2010 - ISPÁNKI ZOLTÁN (tervek)

2010 - ISPÁNKI ZOLTÁN (tervek)

Már csak nyolc nap van a hátra világ egyik legkeményebb ultramaratoni futóversenyeként számon tartott Spartathlon rajtjáig. Jövő hét pénteken vágnak neki az Athén és Spárta közötti 246 kilométeres távnak az elszánt sportolók, köztük a mostani riportalanyom, Ispánki Zoltán.

 

Mikor teljesítetted az első Spartathlonodat? Számodra mi volt a fő motiváció, amiért beneveztél erre a versenyre?

Az első Spartathlonomat 2001-ben teljesítettem. Akkor már számomra ez volt a Versenyek Versenye; amit addig az évek során hallottam és olvastam róla, az mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy egyfajta ultrafutó etalonná lépjen elő számomra. És ez mind a mai napig nem változott. Nekem a Spartathlon egyfajta alfa és ómega az ultrafutásban: ha teljesítem, akkor ultrafutó vagyok, ha ultrafutó vagyok, akkor teljesítem. És az első sikeres Spartathlonom után jöttem rá, hogy egy ultrafutó életének két szakasza van: amikor még nem Spártai hős, és amikor már azzá vált. Szerintem a teljesítés mindannyiunk életében változást hozott, egyszerűen máshogyan ébred utána az ember. Talán az első csókhoz lehet hasonlítani: örökre beleég a tudatunkba, és elkísér életünk végéig.

 

Hanyadik nekirugaszkodásra sikerült a hőn áhított cél: Leonidász király szobrának megérintése?

„Rögtön” a második nekifutásra. A legelső próbálkozásomnál a szükséges alázat már megvolt, de a kellő tapasztalat még hiányzott. Meg is fogadtam utána, hogy csak akkor megyek vissza a Spartathlonra, ha tudom, hogy kellőképpen felkészültem a teljesítésre. Ehhez három év kellett, de megérte, mert ekkor már kiérdemeltem a spártai olajág-koszorút.

 

Habár kétszer sikerült teljesítened a Spartathlont, de a statisztika mégsem olyan fényes: hétből mindössze kétszer sikerült célba érned. Mit gondolsz, ennek mi az oka? Szimplán a verseny nehézségéről árulkodik ez a 7/2 arány, avagy voltak más problémák, hibáid, amelyek a feladáshoz vezettek?

A két teljesítésem mellett valóban öt nem teljesítés áll. Azonban ezekből mindössze az első, 1998-as próbálkozásnál voltam felkészületlen. Az összes többinél már tudtam, hogyan készüljek (hiszen utána zsinórban kétszer is teljesítettem a távot), viszont háromszor a vissza-visszatérő Achilles probléma akadályozott meg célom elérésében. Pedig mindig úgy utaztam ki, hogy előtte rendben volt a lábam. Aztán, a görög utakon valahogyan kijött a sérülés. Ez nagyon bosszantó tud lenni, főleg, ha egész évben semmi baj nem volt vele, ráadásul 8-10 hónapot a Versenyre fordítottam időben, energiában, gondolatokban… Egy kiszállásom pedig azért volt, mert 180 km környékén mentálisan és fizikálisan teljesen kiürültem, és tévesen azt hittem, hogy a segítőmmel csak 16 km múlva találkozhatok. Ezt eléggé reménytelen helyzetként éltem meg akkor, ráadásul igencsak szorongatott a limitidő. Úgyhogy „kimatekoltam” magam a versenyből (már megint ezek a számok!).

 

Köztudott, hogy a hazai ultrafutás egyik legismertebb sportemberének, Frank Tibornak adsz edzésterveket, vele edzel közösen nap mint nap. Hogyan jött létre ez a mester és tanítványa kapcsolat?

Tiborral 1991-ben, egy edzőtáborozás során kerültem közelebbi ismeretségbe, és rögtön megéreztük, hogy nagyon egy hullámhosszon vagyunk. Tényleg fél szavakból, vagy akár pillantásokból is megértjük egymást. Azóta megszámlálhatatlan kilométer és sok más, különféle közös élmény is összeköt bennünket, és rengeteget tanultunk egymástól. Szerintem futva mi több időt töltöttünk együtt összességében, mint más egy rossz házasságban. Mi azt mondjuk, hogy testvéri kapcsolat van közöttünk. Nincs titkunk egymás előtt, és néha, amikor valamelyikünk „rossz fát tesz a tűzre”, tudjuk, hogy a másiktól kapott fejmosás csakis a javunkat szolgálja. És ezt mindenféle sértődöttség nélkül elviseljük, sőt, az őszinte kritikát kérjük is a másiktól. Emellett bármikor, bármiben számíthatunk egymásra, és nem csak akkor, ha valamelyik futótársunkat ugratjuk…

 

Ha Frank Tibit Te látod el mindenféle hasznos tanáccsal, akkor arra lennék kíváncsi, hogy Te kinek az intelmeit követed. Van edződ, netán példaképed, akinek az útját próbálod követni?

Saját edzőm nincs, inkább nyitott szemmel járok, és ahol lehet, tanulok. Ha hallok valami új ötletről, módszerről, először átgondolom, aztán, ha olyannak tűnik, kipróbálom. Ha beválik, akkor alkalmazom, és a tapasztalatok alapján módosítok rajta szükség esetén. Senki útját nem próbálom szolgalelkűen követni, mert az ultrafutásnál már nagyon kijönnek az egyéni eltérések, az, hogy kinek mi hozhat eredményt. Ez egy örök kísérletezés, olyan, mint egy millió darabos mozaik: amikor helyére kerül néhány darabka, akkor megindul a fejlődés, de teljesen sosem lesz kirakva... A tapasztalataimat szívesen megosztom másokkal, de az egyediségből fakadó eltérések lehetőségére mindig felhívom a figyelmet. Példaképem sok van, Tibor az egyik. Minden ultrafutóban, sőt, minden emberben van olyan tulajdonság, ami miatt fel tudok, fel kell néznem rá.

 

Habár edző nélkül, de gondolom egy jól felépített edzésmunka szerint készülsz a Spartathlonra. Hogyan is épül fel az idei felkészülési időszakod? Netalán változtattál valamit a korábbi évek tapasztalataira építve?

Én a magam edzője vagyok (a TF-en atlétaedzőként végeztem), emellett meghallgatok másokat és mindig nyitottan állok az új dolgokhoz - folyamatosan csiszolgatom a felkészülési rendszert. Ez az év számomra Spartathlon év, ami azt jelenti, hogy január eleje óta minden edzés és verseny egy cél felé mutat: Leonidász szobrának megérintéséhez. Egy januári edzőtábor alapozta meg az évet, erre jöttek a kisebb-nagyobb terhelések, a nyár eleji csúcsponttal, az Ultrabalatonnal (ezt sajnos nem teljesítettem, de sok tapasztalattal gazdagított). Onnantól szép fokozatosan hoztam fel magam, néhány hét végi mini edzőtáborral és pár csúcsterheléssel. A táplálkozásomra próbálok odafigyelni (vegetáriánus vagyok), ez kulcskérdés az ilyen mennyiségű edzésnél. Mivel munka mellett kellett készülnöm, nem egyszer volt, hogy hétköznapokon 4 óra előtt keltem a reggeli futáshoz. És az is többször előfordult, hogy éjjel ½ 11-kor értem haza a munkából futva. Az alvás ilyenkor másodlagos, azt meghagyom a pihenőidőszakokra. Én a futásokat nem is edzésként élem meg; inkább kalandnak, a mókuskerékből való ki-kiszállásnak. És bármilyen fárasztó is egy terhelés, mindig határtalan örömmel tölt el, hogy élek, mozgok, kint vagyok. Erre mondják, hogy szenvedély, és én nem is tiltakozom…

 

Korábban sokat szenvedtél Achilles-ín problémák miatt. Ez a sérülés nem egy versenyed feladásához vezetett. Hogy állsz ma ezzel? Kiheverted teljesen?

Igen, nekem az Achilles-inam volt eddig az Achilles-sarkam. Saját bőrömön tapasztaltam már sokszor, hogy ennél a sérülésnél nem szabad a futást erőltetni, mert csak rosszabb lesz. Sok türelemmel hozzáállva kell kezelni. Ebben az évben egyszer volt vele gondom, az Ultrabalatont emiatt kellett feladnom. Pedig nagyon – nagyon végig akartam csinálni. De idén a Spartathlon a legfontosabb, s nem kockáztathattam meg, hogy egy elhúzódó sérülés meghiúsítsa az indulásomat. Azóta kikezeltük, és minden elérhető eszközt bevetek, hogy rendben legyen a Verseny alatt is. Most – lekopogom – teljesen rendben van.

 

Gondolom sérülésmentesen, de nagyon erősen fogsz nekivágni az idei Athén-Spárta közötti 246 kilométeres versenynek. Mik a terveid? A sikeres célbaérés mellett szeretnéd a 30 órás álomhatárt átlépni?

A legfontosabb terv a teljesítés maga. Időt nem mondok, mert bár jó lenne egyéni csúcsot futni, de a Spartathlonon annyi a bizonytalansági tényező, hogy mindet nem is lehet számba venni, de talán nem is kell. Persze, vannak álomhatárok, amiket ha túlszárnyalunk, jöhetnek a következők – végtére is, ez a fejlődés mozgatórugója. Ha azt mondom ma, hogy jó lenne 30 órán belül futni, és erre kijön a lépés, akkor elképzelhető, hogy sokkal jobb eredményt érek el, és még azzal is elégedetlen lennék. Míg, ha egy gyengébb, „minden összeesküdött ellenem” napot fogok ki, lehet, hogy azt is óriási dolognak tartanám, hogy 35:59-re bevánszorgok a célba. Egy viszont biztos: ha 24-én reggel ott leszek a rajtban, minden tőlem telhetőt el fogok követni, hogy kihozzam magamból a legjobbat.

 

(Forrás: HUNRUN.COM)