Közös edzéseken, Szarvas Matyival gyakran beszélgettünk a Spartathlonról, mint egy álomról. A sok-sok utána olvasás, érdeklődés még inkább elbizonytalanított. Végh Attila spártai hős a kisbéri 100 kilométeres OB-n meggyőzött, hogy képes vagyok a Spartathlon lefutni. A versenyt követően Attila átküldte az élményeit, tapasztalatait, edzésterveit. A Spartathlont megelőző 2008-as versenyeim hagytak némi kivetni valót. A 100 kilométeres országos bajnokságon alkotott 9:36 órás teljesítményem egy nagy csalódást jelentett számomra. A Békéscsaba-Arad-Békéscsaba Szupermaratonon ötödik lettem, ami elegendő önbizalmat adott ahhoz, hogy nevezzek a Spartathlonra. Egy előkészületi versenynek szántam az Ultrabalatont. Egyedül, kísérő nélkül vágtam neki a 212 kilométeres távnak. Feleségem, Edit kijelentette, ha ezt nem tudom lefutni, kár kiutaznom Görögországba. Jól ismer és tudja, hogy ezek a szavak tesznek keménnyé. Lubics Szilvi és Csőre Ernő önzetlen segítségével teljesítettem az óriási hőségben rendezett versenyt, de éreztem, hogy 31 óra alatt teljesített 212 kilométernél nagyobb erőnlét szükséges a Spartathlonhoz.
Ezzel kezdetét vette egy kéthónapos intenzív felkészülési időszak. Amíg júniusban mindössze 495 kilométert produkáltam, addig júliusban 695 kilométert, augusztusban 843 kilométert gyűrtem le. Egyedül edzettem egész nyáron, hétvégente délben vágtam neki az edzéseimnek, amik nem ritkán 60-70 kilométeresek voltak. Ami a hegyi felkészüléseket illeti, három napot edzetten a mátraaljai Gyöngyöspatán, az azt követő napokban pedig egy békéscsabai vasúti felüljárón építgettem combizmaimat.
A sikeres elrajtolást több tényező is majdnem megzavarta. Magyarországon, indulásunk előtt néhány nappal egy autó elgázolt, a kiutazás során pedig előbb a görög-macedón határon sztrájkoltak, majd Görögországban országos benzinsztrájk fogadott. Kész csoda, hogy a szervezők nem sztrájkoltak és a verseny előtti formalitások gond nélkül zajlottak. Egy szobába kerültem egy svéd, finn és norvég futóval. Ez aztán nemzetközi szoba a javából. Ráadásul a svéd kolléga gyomrát vírusos fertőzés kínozta, ezért nem volt kérdéses a költözésem. Fendrik Laci és Végh Attila szobájában volt hely számomra. Laci látva a feszültségemet, egész este vicceket mesélt. Ezzel kellőképpen megnyugtatott és igen jól aludtam a verseny előtti éjszaka. A rajt előtti éjszaka összekészítettem a frissítéseimet, ami a következőkből állt. Vittem magammal egy övtáskát, benne Verofit port és „jaat sót” és „magne b6”-ot tartalmazó kulacsokat. Övtáskám zsebében hasmenés és hányás elleni gyógyszereket, két csokit, egy nápolyi szeletet vittem. Kezemben egy kulacs víz volt, fejemen baseball sapka. Az Akropolisz lábánál még néhány vakuvillanás jelezte a közös csapatképek elkészülését, majd eldördült a rajtpisztoly és nekivágtam az előttem álló 246 kilométeres távnak. Görögország nagy múltú, de egyben zsúfolt fővárosának zaja és élénk forgalma 20 kilométeren keresztül kísért. Itt először Ispánki Zoli előzött meg. Azt tanácsolta, hogy úgy érjek Korinthoszba, mintha most kezdődne a verseny. Harminc kilométernél a frissítő asztalok olyan kifosztva álltak, mint a boltok Causescu idejében. Ekkor vágtatott el mellettem a Végh, Frank, Kasz trió. Horváth Mónikával 40-50 kilométer között felváltva előzgettük. 50 kilométernél Fendrik Laci barátom – Ispihez hasonlóan – bíztatott és egyben óva intett, nehogy idő előtt ellőjem a puskaport. Kellő frissítésekkel és jó tanácsokkal felszerelkezve 8:43 alatt értem el Korinthoszt. Edit tésztával várt, Ádám közben legyúrta a lábamat. Minden ok nélkül elkezdtem idegeskedni, ezzel magyarázhatóan Editet is leosztottam a korinthoszi ponton. Fiam, Ádám nyugtatott meg, aki korábbi versenyeiről gyűjtött tapasztalatait kamatoztatva, néhány mondattal kitisztította a fejemet. Néhány percet töltöttem a Korinthoszi-csatorna közelében létesített ponton, ahonnan a délutáni órák perzselő napsütésében futottam szőlő- és narancsültetvények között.
Hangulatos kis peloponnészoszi városokon (Ókorinthosz és Soulinary) keresztülrobogva értem be Nemeába. Itt hoztam be a hátrányomat Sándor Csabival szemben és együtt futottunk legalább két órán keresztül. Egy idő után kezdtem gyorsnak érezni a tempóját és kissé lemaradtam. Ádám tanácsára változtattam a frissítéseim összeállításán, és így előtérbe került a mézes-joghurt, nápolyi, chips, banán és a tea három-négy cukorral. A Sangas előtt utolértem Balázst, aki ekkor igen mélyen meg volt zuhanva. Néhány vigasztaló szón kívül nem tudtam egyebet tenni az érdekében. A Sangasra vezető szerpentinen lehetett látni a felfelé kapaszkodó futók fejlámpáinak fényét. Gyönyörű és egyben félelmetes látvány volt. Aggodalmaimat hátrahagyva nekirugaszkodtam a Sangas messze földön híres kaptatójának. Nem ért meglepetés, felfelé menet egyetlen métert sem tudtam futni, mégis könnyebb volt a vártnál. Az igazán nagy kihívást a köves, meredek lejtő, és természetesen a koromsötét jelentette, amit a lámpám fénye kis pontokon szakított meg. Nagyon jól viseltem az éjszaka megpróbáltatásait, az első nagyobb holtpont reggel nyolckor következett be. Ekkor a felkelő nap fényei már javában megvilágították a tájat, amitől nem maradt el a hőmérséklet exponenciális emelkedése. Ezt a holtpontot sikerült átvészelnem úgy, hogy továbbra is tartottam a háromórás előnyömet a szintidőhöz képest.
Holtpontom kellős közepén előztem meg Sándor Csabit. Kilométerekkel később értesültem, hogy Csabi lepihent egy kis időre. Spárta felé közeledve a táj egyre kietlenebb lett. A növények közül is csak az igazán harcedzettek viselik ezt a hőséget, akár a futók. Hol volt már az a tömeg, ami az Akropolisztól rajtolt? Se előttem, se mögötem nem volt egyetlen futó. Az autósok dudálva, integetve bíztattak és egyben jelezték Spárta közelségét. Minden jóból megárt a sok, hát még a forgalomból. Az utolsó 40 kilométer főút mentén vezetett. Zúgó autók zajával fűszerezett hosszú, végeláthatatlan emelkedőnek is egyszer vége lett. Spárta előtt 10 kilométerrel felértem a hegy tetejére, ahonnan így utólag semmiségnek tűnő tíz kilométer lejtőfutás következett. Ekkor értem utol Georg Weiss-szet, akivel átkaroltuk egymást, és közös gratulációt követően tovább kocogtam Spárta felé. Fantasztikus érzés töltött el az ünneplő tömeg szurkolását látva és hallgatva, ami a város szélén fogadott. Fiatal biciklis gyerekek kísértek be a célt jelentő Leonidász király szobrához. Ott megérintettem a szobor lábát és a szervezők elismerésüket kifejezve babérkoszorút helyeztek a fejemre. Jó érzés volt fogadni családtagjaimnak, Editnek és Ádámnak a gratulációját, akik mindvégig sokat segítettek a verseny alatt. A szervezők taxit rendeltek, ami ingyen és bérmentve elvitt a szállodáig. Másnap Spárta polgármestere vendégül látta egy ebédre a spártai hősöket, köztük engem. Egy nappal később került sor a nagy athéni díjátadó ceremóniára, ahol minden teljesítőt éremmel és oklevéllel jutalmaztak a szervezők. Az érmeket egyébként a magyar teljesítők részére az athéni magyar nagykövetség munkatársa adta át. Fizikailag kevésbé viselt meg a verseny, köszönhetően a nyári céltudatos edzéseknek. A Spartathlon számomra szellemi vívódás volt, emiatt a mentális fáradtságot hónapokkal később is éreztem. Köszönöm a segítséget feleségemnek, Editnek, fiamnak, Ádámnak és persze a nagyszerű magyar delegáció minden tagjának a kiváló csapatmunkáért és együttműködésért.
Zahorán János Spártai hős"