Szerdán 12:00-kor elhagytam a kis munkahelyemet, abban a reményben, hogy szerencsés repülőút után Athénba érek valamikor csütörtök kora hajnalban. A gép 3 órás késéssel indult, így csak reggel 8:00 tájékán értem a szállodába, ahol egyből reggelizni kezdtem, majd a rajtszámfelvétel és a barátok megkeresése következett.
A szobába, ahova kerültem, két lengyel és a mi Nemes Attilánk lakott. Ez számomra pozitív dolog, hisz nagyon hasonlóan alakult a sárvári 24-es előnapjához. Próbáltam aludni, és kb. 4 óra alvás sikerült is. Délután lementünk a nővéremékkel a tengerhez, aztán egy kis városnézés és kiadós ebéd után a ruhák elkészítése és alvás következett. Lementem vacsorázni a szálloda éttermébe, és kissé meglepve tapasztaltam, hogy főtt üres tésztára csak egy banánt tettek. (Ez a vacsi?) Vacsora közben egy kicsit átgondoltam a dolgokat, hogy vajon mennyi esélyem lehet ezek után a célba érésre, és az addig tartott 95%-ot 90%-ra módosítottam. Ezt a százalékos dolgot a Spartathlonról hallottak alapján kalkuláltam. Felmentem a szobámba és még bekentem a lábam, a hónom alját és mindenemet ami hajlamos a kidörzsölődésre, aztán egy hosszas ima következett és alvás 20:30-tól.
(Forrás: UNIX fórum)
4:50-kor keltem, jól aludtam, nem nagyon ébredtem fel csak egyszer amikor ittam. A reggel elég jó volt, mert az összes dolgom el volt már készítve és nem kellett kapkodnom. Felöltöztem, reggeliztem, és kimentem a buszhoz. Az Akropolisz nagyon tetszett, és az ott uralkodó légkör is jó érzéseket keltett bennem. Készítettünk egy-két képet, és már ott is volt a pillanat, amikor indulni kellett. A legjobb helyen futottam a verseny első harmadában, ez a hely a Fendrik Laci mellett-előtt-mögött volt. :-)
Athéntól 40 km-re a vádlijaim kicsit erősnek tartották az emelkedőket, ezért egy kis időre egyedül maradtam, hogy tisztázzam magamban a gondolatokat, amik a célba érkezéshez feltétlenül szükségesek.
Hamar rendbe jöttem, és ismét a Fendrik mellett futottam. 93 km-nél kicsit elléptem és ment is a futás egészen a Sangas hegyéig. A hegyre felgyalogoltam és a frissítőállomásnál kicsit leültem pihenni és teázgatni. Itt már világosan láttam, hogy nem lehet olyan probléma, ami a célbaérést veszélyeztetné, hiszen egy erősebb gyalogtempóval is szintidőn belül be lehet csúszni. A hegyről lefelé kocogva kicsit kimentek a bokáim, de nem volt annyira veszélyes, hogy problémát okozzon, csak meglepődtem. Akkorra már elkezdtem fázni is, hiszen még mindig csak rövidgatya volt rajtam és a hőmérséklet nem volt több 6 foknál.
160 km környékén a gyomrom beadta az unalmast, hányinger és egyéb bajok kerülgettek. Emiatt a futásból sétára kellett váltanom. A frissítőállomáson az asztalra nézve elment az étvágyam, így frissítés és felöltözés helyett futottam tovább. Ezt 500 m múlva megbántam, és alig vártam a következőt, ahol már ettem és ittam egy kicsit, és magamra húztam egy szemeteszsákból készített mellényt. Mikor odaértem ahhoz a frissítőponthoz, ahol a kísérőkkel lehetett találkozni, addigra szétfagytam és a gyomrom is teljesen tönkrement. Ott felöltöztem és próbáltam pihenni egy pár percet. Utána már minden ment magától, tudtam menni azt a tempót ami a célba éréshez kellett és a végére még futómozgás produkálására is képes voltam. :-) Kb. 20 km-re a végétől átgondoltam azt az utat, ami az első versenyemtől - amit 1995-ben 10 évesen éltem meg - a Spartathlonig vezetett. Szerintem mindenki ott volt akkor a gondolataimban, aki valamit is hozzátett ahhoz, hogy én itt lehessek. Akár egy jó szót, egy biztatást, jó tanácsot vagy más jellegű segítséget nyújtott. Ez nagyon szép érzés volt, egészen elérzékenyültem.
A célban viszont nem éreztem semmi különöset mikor megérintettem a Leonidasz-szobor lábát, olajágból font koszorút kaptam és spártai hőssé avattak. Egy kicsit csalódott voltam mivel ennél nehezebbnek gondoltam a versenyt. A 246 km teljesítéséhez 34 óra 12 perc kellett.
Az orvosi ellenőrzések és vizsgálatok után beálltam a szurkolók közé, és vártam a még a pályán levő magyarokat, közben beszélgettem a már célba érkezettekkel és azokkal, akiknek idén nem sikerült a teljesítés.
A szállodához érkezve a bejelentkezéskor sikerült a számomra legkedvesebb társasággal egy szobába kerülnöm: két Unix-os társam, Fendrik és Végh nagyon jó fej emberek.
A szobában kapcsoltam be először a telefonomat, és meglepve tapasztaltam, hogy elég sok barátom figyelte az eseményeket és szurkolt értem. Elég fáradt voltam, szóval hamar sikerült elaludnom, az egész éjszakát végigaludva vasárnap 6:00-kor ébredtem fel.
Délelőtt visszamentünk a szoborhoz fényképezkedni és egy kicsit kószáltunk a városban. Ebéd után indultunk vissza Athénba.
A hétfői eredményhirdetést már sajnos nem tudtam megvárni, hiszen a gépem hétfőn hajnalban indult haza. Na de nem baj, tanulva az idei problémákból jövőre remélem okosabb és gyorsabb leszek és előbb érem el Leonidasz lábát. :-)