Több, mint puszta élmény

Nemeaig

Sűrű folyamként kavarognak bennem az érzések a Spártathlon óta. Nem gondoltam volna, hogy nem fog menni leírnom a kint történteket, hiszen akkor és ott nagyon is tudtam, hogy milyen érzés jelen lenni. Emlékszem hogyan váltakoztak bennem a különböző érzelmek a kezdeti izgatottságtól az aggódáson át az eufórikus örömig. Valahogy mégis többet adott ez a verseny puszta élménynél, de ezt még mindig nem tudom megfogalmazni…

Mint a mesében, hárman indultunk útnak. Apukámat vittük magunkkal, mert Attila úgy gondolta, nyugodtabban tud futni, ha nem egyedül kolbászolok a nagy görög éjszakában és az Athénból kifele vezető úton. Megjegyzem, utóbbiban igaza volt…

Hétfő délután indultunk Pestről, Rácalmásnál felvettük az apukámat és irány Athén. Kedden délre a szállásunkon voltunk Gliffadában. Csütörtök este átmentünk a London Hotelbe, ahol a hivatalos eligazítás után a Lőw Andris tartott egy „nemhivatalosat”. Az ember, aki már tizenegyszer vágott neki ennek a távnak, és aki egy fejjel magasabb nálunk (nálam kettővel) ott állt valami fa alatt és mi csendben hallgattuk. A fényképeken látszik, ahogy felnézünk rá. Hááát, nagyon bánom, hogy nem örökítettem meg kamerával azt, ahogy kb. tíz percben összefoglalta a verseny útvonalát. Felejthetetlen volt.

Nem emlékszem, hogy mikor keltünk péntek hajnalban, de borzasztó korán volt. Hat után nem sokkal már az Akroplisz lábánál voltunk, kellemesen hűvös időben sétáltunk fel a színház előtti térre. Talán csak egy busz ért oda előttünk, így nem sok ember ténfergett a márványlapokon, de a hangulat így is bizsergető volt. Aztán percől percre többen lettünk, betöltötte a levegőt az izomlazító krém szaga és az izgatott beszélgetések duruzsolása. Mindenki fényképezkedett, az emberek öleléssel, vállveregetéssel lelkesítették egymást. Emlékszem a lengyelekre, akik egy körbe szorosan összekapaszkodtak és előrehajolva egyszerre kiabáltak valamit, csak annyit értettem, hogy Spárta és Leonidász…na, itt már erősen libabőrözött a hátam. A szpíker folyamatosan mondta a rajtig hátralevő időt: 20 perc, 15, 10, 5… eddigre mindenki elkészült a kenekedéssel, rajtszám igazítással, elcsattantak az utolsó képek. Megható volt látni, ahogy a magyarjaink végig kezet fognak egymással, összeölelkeznek. Végre én is Attilához jutok, szorosan megöleljük egymást, szeretnék valami okosat mondani, de inkább csak szorítom, szorítom, nem akaródzik elengedni. (Amióta ismerem erről a versenyről álmodott, erre készült legalább három évig. Emlékszem, az első nekem írt levelei közt volt a Korányi Balázs 2005-ös beszámolója, borzasztó volt! Tényleg. Még azt írta Attila a beszámoló mellé, hogy ha elolvasom meg fogom érteni, hogy miért szeretné lefutni ő is. Nem értettem. Aztán a tavalyi UB után olvastam el újra a Balázs beszámolóját, már teljesen más szemmel, úgy is borzasztó volt… Végül az idei UB-n megértettem. (aki olvasta a beszámolót, megérti..)) Tudom, hogy felkészült, hogy erős fejben és testben is, de azt is tudom, hogy ez a Spártathlon! Örülök, féltem, szorítok neki, aggódom.. minden, csak elengedi nem akarom! De eljön ez is, megszorítja a kezem és indul a rajtvonalhoz. Én beélesítem a kamerát és gyorsan keresek egy jó helyet, ahonnan megörökíthetem a rajtot. 5, 4, 3, 2, 1..RAJT!

Elindul a párszáz láb, fél perc alatt kiürül a tér. Meglepődök, mikor a futók háta mögött sétáló kísérők közül szaladva tör utat magának egy versenyző.. de hisz, ez a Végh Attila, biztos pisilni volt - mondja apukám. Apuval visszafordulunk egy kicsit az Akropolisz felé, bámuljuk a kivilágított oszlopokat…fura..Pheddipidész nem láthatta őket, mikor ő indult el Spártába még nem állt a Parthenon a hegyen. (azt pont a maratoni csatát követően építették hálából az Athéniak). Az autóknál találkozik a magyar kísérők kis csapata, megbeszéljük, hogy utánunk jönnek a többiek, irány az 5. frissítő pont, Elefsyna. Attila az összes frissítő pontot betáplálta a GPS-be, a kütyü odavezet mindenhová, mondta. Ugyan én a térképben hiszek, de most GPS-re hagyatkozva elindulunk, mögöttünk a többiekkel. Talán ha ötszáz métert teszünk meg, mikor sikerül rossz helyen befordulnunk. Újratervezni nem tud ez a vacak, csak azt mondogatja, hogy letértél a helyes útvonalról. Anyád! Újraindítom, mondja tovább az okosságait: fordulj a harmadik utcánál jobbra. Egyirányú utcában haladunk előre, első, második, ha.., nincs harmadik, mert zsákutca! Újabb anyád. Négy magyar frissítő autó tolat legbelebb Athénban. „Letértél a helyes útvonalról.” Újabb anyád. Kikapcsolom, újraindítom, lesek hátra, hogy a többiek nem vesztek-e el. Miközben átmegyünk egy nagyforgalmi úton emlékeimben feldereng, hogy előző este megnéztem a térképen, hogy melyik út vezet Korinthos felé..hát ez az út. Persze visszafordulni nem lehet, egyirányú utcák tömkelege, péntek reggeli belvárosi dugó…letértél a..anyád..újraindít..letértél a..anyád! Mire rákecmergünk a gyorsforgalmira már csak egy magyar kísérőt látok magunk mögött. Csak remélni tudom, hogy a többiek okosabbak voltak és a Korinthoszt, jelző táblákat követték és nem minket. Döbbenetes dugó, a bukósisak nélküli robogósok életveszélyesen szlalomoznak az autósok közt. Legalább egy órába telik mire elérjük az autópályát. Ez persze semmi másból nem derül ki, csak hogy a kétszer három sáv közt bokrok nőnek, lépésben vánszorgunk.

Még itthon megbeszéltük  Gandival, hogy időnként üzenetben jelentkezem, hogy merre járnak a fiúk. Hát én most innen jelentkezem, hogy dugózunk már két órája, a fiúk már túl lehetnek 20-25km-en. Az elefsinai frissítő már bezárt mire odaérünk, a hatodik is. Lessük a nyilakat az aszfalton, keressük a futókat. A nyolcadik frissítő körül (32km) megtaláljuk a hátsó szakaszban futókat, a kilencedik körül már magyarokat is látunk, de hol fut Attila? Előveszem a kamerát, filmezem az utat és mit látok, a legszebb pár fehér térdzokni fut az út szélén! 10,25 van, tízes pont, 38,8km-nél járunk, megtaláltuk! Megállni sajnos nem tudunk, mert olyan kicsi a hely, így gurulunk tovább. Nini, itt áll az út szélén a Mogyis autó (Németh Zoliék frissítője), örülök, hogy megvannak, hogy sikerült kikeveregniük a városból. Mi is keresünk egy helyet, szeretnék végre pár szót váltani Attilával, nézem az itinert, túl van a maratoni távon, nézem az órám: elmúlt 10:40, ez túl gyors és a nap is süt! Akkor ér oda Attila, látom rajta, hogy fáradt..FÁRADT! Ő is mondja, hogy meleg van, de lassítani nem szeretne. Elkezdek aggódni, pedig tudom, hogy nem szabad, de még elevenen él bennem a tavalyi UB, és azt is tudom, hogy még alig kezdődött el ez a verseny. Persze igyekszem nem mutatni az aggodalmamat, megyünk előre és bevárjuk, ahol csak tudjuk. A hőmérő szerint ugyan nincsen túl meleg (25-27C), de itt a betonon a sziklák szélárnyékában igencsak meleg van. A sorrend mindenhol ugyanaz: elől jön a Józsi, mögötte az Ernő és Attila. Tapsolunk, szurkolunk mindenkinek. Ernő kérdezi, hogy merre vannak az általam beígért felhők, reggel még megvoltak. A Józsi visszakiabál, hogy neki ugyan nem kell, ő bírja ezt az időt. Nem emberből van! Időre érkezik Attila is, int egyet, látom, hogy nagyon befele figyel, nem jó jel…óó, hol vagytok felhők?! (Tudom, hogy hülyén hangzik, de én egész péntek délután és éjszaka felhőket szuggeráltam.) Háromnegyed dél körül érünk a tizenötös f.p.-hoz, persze megállni itt sem tudunk, így kényszerből tovább megyünk és az út szélére húzódunk. Egyszer csak lelassít mellettünk egy rendezői autó és nagyon szigorú tekintettel megkérdezi egy hölgy, hogy mi mit csinálunk itt.

Még élénken él bennem a csütörtök esti eligazítás, ami szerint tilos frissítő pontok között megállni, ezért szemrebbenés nélkül mondom, hogy eltévedt autós frissítőtársunkat várjuk. A hölgy visszakérdez, hogy milyen autóval van. Hmm, fekete Ford vágom rá rögtön. Elkezdi bújni a lapjait, majd azt mondja rendben, de menjünk vissza a f.p.-ra, ott várjuk meg. Beszállunk a kocsiba, mondom apukámnak, hogy most alibiből muszáj visszagurulnunk a ponthoz. Megállni még mindig nem lehet, ezért egy hirtelen mozdulattal lefordulunk a tengerparti útra és láss csodát, egy magyar rendszámú fekete Ford  parkol az utca végiben! Kiszállok, keresem az utasokat. Mosolygós fiúk integetnek a tengerből. Megbeszélem velük, hogy ők az alibink, ha már így alakult hazudjuk ugyanazt a rendezőknek. Vissza az útra, Attila már elment. Miközben megyünk előre eszembe jut, hogy nem kérdeztem a magnézium-kalcium tablettákat bevett-e, az UB-n ez az én feladatom volt. Mikor utolérjük kikiabálok neki, de a gyenge bólintás nem győz meg…nagyon fáradtnak látom.  Nagyon féltem… hogy fog kitartani az ereje Spártáig? Annyi rossz dolog történt vele az elmúlt pár hónapban, a Spártathlonon nem érheti kudarc! Azt nem hiszem, hogy bármikor is feladná, de mi van, ha kifut a szintidőből, vagy elájul és kiveszik a rendezők..?... ezen tipródok miközben megérkezünk az olajfinomítóhoz és leparkolunk a bokrok mögé (19.f.p., 70km, 13:30). Újabb üzenet Gandinak, közben mások is írnak, Attila túl gyorsan halad, már otthonról is aggódnak. Hosszú idő telik el, nem látok egy ismerőst sem, viszont megfájdul a fejem, iszonyú büdös van. Végre meglátom a Józsit, már Attila sem lehet messze. Sétálva hagyja el a frissítőpontot, rágcsál valamit, ez jó; viszont a fáradtság még jobban látszik rajta. Elhatározom, hogy a csatornánál mindent elkövetek, hogy beszélhessek Vele, mert érzem, hogy a 80.km-ig nem bírom ki. A csatornánál, hogy ne szúrjunk szemet a rendezőknek, viszonylag messze parkoljuk le az autót, én Attila elé megyek. Együtt sétálunk át a hídon, mintha sántítana, de nem mondom, mert annyira örülök ennek a pár percnek, mondogatom Neki, hogy ez már a Pelopponészosz. De már vége is hídnak, Ő megy tovább én meg a türkiz vizet bámulva bandukolok vissza az autóhoz. (ismét elmélázok a történelmen: Pheidippidésznek még nem kellet híd, a csatornát jóval később, Nagy Sándor parancsára kezdték el ásni…) Az autónál apukám fogad láthatóan fellekesülve, láttam-e – kérdi - , hogy a hidat magyar mérnökök tervezték és I. Ferenc József avatta fel? Hogy jön ez most ide?! Nézek rá csodálkozva, mit érdekel engem, csak menjünk már a konzervgyárhoz! (Két nappal később visszafelé menet eszembe jut és akkor már büszkeség tölt el..)

A konzervgyárnál iszonyú tömeg vár. Ez az első hivatalos frissítő, ahol a kísérők találkozhatnak a futókkal. (22.f.p., 80km, 14:40) Itt találkozom először és utoljára a Németh Zoliék frissítőivel, váltunk pár szót a Mónikával, megbeszéljük, hogy kivel mi van. Látom elfutni a Józsit, hihetetlenül jól néz ki, Eusebiót, ő kevésbé, aztán jön Kuryllo, ő határozottan rosszul van. Ó jaj, mi van itt ma, és mi jön még?! Toporgok, mászkálok felalá, mikor jön a Kedvesem? Nem messze apukám próbál parkolóhelyet találni a bálnával, pont akkor nézek oda, mikor egy szűk kis helyre tolat lefelé, a kocsi eleje szörnyű zajjal fennakad…Attilának majd nem mondjuk meg… Ő közben már meg is érkezik, felkapkod ezt-azt az asztalról és megy tovább. Sétálok mellette, most még feltűnőbb a sántítása, szóvá is teszem. Meglepődve nézi a lábát..most, hogy mondom…nincs lehetőségünk megvitatni, mert a szigorú rendező hölgy megint megtalál, kiszól a kocsiablakból: nem szabad a futó mellett gyalogolni. Megállok, Attila sántikál tovább, mielőtt elfordulna a kanyarban még látom, hogy újra futni kezd. Gyerünk Kicsim, menni fog!!!

Az ősi Korinthoszig kis mellékutakon tekergünk, itt valóban sokat segít a GPS, az útra festett sárga nyilakat nem lenne könnyű autóból észrevenni, nagy a por, itt-ott földes az út.

A korinthoszi akropolisz fenséges falai messziről látszanak, de jó lenne egyszer felmenni oda..az álmodozás nem tar sokáig, most Korinthoszban keveredünk el, míg apukám próbál kitolatni egy teherautóval eltorlaszolt kis utcából én szaladok, hogy nehogy lemaradjak Attiláról. De úgy látszik elszámoltam magam, mert bő fél órát ácsorgok egy édesen szundikáló kutya mellett, mire feltűnik a Kedvesem. (26.f.p.,93km, 15:58) Ugyan tagadhatatlan a fáradtság az arcán, de a mozgása valahogy összeszedettebb, már nem is sántít, a nap is lemegy már csak  egyszer. Kezd visszatérni a remény!

Na, innen tényleg kalandos továbbhaladni, sokszor olyan szűk földúton megyünk, hogy csak remélni tudjuk, nem jön senki szembe, mert itt nincs hova félreállni. Olajfák mindenütt, elágazások jobbról-balról, tiszta labirintus. Aztán jön egy falu egy frissítővel, Attila mintha megint rosszabbul lenne, bíztatom, pár óra és lemegy a nap. De itt mindig van valami újabb nehézség: a csatornától idáig a völgyben tekergő út innentől elkezd a hegyoldalakra tekeregni. (Az egyik frissítőnél egy idősebb görög házaspárral találkozunk (Spártáig még jó párszor összefutunk), a fiukat kísérik, megható, ahogy az édesanya mindig keresztet vet a fiára. Később megtudom, hogy valami kis faluból jöttek, ahol hagyomány lefutni a Spártathlont, a fiú nem futó…hobbi szinten sem…) emelkedő, frissítő, emelkedő, falu, emelkedő, az olajfákat felváltják a szőlősök.

Attila csak jön töretlenül, nem látok rajta változást, de már az bíztató, hogy nincs rosszabbul. Közben lebukik a nap a hegyek mögött. Így érünk az ősi Némeába. (35.f.p., 123,3km, 19:26) Ez egy kis tér egy templom előtt, asztalok a frissítésnek, padok, székek sorban, idősebb helyi asszonyok ücsörögnek, beszélgetnek. Itt van masszőr is, matracok a földön, szól a zene. Olyan érzésem van, mintha egy ispotályba kerültem volna. Az első ember akit meglátok Eusebio. Ül egy széken, épp akkor húzza le a zokniját, ami foltokban véres. Elég csúnyán feltörte a lábát a cipő. A kísérője lekenegeti, leragasztja a sebeket, tiszta zoknit ad neki, majd Eusebio visszaveszi a cipőjét. Mindezt olyan hihetetlen nyugalommal, megadással, alázattal teszi. Feláll, lép párat, látszik, hogy fáj neki minden mozdulat, majd sóhajt egy nagyot és elindul…csak bámulom…aztán fekszik ott egy fiú magzati pózban összekuporodva, a frissítős lányok takargatják, van már rajta vagy három pokróc. Egy másik futónak a vádlijait masszírozzák, igen „savanyú” képet vág hozzá. Többen ücsörögnek a székeken, ennivalót kanalaznak, kísérőikkel beszélgetnek. Elcsigázott arca van itt már mindenkinek. Apukám mond valami olyasmit, hogy ez már féltáv, de én csak nézek rá értetlenül…én azt gondolom, az valahol a Spártába vezető főúton van. Ezt meg ő nem érti, mindegy. Attilát nem is látom megérkezni, egyszer csak ott áll mellettem. Nyúzott, próbál enni a meleg ételből, de hírtelen a kezembe nyomja a tányért és elrohant wc-t keresni. Csak nem hasmenés?! Elég ijedt arccal tér vissza, nem hiányzott ez neki… kérdezgetem, hogy van, nem jól-jön a válasz, de semmi több. Kezébe adom a fejlámpát, elkísérem még egy darabon, aztán eltűnik az a szürkületben. Nehéz szívvel engedem el, nyomasztó lepelként nehezedik ránk a sötétség…

Nemeától

Tegnap megtaláltam a pendrive-omat rajta a beszámoló második felével...elnézést az 5 hónapos késésért! ..és, hogy nem lektorálta senki..

Némeai után a lejtő aljában még megállunk filmezni, majd sietünk a következő frissítőhöz.  Egy ötvenes úrtól, aki nagyon kompetensnek tűnik - kérdezem, hogy merre menjünk tovább, mert úgy hallom, innentől földút jön. Nem-nem, very good road, 100% asfalt – heves karmozdulatokkal megerősítve jön is a megnyugtatásnak szánt válasz. Ezt azért némi fenntartással kezelem, Attilának már mosolyogva mondom, hogy mi követjük Őt az „aszfalton” tovább. Persze nem kell csalódnunk a görögökben, mert alig megyünk 1-2 km-t (az amúgy valóban jó minőségű úton) földútra gurulunk és a GPS is közli, hogy az út nincs a térképen...nem mondod?! Gurulunk a sötétben, próbálom apukámat lassításra bírni, mert óriási porfelhőt csinálunk, persze hasztalan, szerinte minél gyorsabban megyünk, annál előbb túl vagyunk rajta…erre inkább nem mondok semmit. Attilát utolérve lassítunk, ami csak azért jó, hogy a gomolygó porfelhő egyszerre terítsen be mindhármunkat. Látva Atti bosszús pillantását behúzom a nyakam és csak remélem, hogy nem padlógázzal megyünk tovább. A következő frissítőnél (38.f.p., 132,6km, 20:24), egy meredek lejtő közepén egy szűk kis mellékútra parkolunk, az orrunkig nem lehet látni a portól. Apu az autóban marad, én kiállok a lámpákhoz. Eddigre már igen hideg van, 12-14’C körül; toporgok, ugrálok, a mellettem ácsorgó kísérő jót mulat rajtam (ő térdnadrágban, pólóban, láthatóan kellemesen érzi magát). Lassan telnek a percek, beszélgetni kezdünk, megtudom, hogy monakkói, kicsit el is csodálkozom, hogy ilyen jól beszél angolul. Közben megérkezik Attila, igen pipa a por miatt, amúgy jól van, a továbbhaladáshoz igyekszik megtalálni a halványan világító jelzőfényeket. Visszaszállok az autóba, megpróbálunk visszatolatni az útra, látom, hogy hátul nagyon integetnek, ezért kiszállok. Bizony az autó bal hátsó kereke a levegőben lóg, hatalmas gödör alatta – ha ide most bedőlünk, csak traktorral húznak ki. Előre kéne menni, de a kavicsos, homokos úton kipörög a kerék. Az egyik frissítő kopog be apukámnak: angolul, olaszul, németül vagy franciául beszél ön? (..ezek a görögök…) Franciául, mondja apu, mire az úr az összes végtagját felhasználva magyaráz ékes franciasággal. Egyszer csak nekiugrik az autó és már kint is vagyunk a slamasztikából, iszonyatos égett kuplungszagot hagyunk magunk után. Malendreniben hivatalos frissítő van, de Attila nem kér semmit, a vadul bicikliző gyerekeket kikerülve igyekszünk tovább. Lyrkia felé a GPS szerint ismét nem vagyunk az úton, már fel sem veszem… Narancsligetben haladunk, elhagyatott érzés lehet itt egyedül futni a sötétben, nagyon rosszul esik minden alkalommal Attilát elhagynunk, főleg, hogy látom rajta milyen fáradt. Lyrkia falu egy szép hosszú emelkedő után van, meg kell érte dolgozni. Hivatalos frissítő ez is (43.fp.,148.3km, 22:38), telepakolom a zsebem Mg és Ca tablettával és trappolok a ponthoz. Meglepetésemre Gyuri (Szőnyi Feri kísérője) ácsorog igen szontyolodott arccal a falnak dőlve. Elkergették az egyik pontról, így most nem mer csak a hivatalosaknál megállni. Már régóta itt van, a Józsit is látta elmenni, jól nézett ki, mondja. Aztán igen elcsigázott arccal érkezik Attila is. Eszik ezt-azt, beveszi a bogyókat és ballag tovább, sétálok mellette, próbálom megtudni, hogy van, de nagyon befelé fordult már. Ha ezt egyáltalán lehet fokozni egyre rosszabb elengednem. És még jön az a szörnyű nagy hegy is! Idáig is emelkedett már, de a Sangas csúcsáig már nincs lejtő…ha jól emlékszem egyenes sem…ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy 20 kilóméteren csak felfelé haladnak a versenyzők. Kapareli faluhoz meredek emelkedő vezet, az utca teli van gyerekekkel, alig bírunk haladni, persze lefulladunk... apukám újból megpirítja a kuplungot, remélem, hogy elszáll a szaga, mire Atti ideér... Leparkolunk egy kis mellékutcában, felfutok a frissítőhöz; csodás levesillat fogad, rájövök, hogy éhes vagyok. (Hiba volt nem enni szuvlakit Lirkiában..) Kedvesek a nénik-bácsik, hívogatnak, egyek én is levest, de nincs idő, már jön Attila (45.fp.,153,9km, 23:25) a házi levesnek láthatóan megörül, váltunk pár mondatot, a következő frissítő már a hegy kaptatóján lesz. Erre az útszakaszra tisztán emlékszem a tavalyi bejárásból, akkor világosban jártunk itt és sokáig bámultunk le a völgyekbe...no meg felfelé. A hajtűkanyarnál ismét találkozunk a monakkói fiúval, azt latolgatjuk, vajon hogyan találjuk majd meg Sagas települést. Persze ismét előkerül egy segítőkész helyi frissítő, aki a cipőjével rajzol nekünk térképet a sóderbe. A lényeg, hogy az alagút után rögtön jobbra kell fordulni és ugyan az egy föld út, de egyenesen Sagasra vezet. Erre kíváncsi leszek. Jön Attila, iszik egy kicsit, találkozunk a csúcstámadás előtt! A mountain bascampon (47.fp.,159,5km. 00:31) az előző frissítőkhöz képest szinte tömeg fogad minket. Sok itt az autó, van teherautó, busz, TV stáb, emberek beszélgetnek mindenhol. Állok az ösvény aljában, nézek felfelé...az égbe vezetnek a halványuló pontok...hihetetlenül magasnak tűnik! (mert az is!!) Valahonnan tiszta angol szavakat hallok, kiderül, hogy britek a frissítő csapat tagjai. Hát, ez egy kellemes meglepetés, persze, rögtön beszélgetni kezdek velük. Az angolok nagyon jókedvűek, viccelődünk. Annyira belemelegedünk, hogy észre sem veszem, Attila is ideért. (00:31) rábeszélem egy meleg felsőre és némi ennivalóra. Mondom, hogy nem biztos, hogy sikerül megtalálnunk a következő pontot, de Nestaniban ott leszünk. Nézem, ahogy a Kedvesem valamit majszolva elindul felfelé, hosszú percekig bámulok még utána...De végül csak el kell indulnunk. Lemegyünk az autópályára, át az alagúton, nagyon figyelek, hogy az első adandó alkalommal lekanyarodjunk jobbra, hopsz, persze elvétjük. Nem baj, mondjuk egyszerre, majd a következő lehajtónál visszafordulunk. Kíváncsiságból azért ránézek a GPS-re, majd jót mosolygok. A navigátor szerint nem vagyunk az úton...Elérünk a lehajtóhoz, közben nézem a táblákat, hátha van Nestani vagy Sagas felirat, de miért is lenne?! Visszafordulunk. Az alagút előtt nem sokkal fizetőkapu fogad. Kiszállok, örömömre a fiú beszél angolul. Mondom, hogy a Spártathlon egyik frissítőpontját keressük. Ha Spártathlon, akkor nem kell fizetnünk! Csoda ez az ország! ..és még az útvonalat is lerajzolja nekünk: nincs mese, az alagút után vissza kell fordulni, az előző lehajtó volt a jó. Visszaülök, elindulunk. Még az alagút előtt a túloldalon észreveszem azt a bizonyos kis utat, amit a görög említett, még a hegy túloldalán. Apu megáll a belső sávban (autópályáról van szó, hajnal 1 körül, semmi forgalom), bámulunk át, gondolkodunk. Apu szerint nem kellene áthajtanunk, mert mégiscsak autópályán vagyunk. Engem pedig nem érdekel, itt az alagút előtt nincs se elválasztó korlát, se bokrok, se semmi. Bóják vannak, de az nem lehet gond. Úgy döntünk, átmegyünk keresztbe. Mikor a kis bekötő úthoz érünk vesszük észre, hogy egyirányú utca, behajtani tilos. Nem baj, bekanyarodunk. Kb 50m után kétfelé ágazik, felfelé minek menjünk, hát elindulunk balra le. Igen ám, de itt munkagépek állják el az utat. Sötétben, murván tolatunk dombnak felfelé, mi jöhet még? Akkor menjünk felfelé. Mire az út az alagút fölé ér, és látjuk, hogy átmegy az autópálya felett, és a túloldalon visszavisz oda ahonnan indultunk, már csapkodjuk a térdünket. Szóval a sztrádára érve megállunk a leálló sávban és komolyan kezdünk kétségbe esni. Ekkor megjelenik négy fiatalember, határozottan felénk tartanak. Kiszállok, kérdezem az elsőt, hogy beszél-e angolul, „certainly”, jön a válasz. „Certainly”...beszarás! Kérdezi, hogy mit keresünk, Sagast mondom. Erre mutogat a lehajtó felé, ahol visszafordultunk, hogy ott merre. A legkétségbeesettebb tekintetemmel kérem, hogy mutassa meg, mert mi már teljesen elvesztünk. Ok, beszáll az autópálya fenntartók kisbuszába és int, hogy kövessük őket. Így történt, hogy villogós kisbuszos felvezetéssel megyünk be az alagútba, majd fordulunk vissza a túloldalon és megyünk a már egyszer látott lehajtóhoz, ott nem fordulunk vissza ahol mi tettünk 40 perce, majd kanyargunk mindenféle jelzetlen utakon. Egy alig látható táblánál, egy sötét földúton végül megállunk, a fiú mosolyogva mutat a távolba, ahol egy kis település fényeit látom; az ott Sagas! Alig van időm megköszönni, már el is tűnnek. Nézem az órát, bő egy óra telt el azóta, hogy különváltunk. Vajon merre járhat Attila, hogy vészelte át a hegyet, mennyire fáradt ki, nem sérült-e meg? … Egy világítás nélküli poros utcában találjuk szembe magunkat Attilával. Elmondhatatlanul örülök Neki! Kiugrok, kérdem hogy van - rosszul, megy a hasa... Olyan mintha fejbe csaptak volna! Rémült sms-t írok Gandinak: küldjön mindenki lelki hasfogót!  Közben lassan haladunk, ahol csak lehet lassítunk Atti mellett, sajnos semmi javulást nem észlelünk. Egyszer csak jön Andi üzenete: etessek meg vele egy citromot, az lúgosít. Ühüm, hajnali két óra van, a semmi közepén gurulunk…sehol egy citromliget. Nestániba érve megfogadom, hogy én citromot fogok szerezni! A frissítőpontnál szerencsénkre van étterem, alig pár ember lézeng odabent. Az általam ismert összes nyelven magyarázom a hölgynek a pultnál, hogy citromra lenne szükségem. Mutogatja, hogy várjak egy kicsit, majd kendőt köt és elszalad a hátsó ajtón át. Pár végtelennek tűnő perc után érkezek vissza futva, lihegve, kezében egy szép nagy kövér citrommal. Szerintem hazaszaladt érte… Pont ideér Attila is (52.fp., 171,5km, 2:41), adnám a citromot, most nem kéri, majd később… de hát ez a hivatalos frissítő, 15km a következő! Nem érdekel, hogy nem kéri, a citrom felét belenyomom a kulacsába, öntök hozzá vizet és a kezébe adom…mi az, hogy nem kéri?! A gyümölcs másik felét kicsivel később egy zacsiba csomagolva találja meg az út közepén… Mire az 55.-ös (178,8km, 3:36) frissítőhöz érünk már jobban van, hálás köszönet az itthoniaknak a  jó tanácsokért! Borzasztó lassan haladnak a 10-15 percek az éjszakában, apukám minden ponton elalszik, hiába kérem, hogy cseréljünk, hajthatatlan. Én mindenhol beszélgetek egy kicsit a frissítőkkel (már ahol ébren vannak), megnézem a listán mikor járt itt a Józsi, kérek egy forró teát, és reménykedve nézem az úszkáló felhőket és kóbor villámokat az égen. Adja a Jó Isten, hogy essen, mire felkel a nap! Furán érzem magam, toporgok. Az UB-n az éjszakában végig Attila mögött voltam, láttam minden lépését, ha kellett valami csak intett és mellégurultam. Itt meg csak várok Rá minden ponton, remélem, hogy útközben nem történik vele semmi, és nyomorultul érzem magam, hogy egyedül kell hagynom. Nem érzem azt, hogy a társa lennék, itt csak egy kísérő vagyok, egy kívülálló… Nagyon sokára, de végül megérkezünk a spártai főút elágazásához (61fp., 198,6km, 6:26), Attila már régóta várt erre: ez az út már egyenest Spártába vezet. Kiabálok utána: a következő frissítő már 200 km-en túl van. Bár tudom, hogy ezek az adatok csak nekem jelentenek bármit is, mégis egy kicsit megkönnyebbülök: úgy érzem a felén túl vagyunk! ..és ekkor jutnak eszembe a hegyek, azok a disznó hegyek, amik az igen rövid tripoli síkság után következnek. Ismét esőért és hűvösért fohászkodom, még elképzelni sem akarom, hogy mi lesz Attilával, ha kisüt az a tegnapi nap! Nem fog, nem akarom! Úgy látszik, hogy az égiek meghallgattak, mert Manthyreába érve már szakad az eső. Ez a pont egy hosszan, meredeken emelkedő út kétharmadánál van, meglehetősen nagy a kamion forgalom, óvatosan kell haladniuk a futóknak. A 63.-as (206,4km, 7:35) frissítőhöz érve határozottan érezni, hogy elkezdődött egy új nap, egész éberek a frissítők: mosolyognak, viccelődnek az esőkabátjuk alatt, és már apu sem szundít minden ponton. Toporgok, bambulászok, nini, itt van egy út menti étterem, ami már kinyitott. Tudom, hogy Attila minden reggel tejeskávéval indítja a napot, hát, gondoltam szerzek neki. Mondom az embernek (persze, ő is beszél angolul!), kis kávé, sok tej. Elkezdi unottan kanalazni a neszkávét egy bögrébe, önti hozzá a forró vizet, közben beszélgetünk. Mondom, hogy a Kedvesemnek viszem, nemsokára ideér. Az ember kezében megáll a kanál, csak nem a Spártathlon egyik résztvevője?!  Our hero! (a mi hősünk) No, no, no nesscoffe, real coffe-kiált! Majd lefőz egy isteni illatú, frissen darált kávét. És persze nem enged fizetni. Na, itt éreztem először, hogy Lakónia csuda egy hely! Ezen az útszakaszon nem ritka, hogy az arra közlekedő autók bíztatásként villognak, dudálnak a futóknak, úgy tűnik, itt mindenki tudja, hogy mi zajlik ezen a hétvégén. A 65.-ik frissítőnél mondom Attilának, hogy már „csak” tíz frissítő van a királyig, ezt már két kézen vissza lehet számolni! De persze Attila nem nagyon figyel rám. Viszont én innentől elkezdtem megbolondulni: percről percre nőtt bennem az öröm; tudtam, éreztem, hittem, hogy sikerülni fog! (Közben a monakkói futó beérte Attilát, így innentől a kísérőjével várakozunk minden ponton, akivel apukám boldogan cseveg franciául, és akiről kiderül, hogy a futó barátjával együtt a monakkoi herceg személyes testőrségének tagjai, tyhűha) Hirtelen bevillan, hogy itt van Atti mp3 lejátszója, hát hallgassunk zenét! Na, ettől végképp végem lett: énekeltem, ugráltam és mindenkinek sms-t küldözgettem! A következő pontok egyikén egy osztálynyi gyerek vár, süteményt osztanak. Amint kinyitom az ajtót, azonnal felismerik a Shrek zenéjét – Accidently in love. Odaszaladnak, kínálnak sütivel és együtt kiabáljuk: Come on, Come on, Go a little faster! Közben kamerával várom Attilát; a hideg és a felhők maradtak, de végre nem esik, így tudok filmezni, megörökítem, ahogy beérkezik a 67.-es frissítőre (220,2km, 9:21) Indulunk tovább, lapozok az itineren, anyám! ez az utolsó előtti oldal, a következőn már Spárta van! Megérkezünk az emlékműhöz (ezt persze, csak utólag tudom meg, mert én itt a Corrs-tól üvöltetem a Brathless-t: I’m waiting for you only…Go on!), apu eltűnik valahová, én meg a kocsi küszöbén állva igyekszem Attilát megtalálni a teleobjektívben. Meglátom, jön! Szívósan kocog felfelé ezen a hosszú emelkedőn, jön, jön, jön! (68fp., 223,4km, 9:43). Eszik-iszik valamit, int egyet és indul tovább. Előkerül apukám is, gurulunk a 69-es frissítőhöz (226,7km, 10:17), ami a „modern ház árkádokkal jobbra” fantázianévre hallgat. A domb tetején állunk (legyünk hűek a valósághoz: hegy ez!), balról felfelé küzdik magukat a futók, jobbra meg a lefele menettel kezdenek ismerkedni. Nem tudom, hogy miért, de a Queen-től a fat bottommed girls üvölt itt az autóból, oh, az a gitár szóló, ÁÁÁ! Kinyitom mindkét első ajtót, hogy a bennük lévő mélynyomók érvényesülni tudjanak, felnyitom a csomagtartót is, hogy teljes legyen a hatás! Apukám elmenekül, a frissítők láthatóan felélénkülnek és a monakkoi kísérőnek is felcsillan a szeme. A futók ugyan nemigen vesznek róla tudomást, leszámítva az egyik japán versenyzőt, aki nagyon mosolyog, és még integet is, de ez engem nem lankaszt. Szerintem Attila sem veszi észre, ellentétben a lejtővel, aminek láthatóan nem örül, de persze nekiindul..futva. Miközben haladunk az utolsó hivatalos frissítőhöz, ahol még elfogadhatnak segítséget a futók, tőlünk jobbra feltűnik a Taigethos több mint 2000m magas vonulata, felhők ülnek a csúcsokon…gyönyörű, misztikus borzongató …! Voutianoiba érkezünk, frissítő egy kis benzinkúton, mondom apunak, hogy hajtson be. Ő nem, mert akkor elálljuk az utat más autók elől. Ugyan már, mit érdekel engem, majd kikerülnek! De hajthatatlan, nem bíííírom! (legközelebb egyedül jövök frissíteni!!!) Szemben parkolunk le, rögtön érkezik a monakkoi is, van még valami jó kis lelkesítő zenénk, kérdi. Újra kinyitom a kocsiajtókat, feltekerem a hengerőt és indítok: AC/DC  Thunderstruck! Nem tudom leírni azt a lelki állapotot, amiben én itt Attilát vártam, kevés választott el, hogy ne a lüktető autó tetején tomboljak. (72fp., 236,6km, 11:23) …nem tudom megmondani, hogy ide hogyan érkezett, mit tett és hogy indult tovább, mondom, magamon kívül voltam már! Az utolsó előtti frissítőnél (még most is borzongok leírni, utolsó előtti!) újra elered az eső, de én egyáltalán nem bánom. Állok a nyitott ajtónál a küszöbön és énekelem a Stand up for the champions-t, még jó is, hogy esik rám az eső! Látom, ahogy Attila lassan, nyugodtan kocog le a hegyről…hogy tud nyugodt lenni?! Innen már látszik Spárta!

(73fp., 241,3km, 11:56) Írom az időt, a kilométert…dél van…Te Jó Ég, meglesz 30 órán belül. Érzem, tudom! Az utolsó frissítő a Spárta táblánál van, rögtön az Evrotász hídja után. Itt is esik, de én nagyon hálás vagyok érte, azt gondolom hogy Attilának ma ez áldás volt. Már jön is, kicsit bizonytalanok vagyunk, hogy merre kell a városba menni, de majd csak nem hagyják eltévedni. Mi gurulunk elől, Ő nem sokkal mögöttünk. A GPS szerint nekünk el kell kanyarodnunk, így kipattanok, megölelem és már megyünk is a cél felé. A rendőr nem akar átengedni elsőre, de nem hagyom magam, lobogtatom az itinerem és magyarázom, hogy MUSZÁJ leparkolnunk mire beér a futónk. Így végül leállítják a keresztforgalmat a kedvünkért. Apukám elégedetlenkedik valamin, de már nem is hallom, csak arra gondolok, hogy le ne maradjunk a Királyról. Igyekszem a tavalyi látogatásunkra emlékezve odatalálni a szoborhoz, és mire előveszem a kamerámat és megfordulok már jön is Attila. Hihetetlen…könnyed, mosolyog! A kamerán keresztül látom, ahogy felmegy a talapzatra, megérinti a Király lábát, megfordul felénk és az égbe emeli a karjait: „MEGCSINÁLTAM!!”

 …közel négy éve minden út ide vezetett… … Csak filmezek, filmezek…

Ha megkérdeznék, hogy nekem milyen élmény volt a Spártathlon azt mondanám, hogy varázslatos. Én beleszerettem a görögökbe, Görögországba, LAKÓNIÁBA! Ha bárkinek lehetősége adódik akár kísérőként elmenni, ki ne hagyja.

Megyünk az idén is!

(Forrás: Edzésonline)