyi Spartathlonja, továbbá arról, hogy milyen hosszú út vezetett a kezdetektől Leonidász szobráig.
2009-ben láttalak először, akkor a veszprémi 6 órás OB-n versenyeztünk egymás ellen. Habár korábban nem találkoztam a neveddel, de az ott nyújtott teljesítményed és mozgásod alapján nem tűntél újoncnak. Mikor kerültél kapcsolatba az ultrafutással? Mi motivált, hogy belekóstolj ebbe a sportba?
1996-ban kezdtem el a futást, és 1998-ban teljesítettem az első Kinizsi100-asomat. Nálam a terepfutás volt a kezdet, ott kezdtem a hosszú, száz kilométer körüli távokkal ismerkedni. Sokáig a Kinizsi100 és a BEAC Maxi volt az évi rendszeres hosszú versenyem. Az aszfaltos ultrafutással akkor kezdtem barátkozni, amikor 2006-ban elhatároztam, hogy három évvel később benevezek a Spartathlonra. 2007-ben futottam így először hosszabb távot az Ultrabalatonon, de akkor még párban. Aztán 2008-ban a Mátrabérc, T100, a Bakony Ultramarathon, és a Lokomotív 424 mellett, már oda-vissza futottam a Pécs-Harkányt, egyéniben az Ultrabalatont, negyedszerre teljesítettem az Extemman-t Nagyatádon, ráhangolódásként pedig a Kedvesemtől ajándékba kapott Athen Classic Marathon-t. Ez volt a kezdet. A motiváció egyértelműen a Spartathlon volt. Onnan nézve szinte elképzelhetetlen teljesítménynek tűnt a teljesítés.
Mit sportoltál azelőtt, hogy elkezdted az ultramatoni sportkarrieredet?
Általános és középiskolás koromban 10 éven át a vadvízi kajakozás volt a sportom, amit akkor még az ország egyetlen ilyen egyesületében űztünk, Miskolcon. Amikor 1985-ben Budapestre költöztem, hiányzott a mindennapi mozgás. Sok mindent próbáltam, a karatét, a konditermezést, a kocogást, mígnem egyszer meghívtak egy munkahelyi Bécs-Budapest futócsapatba, ott eldőlt mi lesz az új sportágam.
2009-ben első nekifutásra teljesítetted a Spartathlont, nem is akárhogyan. Minek köszönhető ez a pazar teljesítmény?
A hosszú távú terepfutások, teljesítménytúrák szerintem jól megalapozták a felkészülésemet. Mivel edző nélkül készülök, igyekeztem úgy összeállítani az edzéseimet, hogy a fokozatosság és a változatosság mellett fejlődjön az erőnlétem. Jó visszajelzés volt 2009. júniusban az Ultrabalatonon elért 22:12-es időeredményem. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy a motiváció volt az, ami miatt már első alkalommal sikerülhetett célba érnem. Olyan elszántsággal indultam útnak, hogy egy sérülésen kívül kevés dolog tudott volna megállítani.
Mi motivált az első alkalommal, hogy nekivágj a Sparathlonnak?
Egyértelműen Korányi Balázs 2005. évi Spartathlon beszámolója volt, ami felkeltette az érdeklődésemet. Úgy éreztem, hogy fényévnyi távolságra vagyok egy ilyen teljesítménytől, így a motiváció, a lehetetlen elérését jelentette számomra.
Idén másodjára gyűrted le az Athén és Spárta közötti 246 kilométert. Miért nem volt elég egyszer teljesítened ezt a felfoghatatlan távot?
Az első célba érkezésem után éreztem azt, hogy ez az a verseny, ami fizikailag és mentálisan is mindent kivett belőlem. Nehéz ezt az érzést szavakba önteni. Ez nem csupán fáradtság, ez az abszolút nulla pont, mégis egyfajta boldog lebegés állapota. Hogy mindent odaadtál a sikerért, nem maradt semmid. Ezért az érzésért mentem vissza másodszorra is.
Szinte percre pontosan azonos időt futottál, mint egy évvel korábban. Mennyivel volt másabb az idei verseny, mint a tavalyi?
Az idő érdekes dolog. Én sem tavaly, sem az idén nem számolgattam menet közben, hogy milyen idővel érhetek célba. Csak mentem. Egy bizonyos ponton túl az idő úgysem tud motiválni. Egyrészt, mert gyorsabban nem tudok menni, lassabban meg nem megyek, mint ahogyan jól esik. A Spartathlonon a cél nekem egyértelműen a célba érkezés, az idő mellékes. Én csodálkoztam a legjobban, amikor a célban ránéztem az órámra és láttam, hogy négy perc a különbség a két év időeredménye között. Az idén talán az időjárás egy kicsit jobban nehezítette a futókat, mint tavaly. Az első napon sokat küzdöttem a meleggel, éjszaka és másnap pedig a kisebb-nagyobb eső nehezített.
Mikor, hol voltak a főbb holtpontok? Ezeket hogyan tudtad leküzdeni?
Azt szoktam mondani, hogy nekem a Spartathlonon nem holtpontjaim, hanem holtóráim vannak. Az első napon délután kettő és öt óra között volt olyan időszakom, amikor nagyon melegem volt, a nap rendíthetetlenül sütött és szinte semmi árnyék nem volt. A másik, számomra legnehezebb szakasz a Hegyről lefelé, a Sangasba vezető meredek, köves, csúszós, hideg, szeles úton következett. De kellő önuralommal és néhány cifra kifejezés hangos kimondásával ez a fél óra csúszkálás, botladozás is túlélhető. A fontos, hogy túl tudjak látni ezeken a nehézségeken, és tudjam, hogy ez is elmúlik.
Mivel frissítettél a verseny közben. Számodra mi a siker titka?
A frissítés egy sarkalatos pont számomra is. Az idén gélekkel is készültem, mert tudom magamról, hogy futás közben és főleg melegben nehezem tudom legyűrni a szilárd ételt. Tíz darab gélt fogyasztottam el útközben, emellett a frissítő asztalokról sós kekszet, egy-két csokit, két alkalommal főtt zöldséges rizst. A folyadékok közül sok vizet, kevés kólát és izót ittam. Menet közben tisztán éreztem az energiaszintem állapotát, mintha csak egy műszer mutatná azt. Éreztem, hogy mikor kell ennem, csak sokszor semmit sem kívántam. Szerencsére a végén eszembe jutott, hogy van a kocsinkban egy tábla étcsokoládé, így az utolsó húsz kilométeren azt eszegettem, ami meglepően jónak bizonyult. Mindig tanul valamit az ember.
Milyen edzésmunkát végeztél a Spartathlon előtti hónapokban? Hogy kell elképzelni egy átlagos hetedet?
Próbáltan tudatosan felkészülni. Három héten keresztül emeltem a heti távolságot, a negyedik héten visszavettem. Ezeknek a ciklusoknak is emeltem a hosszát a versenyhez közelítve. Természetesen figyeltem magam menetközben, nehogy átessek a ló túloldalára és sérülés legyen belőle. A heti edzésadagjaim 150-190 km között, a pihenő hetek pedig 120-130 km között voltak. Emellett a változatosság is fontos számomra, azt szeretem, ha nincs két egyforma edzésem a héten. Mivel a Margitszigeten futok, egy nagyszerű csapatban, rengeteg lehetőség adódik a változatosságra. Lehet a szigeten futni, a Római-partra, a Hármashatár-hegyre kifutni, úgyhogy ez egy ideális hely. Péntekenként pedig Imó barátommal Pilisszentlászlóról indulva szoktunk hosszút futni a Pilisben.
Mik a terveid az év hátralevő részére, illetve 2011-re? Tervben van egy harmadik Spartathlon?
Ebben az évben már nem tervezek semmilyen versenyt. Pihenni fogok pár hetet, aztán kezdődhet az alapozás. A jövő évet még nem találtam ki, gondolom az eddig megszokott, kedvelt versenyeimre benevezek majd. A 2011-es Spartathlonról gondolkodni egyelőre még nem tudok, nagyon közeli még az élmény, most egy kellemes fáradság állapotában vagyok. Még gondolatban sem állok készen egy újabb erőpróbára, de a tűz nem aludt ki, csak parázslik.
(Forrás: HUNRUN.COM)