Kiváncsiság és kihívás

Engem az az életben a kíváncsiság, a kihívások érdekelnek, és a jó harc győzelmei és vereségei. Sok sebet hordozok, de hordozok magamban olyan pillanatokat is, amelyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl saját határaimon.

/Coelho/

Nem tudom, hogy mit lehet írni egy ilyen versenyről, az érzelmek, a képek, illatok, hangok mind-mind ott kavarognak még a fejemben, kicsit rendetlenül, folyton előbukkanva.

Az út a rajtig ismert: Sok-sok kilométer, kemény munka, de mindez nem elég. Mi kell még ? Szilárd háttér, szerető család, barátok, akik tudják, sejtik, miért kell nekem ez a verseny és nem utolsósorban bíztatnak, folyton. Verseny közben az sms-ek, vagy egyszerűen csak az érzés, hogy velem vannak. Valaki, aki az út mellett áll, jobban szenved, mint én. Hiszen én ezt akartam, Ő meg támogat, mindenben. A hit, hogy odaérek. Minden lépéssel közelebb kerülök ahhoz a szoborhoz, amit hónapok óta a számítógépemen látok, elképzelem az edzések alatt, hogy megérintem…

Péntek reggel korai kelés, reggeli után buszok vittek az Akropolishoz. Bélával utaztunk, Gyuri autóval jött utánam. Rajt előtt fotózkodás, bíztató ölelések és a félhomályban már indultunk is kifelé Athénból. Elég hamar megláttam a magyar szurkolókat, ami nagyon jó érzés volt. Gabi az egész verseny alatt rendíthetetlenül fújta a dudát, Ernő bíztatott, úgy ahogy egy lányt kell, Németh Zoli pedig már csak a mosolygós arcával is hatalmasat lök az emberen. Szóval haladtunk szépen föl-le, Korinthosig, amíg szenvedés nélkül sikerült eljutnom. Ezt a szakaszt kifejezetten élveztem. Az időt nem éreztem túl melegnek, néhány olyan óra volt, amikor folyamatosan vizes szivaccsal futottam és mosogattam vele magam. Gyönyörű volt a tengerpart, a csatorna pedig fantasztikus látványt nyújtott. Anitával párszor beszéltünk telefonon, ami jó volt, de különösebben nem vágytam más társaságra.

Korinthosnál (82 km-nél) találkozhattunk először Gyurival, bár útközben sokat szurkolt, fotózott. Jó volt végre beszélni vele pár szót. Ernő profin átvezetett a nagy állomáson, így nem kellett keresgélnem, mi hol van - úgy emlékszem 1 percnél tovább nem időztem, még jó erőben haladtam tovább.

A szőlők közt megismerkedtem egy nagyon kedves német lánnyal Antjával, akivel szinte egész verseny alatt kerülgettük, bíztattuk egymást. Hol neki, hol nekem ment jobban. Beszélgettünk egy darabig, de szerintem mindketten fáradtunk és elváltak útjaink. Innen egy hosszú, kb.35 km-es nagy emelkedő jött, közel 500 m szinttel. Egy olasz sráccal kaptattunk föl rajta, akit szintén sokat láttam még. Beszélgettünk, fogyott a km, no meg az erő is. Lassan ránk sötétedett. Fölvettem a fényvisszaverő mellényt és a lámpát. A második nagy kontrollpontot, Nemeát (124 km) képtelen vagyok felidézni. Ez kimaradt valahogy…Gyuri azt meséli itt leültem kicsit és átmasszírozott. Ezután egy földes út következett. Zahorán Janival futottunk, mikor a nyakunkba szakadt az ég. Nagyon hideg volt és a víz gyakorlatilag bokáig ért. Rövidesen kaptam kabátot Gyuritól. Egyébként nem bántam az esőt, legalább esélyem nem volt a sétára. Hiszen, ha nem futottam volna, teljesen átfagyok.
Az eső kétszer szakadt ezen a részen. 140 km-nél kicsit már fáradtan értem Malandrenibe. Fantasztikus fogadtatása volt itt a futóknak, ami egy kis erőt adott a további útra. Itt Gyuri átrázogatta az izmaimat, adott ennem és futás tovább.

Lyrkiahoz (148 km) azonban már nagyon kimerülten érkeztem. Lefeküdtem, Gyuri betakargatott, de csak reszkettem. Lassan hányingerem is lett. Éreztem, ha fekve maradok, nem sok jó fog kisülni a dologból, menni kell valahogy. Reszketve elindultam, csak arra tudtam gondolni, hogy minden egyes lépéssel közelebb kerülök Spártához.

Aztán persze valahogy jobban lettem.154 km után indult a szerpentin, bár már Lyrkia előtt elkezdtünk felfelé menetelni. Kb. 500 m-t emelkedtünk 8km-en. A szerpentinen a nagyok tanácsát követve tempósan gyalogoltam fölfelé. A hegy lábánál még elbúcsúztam Gyuritól és kíváncsian nekivágtam az emelkedőnek. Érdekes így visszagondolva, az első 80 km-től eltekintve itt éreztem legjobban magam. Lefelé egyszer néztem, de olyan rémisztő volt a magasság, hogy ettől kezdve mindig csak a következő világító pontocskára koncentráltam. Jól estett ugrálni a köveken, végre nem futni kellett. A hegy lefelé sokkal rosszabb volt, szinte alig tudtam haladni, folyton kigurultak a kövek a lábam alól.

Nestani (172 km) előtt nagyon erős álmosság jött rám. Úgy terveztem a nagy kontrollponton lefekszem kicsit. Nestani gyönyörű volt éjjel. A sötétben felbukkanó hófehér temető, kápolna látványa teljesen lenyűgözött. Viszont Gyuri nem volt a nagy kontrollponton. Szegény pont átöltözött, így kb.100 m-el az átfutásom után ért el. Ekkor azonban már másra sem tudtam gondolni, mint hogy álmos vagyok. Visszafelé azonban egy lépést sem voltam hajlandó menni. Kb. 23 és fél órája futhattam.

A következő állomáson ledőltem valami sátor alá, Gyuri rám pakolta az összes meleg holmit. Picit sikerült lazulni, de nem teljesen. Féltem elaludni, mennem kellett, hogy beérjek. Azért a pihenő segített, még ha csak abban is, hogy végre nem a fekvésen agyaltam.

Ezek után úgy emlékszem zömében futás következett, egész Tegeáig (195 km), Gyuri úgy emlékszik itt is volt egy holtpontom, amikor már nagyon kimerült voltam. Ernőék egy dombról néztek, biztattak. Gyuri nem emlékszik dombra. Kis leülés, kaja után az emlékmű felé vettük az irányt. Nagyon húzós emelkedők jöttek, főleg gyalogoltam, de nem csak én, mindenki a környéken. A lejtőkön igyekeztem futni. Számításaim alapján még 30 km-t kellett megtenni. Szépen kikalkuláltam, hogy ez 10 perces kilikkel 5 óra. Gyorsabban már képtelen voltam haladni. Néhány kilométer múlva megkérdeztem Gyurit, mennyi van még vissza. 36 km, mondta. Nem akartam elhinni, nem tudtam felfogni, hogy még 6 órán át mozognom kell, amikor már alig állok a lábamon! Nem gondoltam arra, hogy esetleg nem érek be, de az, hogy csak este 7-re legyek Spártába még őrülten hosszú időnek tűnt. Teljesen megzuhantam. Két percenként nézegettem az órám. Szerencsére hamarosan felbukkant Guszti és Fendrik Laci. Laci optimizmusa kissé átragadt, jó lett volna velük haladni, de ők gyorsabbak voltak. Maradtam hát egyedül. Gyuri egyfolytában kalkulált, mondta milyen tempót kell mennem, hogy időre beérjek Spártába. Kitaláltam, hogy akkor csajos befutó lesz Moncsival. Úgy gondoltam hamarosan beér és tartja bennem a lelket, de sajnos később megtudtam, hogy már nincs a pályán. Ez eléggé elszomorított, de mennem kellett, már csak miatta is. Folyamatosan arra gondoltam, hogy haladnom kell. Anyukám vigyáz a lurkóimra, akiktől elváltam egy hétre azért, hogy spártai hős legyek, nem mehetek haza úgy, hogy feladom, amikor a cél már nincs olyan messze! A barátnőim pedig nem aludtak miattam, szétizgulják magukat. Kaptam az sms-eket Gaál Andi, Szőnyi Feri, Máténé Edit mind értem izgultak. Menni kell!

A céltól kb. 5km-re egy francia férfi összeesett előttem. Nagyon ijesztő volt. Menni akart tovább, így karon fogtam és egy darabig együtt haladtunk. Ott már nem számított semmi. Még 4 km és futni is tudtam, tehát beérek. A rendezők figyeltek a francia srácra, így elengedtem és egyedül mentem tovább. Spártába érve alig kaptam levegőt, egyszerűen elkezdtem sírni. Nem tudtam felfogni, hogy mindjárt előttem áll a Leonidas szobor. Hányszor elképzeltem ezt a pillanatot… Edzések közben is csupa libabőr voltam, ha csak rágondoltam és most itt van!

Aztán valaki, mintha kiabált volna nekem. Szabó Sanyi volt. Nagyon megörültünk egymásnak, nem is tudtam, hogy versenyben van-e még. Az utolsó kilométert együtt futottuk.

A pálmafás utcán Gyuri futott elénk, hozta a zászlót. Együtt értük el Leonidast. Barátok jöttek, átöleltek. Ittam az Evrotas vizéből, megkaptam a koszorút. Gyönyörű, felejthetetlen percek voltak. Remélem, akinek idén nem sikerült átélni ezt, hamarosan sikerülni fog.

Érzések:

Ez egy kegyetlen nehéz verseny, leginkább az utolsó 40 km, ami elég szintes és nem akar sosem vége lenni. Mindenki nagyon segítőkész volt. Gyurin kívül Ernőéknek nagyon hálás vagyok segítségükért, nélkülük ez nem ment volna. A szobor előtt elmúlik minden fájdalom, fáradtság, azok a percek azok, amiért futók ide újra és újra visszatérnek.

Valahogy ebben a 36 órában az ember sok minden átértékel az életében. Kiderül kik azok, akik igazán fontosak az életünkben és kik nem. Melyek a fontos dolgok és mik azok, amin jobb, ha átlépünk. Örülök, hogy végigjártam az utat, azt hiszem azóta kicsit tisztább körülöttem a világ.

Néhány száraz tény a futásról:

Táplálkozás:
Szénhidrátos italt ittam, időnként kiegészítve, némi fehérjés italporral ezen kívül kólát és ritkán vizet. Megettem kb. 150 sótablettát, pár adag magne B6 ampullát, Normolytot , 40 energiagélt. Szilárd étel szinte csak egy pár kétszersült volt mézzel és rizs. Lehet, hogy ez furán hangzik, de nálam ez működik. Nem volt egyáltalán gyomorproblémám, sem a verseny alatt, sem utána. Ezért utólag is köszönet a HIGH5-nak, akik a verseny alatti táplálékkiegészítőket biztosították számomra.

Problémák:
Az esőtől felázott talpam nagyon felhólyagosodott, illetve néhány körmöm alá vízhólyag nőtt, ami nagyon fájdalmas volt, főleg lefelé futva, de ez még tolerálható volt.

(Forrás: Kanizsai Futóklub)