Egy 172 kilométeres vereség története

Az idén úgy utaztam ki Athénba, hogy harmadszor is teljesíteni szeretném a NAGY FUTÁST, s ha lehetséges, legjobb eredményemen javítva valahogyan 30 órán belülre kerüljek. Felkészülésemből következtetve mindkét szándékomnak reális alapja volt, hiszen a tavaszi teljes regenerálódás után a nyári futások alkalmával olyan erősnek éreztem magam, mint Spartathlon előtt még soha.

Mindenesetre, mielőtt a „kocka el lett vetve” –azaz, mielőtt elküldtem a 250 eurós nevezési díjat-, augusztus közepén futottam egy féltávos szimulációt (dimbes-dombos terep az elején, kevés földút a közepén, s 80 km-től egy szép hegyi szakasz). A legfőbb célom ezzel az volt, hogy ha akad még valamilyen problémám akár Achilles elvtárssal, akár más téren, annak mindenképpen elő kell jönnie, s annak tükrében indulok vagy nem indulok a szeptember végi versenyen. A teszt jól sikerült, így aztán belevághattam a felkészülés utolsó szakaszába. A verseny előtti hetekben befészkelte magát a fejembe egy megérzés, hogy esős Spartathlonunk lesz idén, s ennek megfelelően próbáltam minél több helyről tanácsot kérni ezzel kapcsolatban.

Szeptember 30.-án kellemes felhős időben rajtoltunk az Akropolisz lábától. Nagyon lazán indultam el, s egy darabig együtt futott az athéni 211-es szoba (Fendrik Laci, Horváth Jenő, Végh Attila és én). Elefsina előtt kis csapatunk feleződött, s Lacival haladtam együtt a tenger mellett. Az autóforgalom igencsak sűrű volt, s úgy éreztem, mintha a Rákóczi út közepén futnánk csúcsforgalomban.

Negyven-egynéhány kilométer után Laci is lemaradt, s így egyedül futottam az úton. Ötvenhez érve egyik lépésről a másikra határozott fájdalommal bejelentkezett Achilles elvtárs. Mit ne mondjak, tudtam volna nélkülözni ezt az érzést még vagy 200 km-en keresztül... Azt most nem írom le, elsőre milyen szavak és kifejezések jutottak eszembe, mert ezeket még a legnagyobb szótárak sem tartalmazzák. Aztán másodjára próbáltam azzal kondicionálni magam, hogy nem is fáj az, csak úgy érzem. Próbáltam minél több pozitív dolgot előásni, hátha túljutok a dolgon, de nem segített. Ezen a ponton ért utol Levente, aki gyors kezelésben részesítette testem és lelkem (előbbinek egy kis masszázst, utóbbinak kis lelkifröccsöt adva). És tényleg segített, a fájdalom enyhült, s lépni már egész jól tudtam. Így hát együtt mentünk tovább egy darabig, majd ismét egyedül maradtam.
 

Nagyjából 60 km-nél kezdett el fáradni a combom, s ennek még örültem is, mert eddig ez 40-nél szokott bekövetkezni. Szépen csendben Korinthoszhoz értem. Emlékeimben sokkal több szenvedés és futás kapcsolódott ehhez az első szakaszhoz, talán az időjárás is hozzájárult, hogy könnyebbre sikerült; az idő továbbra is kegyes volt, a Nap nagy ritkán bukkant elő a felhők mögül. Igazából a finomítókból áradó nagyon intenzív olaj- és benzinszag volt az, amely zavart, de ezen nem lehet változtatni.

Az első nagy ellenőrző ponthoz érve (81 km) csak felkaptam egy rizses tálkát, s mentem is tovább. Lendületes gyaloglás alatt „ebédeltem meg”, s futottam is tovább. Régi Korinthosz előtt, kb. 90 km-nél éreztem, hogy kezd meleg lenni (ekkor már egy ideje felhőtlen volt az ég), ezért visszavettem az iramból, s annyit ittam, amennyi csak belém fért.
Mindezek ellenére a 93. km-hez érve éreztem, hogy valami nincs rendben. Na, eljött az első holtpont ideje – gondoltam magamban. Nem baj, el voltam rá készülve, hiszen ez a Spartathlon lényege: a „folyamatos problémamegoldás®” 245 km-en keresztül. Elkezdtem előhuzigálni a tarsolyomból a holtpontra vonatkozó megoldásaimat. Egyiket a másik után. Nem aggódtam, hiszen rendesen felpakoltam magam lelki segítséggel ilyen esetekre. Kis gyaloglásokkal tarkított kocogásra váltottam, ahogyan Soulinari felé haladtam.
A hegyek felől sötét felhők közeledtek, s néha dörgést is lehetett hallani. Nem repedtem szét az örömtől, de élesen bennem volt a cél, amiért egész évben készültem. A 31-es ellenőrző pontnál Zoli, a kísérőm elhúzott mellettem kocsival, odaszóltam neki, hogy véleményem szerint eső jön.

Mire elhagytam a falu utolsó házát, jött is az égi áldás, de csőstől. Beálltam egy fa alá, s mérlegeltem. Vissza semmiképp sem akartam menni a házakig, de tudtam, előttem Halkion 3 km-re van, addig bőrig ázom a zivatarban. Ha a fa alatt maradok, akkor ki is hűlök, és ugyanúgy elázom. Tehát maradt az ömlő esőben zuhanyozás, s indultam is tovább.
Fél perc alatt úgy szétáztam, hogy a cipőmben is tocsogott a víz. Nem gond, Halkionban vár a száraz ruha, addig simán elmegyek. Nem így történt. Az igaz, hogy eljutottam a faluba, de ott semmi sem várt. Egy ház eresze alá húzódtak az ellenőrzők, de kísérőmnek nyoma sem volt. Akkor megyünk tovább, majd lesz valami. Az eső szépen alábbhagyott, szinte el is állt. Mint kiderült, jó is, hogy Zoli „túlcsúszott” az ellenőrző ponton, ugyanis a falut követő útszakaszon több helyen is olyan vízátfolyások voltak, hogy a cipőm bokáig merült a sárlébe (ez nem egy francia szó!). Ha cipőt cseréltem volna, az is tocsogott volna pár száz méter után.
Úgy döntöttem, csak zoknit cserélek Némeánál, s a többi ruhadarabot megszárítom magamon. Mindezek mellett a holtpont csak nem akart tovalibbenni. Azt vettem észre, hogy az emelkedőket egyáltalán nem tudom megfutni, csak gyalogolok rajtuk. Némea előtt esteledett rám, s az utolsó kilométert már sötétben tettem meg.

A nagy frissítőállomásról krémezés és zoknicsere után egy tál rizzsel robbantam ki, nagyjából 9 perces ezrekkel. Akárhogyan is próbáltam elhitetni magammal, csak nem esett jól a futás. Azt terveztem, hogy 10 percet futok, 1-2-őt gyalogolok. Szép terv volt, nem mondom, de azon kaptam magam, hogy fél perc futás után elfogyott a lendület s máris gyaloglásra váltottam. Tehát feltaláltam az ispi-féle fartleket: fél perc futás, 10 perc gyaloglás, fogak összeszorítva. Az ember azt gondolná, így akár Őrbottyánig is eljut, de tudtam, nemsokára jön mindannyiunk kedvence, a földes út.

Jött is. A vártnál valamivel rosszabb volt a kövek közti botorkálás, s nem mondhatom, hogy életkedvemet visszahozta volna az aluljáró utáni emelkedő. Malandreni előtt ért be Levente, együtt futottunk be a frissítőponthoz, majd ő indult, míg én extra adag meleg teát öntöttem magamba. Addigra már éreztem, hogy a talpam felázott, s kb. húszforintosnyi hólyag lehet rajta, de ilyenkor ezzel kell élni még egy darabig.

A továbbindulás után sem lettem jobban, egyszerűen úgy éreztem, nem tudok futni. Próbáltam a váltogatást, de sehogy sem ment. Próbáltam minél lazábban gyalogolni, hátha leesik végre a két cementes zsák a hátamról, s leszek ismét régebbi önmagam. Hosszú gyaloglás után értem Lyrkeába. A talpam egyre jobban sajgott, a pontnál megvizsgáltuk, mit lehet vele kezdeni, de túl sok segítség nem volt. Cipőt váltottam, hátha az javít valamit, s indultam Kapareli felé. Szerintem fél kezemen meg tudom számolni, hány száz métert futottam a két falu között. Nem vált be egyik receptem sem a holtpont leküzdésére. Maradt a puszta akarat, a „robotgondolkodás”. Nem éreztem jól magam, ha menni kellett, de az állás sem esett jól. Küzdött a testem és az agyam egymással, s mindent bevetettem, de futás nem lett belőle.
Kapareli után kezdődött a szerpentin, s emellett igencsak szelesre fordult az idő. Mit mondjak, végiggyalogoltam egészen a hegy lábáig. Ott kisebb fajta tumultus várt, Zoli mellett Tímeáék is megérkeztek. Nem túl sok pihenő után vágtam neki a Mount Parthenio-nak. A fölfele út eléggé megviselt, több helyen is megálltam, néhol az út mellé léptem, egyszóval, úgy éreztem, ez itt a legrosszabb, ami velem az idei Spartathlonon történhet. Ez az érzés egészen a gerincig tartott. Gyors bejelentkezés után indultam lefelé. S rájöttem, EZ A LEGROSSZABB, ami idén történhet velem. Nemhogy futni, de gyalogolni is alig tudtam lefelé. A combjaim teljesen beálltak, a térdem sajgott, s erre még rátett egy-egy lapáttal, amikor megcsúsztak lábam alatt a kövek.

Emlékeimben egész máshogy élt a hegy. Most kegyetlenebb és hosszabb volt, mint bármikor. Mire leértem Sangas faluba, teljesen szétesett amúgy sem balerinás mozgásom. Pár guggolást próbáltam, hátha az segít, de hiába. S mindezek mellett új élményként jelentkezett, hogy ismét fáj az Achillesem. Eddig is volt benne egy tompa jelzés minden lépésnél, de mostanra határozottan romlott az összkép. Minden porcikám fájt, s a puszta létezés is végeláthatatlan szenvedéssé zsugorodott bennem.

Tompán botorkáltam Nestani felé az úton. Néha próbáltam futómozgást imitálni, de mindegyik meddő kísérletnek bizonyult. Hangulatomhoz illően az autópálya felüljárónál elkezdett esni az eső. Innen egy kis emelkedő visz fel a falu széléhez, onnan meg egy brutálisnak tűnő lejtőn szenvedve jutottam le az ellenőrző ponthoz (172 km).
Éreztem, hogy most valamit tennem és ennem kell, mert testileg-lelkileg teljesen kiürültem. Először 10 perc alvás következett volna, de nagyjából 7 perc után arra ébredtem, hogy irgalmatlanul fáj a jobb bokám. Kívül-belül, mindenhol. Enni próbáltam, de a tésztától csak hányingerem lett. Amikor meg föl akartam tápászkodni a matracról, éreztem, hogy nem működik a jobb oldali bokám. Elöl a lábujjfeszítő inak durrantak be, hátul az Achilles, és a köztük levő részek is csatlakoztak. Micsoda szolidaritás! Végül a gyötrődés és a próbálkozások ellenére sem tudtuk egyenesbe hozni a dolgokat. Visszafeküdtem a matracra, s tudtam, nincs bennem több.

Amit bírtam, megtettem, de az idáig tartó út mindent kivett belőlem. Azt hiszem, a hegy adta meg a kegyelemdöfést. S abból tudom, hogy mindent megtettem, amit tudtam, mert most, több mint egy héttel a verseny után is még úgy érzem, nem volt bennem több. Nincs a kétely és a kisördög, a „mi lett volna, ha...” kezdetű feltételezésekkel. Csupán a keserűség maradt, hogy hiába készültem szinte egész éven keresztül erre az egy megmérettetésre, mégis elbuktam. Mert a 70%-os teljesítmény nem más, mint bukta. Egy maratonnál kb. 30 km-t jelent. Ki lenne elégedett, aki maratont akar futni, egy kiállással 30 km-nél? S nem tudom a nekem szurkolóknak azt mondani, megcselekedtem azt, amiért oly sokat gondoltak rám.
Most egyelőre még a sebeimet nyalogatom, nem tudom, hogyan tovább. De azon vagyok, hogy megtaláljam a kiutat. Egyetlen „sikerem” volt ezen a futáson (bár nem az én érdemem, hanem a csúcstechnológiáé), hogy a távolságmérőm 172,7 km-t mért, tehát 99.59%-os pontosságúra sikerült beállítani.

Szeretném még egyszer végigfutni ezt a versenyt. S első motivációnak megfogadtam, hogy nem fogyasztom a négy alapvető tápanyag egyikét, azaz nem eszem Túró Rudit legalább a következő Spartathlonig. Tudom, hogy ez nemzetgazdasági kérdés is, hiszen így hat számjegyű bevételtől fosztom meg a mátészalkai üzemet, de utána bepótolom. Helyette majd annál több kilométert falok erdőben, országúton, s mindenhol, ahol csak futni tudok.

(Forrás: Spartathlon fórum)