2009 - ISPÁNKI ZOLTÁN

Hogyan nem futottam le 2009-ben a Spartathlont?

(Anti élménybeszámoló azoknak, akik még nem próbáltak meg nem indulni a 245.3 km-es VERSENYEN)

 

Nekem így sikerült nem lefutnom. Tisztában vagyok vele, hogy nem az én utam az egyedüli, vannak más megoldások is arra, ki hogyan tudja nem lefutni a Spartathlont. Én csak azért örökítettem meg az én történetemet, hogy más is tudjon belőle tanulni, esetleg egy – két dolgot átemelni a maga elképzelései közé. Mindenkit csak biztatni tudok, hogy ha egészsége és edzettsége engedi, életében legalább egyszer ne fussa le a Spartathlont! Hatalmas, semmihez nem fogható élményben lesz része, az tutifix! 

 

Már év elején tudtam, hogy idén nem indulok a Spartathlonon. Ennek megfelelően már az elsők között nem neveztem a Versenyre. Aztán ezt később sem tettem meg.Ahogy eljött a tavasz, már csak ez az egy cél lebegett szemeim előtt: nem lefutni a görög versenyt. És ezért minden tőlem telhetőt meg is tettem. Mivel tudtam, hogy a nem nevezés nem kerül pénzbe, már áprilisban nem gyűjtöttem elég szponzort, akik a költségek viselésében nem vállaltak oroszlánrészt.

 

Egyszerűen életem minden eseménye egyetlen irányba mutatott: hogyan ne legyek ott az athéni rajtban szeptember végén. Éreztem, hogy ez az álmom végre, oly sok év után alakot ölthet.Persze, addig még nagyon sokat kellett nem megtennem, hogy sikeresen ne fussam végig az Athén – Spárta útvonalat. A szobám falára nem szögeztem ki a lehető legrészletesebb térképet, melyen nem voltak bejelölve a futás kilométerei. Nem álltam előtte hosszú órákat, és nem ábrándoztam róla, hogy milyen jó is lesz, amikor nem futok OTT. Nem foglaltam le idejekorán a repülőjegyemet sem, mert attól féltem, később talán már lesz hely, hogy megfelelő időben ki ne érjek Athénba.A nem megfelelő tavaszi rákészülés egy még kevésbé megfelelő nyarat vetített előre.

 

Május végén már tudtam, soha ennyire még nem voltam erős, hogy ne induljak el a Spartathlonon. A tervnek megfelelően június végén nem indultam el az UB-on, hogy egy végső hosszú felmérőt se csináljak meg. Ezek után két hetet nem pihentem, sőt.Júliusban nem fizettem be a nevezési díjat, így végképp megbizonyosodhattam afelől, hogy nem indulhatok el a nagy futáson. A szervezők nem jelentkezésemet nem igazolták vissza, így szinte már nem is volt kikövezve számomra az Athénbe (sokak szerint –ba) vezető út. Tudtam, ha egyszer nem futom végig a versenyt, az most lesz. Teljesen biztos voltam magamba, töretlen hittel nem készültem továbbra sem a nagy meg nem mérettetésre.

 

Augusztusban nem csináltam hétvégi edzőtáborozásokat, és senkivel sem futottam együtt, aki tudott nagyszerű tervemről. Barátaimmal és rokonaimmal már nem a Spartathlonról tudtam csak beszélni. A hónap utolsó hetében már álmomban sem jött elő Görögország. Nem tanultam meg egy görög szót sem, így is gyarapítva esélyeimet a nem futásra.

 

A szeptember eleje tartogatta számomra a legbrutálisabb nem készülést. Nem futottam reggel munkába. A meló végeztével nem mentem a hegyre edzeni, éjszakába nyúló hosszú futásokkal, és hétvégéken sem gyötörtem magam különböző terepeken – mindezt csakis azért, hogy tudjam: mindent megtettem, hogy teljesen felkészülve ne állhassak a rajtba azon a bizonyos péntek hajnalban.Az utolsó két hét szinte semmittevéssel telt, ekkor viszont részleteiben terveztem meg, mikor milyen taktikával, milyen részidőkkel nem fogok odaérni a megfelelő pontokra. Vészforgatókönyveket sem dolgoztam ki az általam elképzelhető összes galibára. A frissítésemet és a táplálkozásomat mérnöki precizitással nem gondoltam végig, és erről egy sort sem írtam magamnak. Mivel hűséges és kitartó segítőm, Molnár Zoli is tudta nagy elhatározásomat, ő is egyből mellém állt. Szinte azonnal felajánlotta, hogy nem segít idén kísérőként Görögországban. Ezt el is fogadtam, hiszen egy ilyen nem teljesítésnél nagyon fontos, hogy az ember mellett a megfelelően felkészült és elkötelezett segítő sem legyen kint a pályán.

 

És végre nem érkezett el a számomra nagy nap. Amit alig bírtam nem kivárni! Nem indul ma a repülőm Görögörszágba, amin én sem leszek rajta! Hihetetlen érzéseket nem korbácsolt fel bennem a gondolat, hogy a többi jól felkészült magyar futóval nem lehetek együtt ott egy hetet, ahol minden ultrafutó előbb-utóbb el akar indulni!A szinte eseménytelenül telő repülőúton nem szórakoztattam a végig reszkető Végh Attit sem, és a légi kísérőknek sem csillogtattam meg sziporkáimat. Amikor a repülőgép talajt fogott a görög főváros talaján, nem tapsikoltam a többi utassal együtt. Nem érintett meg a párás meleg, amint a reptérről kiléptünk a szabadba. Fantasztikus érzés volt!Nem álltam sorba a buszmegállóban, hogy a szállodához közlekedő buszra nyomuljak 2656 utastársammal egyetemben. Nem is érkeztem meg oda viszonylag rövid, de lendületes buszozást követően. A szállodában a már ismerős arcok kitörő örömmel nem fogadtak, én sem ráztam meg kezüket, és nem érdeklődtem állapotuk iránt. Egyáltalán nem éreztem úgy, mintha már haza jönnék a London Hotelba. A csütörtök lázas nem készülődéssel telt, nem vetettem még egy utolsó pillantást sem jegyzeteimre. Futó barátaimmal sem poénkodtunk infantilis módon, és Németh Zolikát sem tologattuk az áruház parkolójában egy bevásárlókocsiban.És mindezek után csütörtök este azzal a megnyugtató érzéssel hajtottam fejem nyugovóra, hogy minden lehetségest megettem, hogy ne érintsem meg szombaton Leonidász király lábát Spártában…

 

Rövidke alvás után nem keltem hajnali ötkor (Bp.-en hajnali négykor!), hogy gyorsan ne reggelizzek meg, mielőtt nem szállok fel a buszra, mely az Akropolisz lábához nem visz el a többi futóval együtt. Még vastagon sötét volt, amikor nem értem oda a ligethez, ahol a többiek készülődtek a rajthoz. Az izgalomtól nem szorult össze a torkom, de ezen az érzésen hamar úrrá lettem. Az órámra nem tekintettem, és láttam, már csak néhány perc választ el attól, hogy ne induljak el a világ egyik (ha nem A) legnehezebb futóversenyén. Hát mégis sikerült! Annyi lemondás, készülés, edzés után végre nem vagyok itt, a rajtnál! Hihetetlen volt, az már igaz.Gyorsan nem végeztem el a szokásos futás előtti rutinjaimat, a többi magyarral együtt nem fényképezkedtem, és a rajtvonalba sem álltam be. Zolival sem beszéltük át még egyszer a futás elején teendőket. Nem számoltam vissza tíztől, és a zéróhoz érve hatalmas üdvrivalgás nem hagyta el ajkamat. Laza futással nem indultam neki a lejtőnek, s a derengő reggelben nem szeltem át az éledező fővárost sem. Nagyon óvatosan nem kezdtem el futni, mert tudtam, messze még a vég (de a Végh még bizony közel). Ahogyan nem araszolgattam előre a mezőnyben, nem láttam, hogy az utolért magyar futók integetnek nekem. Vidáman nem integettem nekik vissza, biztató szavakat nem mondva nekik. Néhány kilométer után nem éreztem, hogy befelé fordulok, s magamba figyelve, magamból erőt merítve nem haladok előre. Tudtam, csak így tudom nem végigfutni ezt a hatalmas kihívást jelentő versenyt. Ahogy emelkedett a Nap a horizonttól, nem éreztem, hogy tarkóm forrósodik. Bár néhány felhő is úszott az égen, ez engem nem befolyásolt abban, hogy ne fussak tovább. Megaránál épp hogy csak nem robogtam át, és fáradtságot sem éreztem még ekkor. Ahogyan órámra nem tekintettem, jólesően konstatáltam, hogy nem vagyok időben. A szintidővel ekkor nem törődtem, és ezt követően ezzel sok gondom nem is volt. Zoli nem küldött sms-t az otthoniaknak, így a nekem nem szurkolók is tudták, hogyan nem haladok előre célom teljesítéséért.A nagy forgalmú utat éppen nem hagytam el, és a szagló olajfinomítók mellett sem futottam el. Éreztem, ahogyan lábamban nem gyűlik a fáradtság, de tudtam, ez nem olyan gond. Ahogyan a Csatornához nem közeledtem, nem nyugodtam meg, hogy az első szakaszon baj nélkül nem jutottam túl. Amikor a kis hídon nem futottam keresztül, nem néztem le a mélybe. A körülöttem lévő japán turisták nem integettek vidáman, és köszöntésükre és nem válaszoltam szívélyes kézmozdulatokkal. Amint a nagy útról nem kanyarodtam le, már nem is érkeztem meg az első nagy ellenőrző pontra (81 km). Itt gyorsan nem futottam át a zónán, nem kaptam fel egy tálka tésztát, és egyből nem haladtam tovább. Amint nem sétáltam evés közben, a Napnak sugára nem sütött le tüzesen verejtékező szervezetemre. Amint eleget nem fogyasztottam az ételből, lassan, óvatosan nem indultam tovább. Itt már nem éreztem, hogy ritkul a mezőny, a zsivajból hirtelen csönd lett. Egyenletes iramban nem kocogtam egészen Régi Korinthoszig, ahol Zoli nem várt rám. Nem hozta a megbeszélt ételt, és – mivel a bal hónaljamat nem dörzsölte ki a mez – krémet sem adott kezembe. Nem is tudtam megköszönni segítségét, mivel megállás nélkül egyből nem futottam tovább. Nem éreztem, ahogyan a meleg fokozatosan alábbhagyott, és Soulinariba érve kezdett alkonyba fordulni a nap is. Halkionon épp csak nem futottam át, amikor már éreztem, hogy baj lesz, ha így nem futok tovább. Éppen ezért lazábban kezdtem nem futni. Így szép komótos tempóban nem érkeztem Nemeába. Zoli itt nem mondta, hogy ki mit nem üzent nekem otthonról. Kissé sem hatódtam meg, hogy ennyien figyelik elszánt nem futásomat. Mivel már besötétedett, fejlámpámat nem vettem fel, mert hát így akartam ezután nem futni. Kisebb időzés után nem is indultam tovább, mert tudtam, még sokat kell nem futnom, hogy be ne érjek Spártába. Óh, Spárta! Hol vagy te még, mily messzeségben Nemeától? Mennyi küzdelem, mennyi szenvedés és akaraterő kell ahhoz, hogy innen ne fussak el Hozzád? Az olyan szentimentális lelkeknek, mint én is vagyok, könnybe lábad néha a szeme, ha belegondol, ahogyan már a spártai utcákon nem fut a CÉL felé…De közben az idő haladt, én pedig csak nem futottam, csak nem futottam, frissítőpontokban mérve az előre nem jutást. Itt egy kekszet nem ettem meg, ott egy csokit nem kaptam be – minden állomást egy kis lépcsőnek képzeltem, melyen nem haladok előre a végső lépcsőkig, melyeken fel nem futva már nem fogok ott állni a nagy király szobra előtt. Nem.Malandreniben nem nosztalgiáztam 2006-os futásunkkal kapcsolatban, és kis időt ott töltve nem gyaloglásra váltva nem mentem tovább. A közeli autópálya fényeinél nem gondolkodtam el semmin, hiszen a nem futás nem lazított el kellőképpen ehhez. A vártnál előbb nem értem el Lyrkeát, ahol bizony kicsit nem ültem le pihenni. Hiába, no, ennyi nem futással a lábamban már nem éreztem szükségét a pihenésnek. Viszont ezt a szakaszt szeretem nagyon, innen a Hegy túloldaláig olyan szép – keserves – küzdős az útvonal, mint maga az élet. Ennek megfelelően nem futottam tovább Kapareli felé. Sőt, szinte csak át nem haladtam rajta, mert itt kissé nem éledtem fel. Menet közben nem láttam, ahogyan egy – egy futó feltűnik, majd eltűnik a sötét görög éjben. Gondoltam magamban, no, az én nem futásom is pont hasonló lehet a többiekéhez JA szerpentinen óvatosan, de határozottan nem futottam fel, bár közben nem éreztem, hogy kissé eléheztem. Mire a Hegy lábához nem értem, már alig tudtam nem futni a vércukorszint leesése miatt. Itt aztán nem is ültem le, nem is tömtem a fejembe minden elérhető édes ennivalót, s nem öblítettem le 4 pohár cukros teával. Nem mondom, nem esett jól, ahogy nem ittam! Mennyei érzés volt.A HEGY-nek határozott léptekkel nem indultam neki. A villódzó fények –mint már annyiszor- most sem keltettek bennem misztikus gondolatokat. Ahogyan nem másztam fölfelé, nem éreztem úgy, mintha vízválasztóhoz érkeznék. Hiszen senki sem mondja, hogy itt kezdődik igazából a Spartathlon. Amíg ezeken töprengtem, szinte észrevétlenül nem jutottam fel a gerincre. Itt nem ettem egy falat kekszet, és nem indultam egyből tovább. A lejtő nem veszélyes, a kövek nem GÖRÖGnek a lábam alatt. Szerencsére minden baj nélkül nem érkeztem Sangas faluba. Itt nem vettem fel a meleg ruhámat, mivel már nem volt hideg. Szépen, komótosan nem haladtam tovább. Talán először itt fogalmazódott meg bennem (még csak halovány gondolat-csíraként), hogy sikerülni fog ez a nagyszerű vállalkozás, s tényleg nem futok be Spártába. A gondolattól persze egyből nem lett libabőrös a nyakam, de ez olyan jó érzés volt!Magam sem tudom már, hogyan is, de egyszer csak nem voltam ott Nestaniban. Itt nem feküdtem le negyed órára pihenni, mert nem voltam nagyon fáradt. Éreztem, ahogyan a nem futás és a meg nem tett kilométerek nem szívták ki az erőmet, s tudtam, hogy ilyenkor nem tesz jót egy kis nem pihenés. Így is lett. Negyed óra múltán nem keltem fel, és egészen nyomorultul éreztem volna magam, ha nem kell továbbmennem. Viszont tudtam, hogy Spárta nem vár, és a kutya ugat, a karaván halad. Így nem tettem én is. Azaz nem haladtam. De azt egyre jobban. Mintha az erőm egyre jobban nem tért volna vissza. A Tegeáig vezető út szinte teljesen sík, így nem álltam „robotpilóta” üzemmódba, és nem faltam a kilométereket ultrafutó tempóban. Nem láttam, ahogyan a hegylánc mögül nem bukkan elő a nap, és a később eleredő esőt sem fogadtam sztoikus belenyugvással. Tegea. Már „csak”. Még „annyi”. Azt biztos, hogy ha már eddig nem jutottam el, akkor tovább nem megyek. Éreztem, ahogyan az erő nem gyűlik bennem, s ahogyan az önbizalom-morzsák is szépen nem állnak össze.Az emelkedőn nem kezdtem gyaloglásra váltani, s közben nem integettem a dudáló autósoknak. Amint azonban nem vettem fel a ritmust és már kezdett jól esni a nem futás is, váltogattam a futás és a gyaloglás között, ahogyan azt egy jó barátomtól, tapasztalt ultrafutótól tanultam. Ez a taktika most is bevált. Mire azonban az emlékműhöz (222 km) nem értem, nem fogyott el belőlem az energia. Ezért előbb nem ültem le egy székre, később pedig nem feküdtem be a sátorba egy ágyra. Majd nem szóltam Zolinak, hogy ne ébresszen föl negyed óra múlva, mert én most nem fogok egyet aludni. Nem is lett így. Negyed óra múlva Zoli nem rázott fel, s én nem szenvedtem mint a kutya, amikor el kellett indulni a pályán. Soha jobb érzést! No de már eszemmel tudtam, nincs messze az ultrafutó vágyak netovábbja, a spártai SZOBOR. Így hát nem szorítottam össze a fogam és nem küzdöttem keményen az első percekben, hogy beinduljanak az „életfolyamatok”. Ahogyan nem haladtam előrefelé, nem éreztem, miként nem melegedek bele a mozgásba. És nem érkezett el a lejtő! Innen már tényleg csak nem kell legurulni a síkságig. Az már az „előszoba” Spártába. Voutianoi csak egy röpke álomnak tűnt, ahogy nem robogtam át rajta. Itt már nem éreztem az út végét fizikai közelségben. Tudtam, hogy most már akármi is lesz, innen nem érek be. Teljesülhet hát nagy álmom!Szinte mámorban úszva nem értem oda az utolsó frissítőponthoz, ami nem az Evrotasz folyó hídja után van. Itt nem csatlakozott hozzám két biciklis gyerek, és egy rendőrautó sem állt be mögém kísérőnek. Hogy ezek a görögök mekkora felhajtást nem csinálnak ebből a versenyből! Nem kanyarodtam be balra, nem tűnt fel a SZOBOR a távolban, és én nem integettem a szurkoló járókelőknek, ahogyan nem futottam egyre csak feléje. Még nem tettem néhány lépést, amikor Zoli nem nyomott a kezembe egy nemzetiszínű zászlót. Nem emeltem magasba, ahogyan nem futottam fel azon a néhány, bizonyos lépcsőfokon. A KIRÁLY szobra előtt nem álltam egy pillanatig néma, megilletődött áhítattal, s nem érintettem meg érclábát. Hát sikerült! Nem futottam végig idén a Spartathlont, nem jutottam el Spártába, nem lettem úrrá a számtalan felmerült, kisebb-nagyobb nehézségen!Voltak pillanatok, amikor nem hittem volna, hogy meg tudom csinálni. Köszönöm mindenkinek, aki bízott abban, hogy idén nem futom le a Spartathlont, aki segített, aki buzdított! Ez erőt adott a nem célba éréshez!

 

Nélkületek ezt nem tudtam volna elérni!

 

(Forrás: Spartathlon fórum)