Beszámoló

Idén a Paralimpia miatt a szokásosnál (szeptember utolsó péntekje-szombatja) egy héttel később rendezték meg a Spartathlont, a huszonkettediket (22.).
Az első meglepetés szerdán, Ferihegyen ért, mert Tímeáékon* (Bontovics és Lelkes Guszti) kívül csak Levente (Kalotai) várta, hogy Athénba repülhessen. (*Azon kevés földi halandó közé tartozhattam, aki már június eleje óta tudhatta, mire készülnek szeptember végén. Megpróbáltam elmesélni nekik, amit tudok a versenyről.)

 
A második csütörtökön: nem is jött más magyar futni. A glyfadai London szálló felújítását befejezték, így kevesebb futót tudtak egy-egy szobába bezsúfolni, mint korábban. Gusztiék és Levente a Londonban laktak, minket Edittel* pár száz méterrel odébb az Emmantinaban szállásoltak el. (*Akárcsak tavaly, idén is elkísért menyasszonyom.)

A kétlakiság egy kicsit kiszakított minket a fősodorból, de legalább dupla reggelivel járt.
Szerdán elintéztük a formaságokat (befizetés igazolása, orvosi papír - amit idén a fogorvosom pecsételt le, rajtszámfelvétel) és vérünket áldoztuk a tudomány oltárán (a Harokopio Egyetem Táplálkkozási és dietetikai tanszéke három éve mér sok mindent a Spartathlon vállalkozó kedvű önkéntesekein), majd vacsoráig lementünk a strandra. A vacsora fénypontja Levente mézeskrémese volt házi forrásból.

 
Sok-sok ismerős jött el: Ari (Mustala), Janne (Kankaansyrja), Kjell-Ove (Skoglund), Bertil (Palmqvist), Kenny(Wallstrom), Seppo (Leinonen), Mary (Hanudel-Larsson), Markus (Thalmann), Mark (Williams), Bob (Meadowcroft), Kimie (Noto - Funada), Hiroko (Okiyama). Jó volt velük beszélgetni. A csütörtök is beszélgetéssel és stranddal telt el.
Marios (Fournairs) készített egy kérdőívet, amit mi mindannyian lelkiismeretesen kitöltöttünk. Volt benne egy kérdés az elmúlt 12 hónapban futott kilométerekről. Gondosan beleszámoltam a versenykilométereket is, de még így is kétszer 0-t kellett írnom és 400 volt a legtöbb. Ettől az összefoglalótól nem nyugodtam meg. Már korábban is volt bennem szorongás, mivel idén csak egy versenyt fejeztem be eddig: az őszi pesti félmarathont. Igyekeztem nem ezzel foglalkozni, mivel többet már úgysem tehetek az esélyem növelésére. Most már kár ezen rágódnom.

 
Egy másik kérdés: hány hónapja készülsz a Spartathlonra? Hány hónap is telt el `87 novembere óta, amikor Dusan (Mravlje) beszámolóját hallgattam a Duna-kanyar futás estéin?
Volt még egy fontos házi feladatunk: a frissítők leadása. Láttam Gusztiék alapos készletét, flaskáikat, szatyraikat, hátizsákjukat.

 
Három csomagot készítettem el. Az elsőbe (37. frissítő, a földút kezdete 129.6 km-nél) került a fejlámpám, kakaó- és levespor, meg Sezamki -- a legjobb futó- és madáreledel a hazai piacon. A korábbi években este 7:50 és 8:30 között értem a Nemea utáni második frissítőponthoz. Addig sima aszfaltút van, ha be is esteledik, addig még nem hiányzik a lámpa.

 
A másodikba (49. frissítő, Sangas falu 164.3 km-nél) a piros pulóverom, kakaó- és levespor. Bár szegény Pista (Pető) ezt vitatja, a hegyig nincs szükségem meleg holmira.
A harmadikba (52. frissítő, Nestani falu - 4. időlimit 172 km-nél) a fekete hosszú futónadrágom, 2-2 kakaó- és levespor, meg Sezamki. Két éve átfagyott lábakkal 10 km-t "futhattam" a gatyámért. Egy rémálom volt. Tavaly költöztettem át a nadrágot 186 km-ről 172 km-re és nagyon jól működött.

 
Az övtáskámba 48 szem sótablettát tettem, vazelint, wc-papírt, Imodiumot, 2 Sezamkit, cukrokat meg egy menetrendet a 75 frissítőállomás adataival és a korábbi években futott részidejeimmel. Érzékeny búcsút vettem a három mikuláscsomagtól. Az biztos, hogy a szervezők oda viszik, ahova küldöm, de vajon én is eljutok-e oda, hogy megkaphassam.
Meghallgattuk George útmutatását a versenyről (minden úgy megy majd, mint tavaly), meg az időjárásól (nappal nem lesz túl meleg, éjjel nem lesz túl hideg). Nagyvonalú mecénásunk bőkezű adományáról, amikkel a frissítőállomások kínálatát fogják feldobni - Powerbar, PowerHarwest, PowerGel. Ajánlotta, böngésszük az ékes görög marketingsódert, ha bármiféle fenntartásunk lenne, hogyan fog ezekhez a megpróbáltatásokhoz a gyomrunk viszonyulni. Engem rögtön meggyőzött :).

 
Strand, vacsora után gondosan előkészítettem a futóruhámat, (ugyanaz, mint tavaly, meg tavalyelőtt, meg azelőtt), a sapkámat (már `93-ban is ez volt velem). A cipőmet (két év kényszerű kihagyás után megint Asics) jól behintőporoztam. Segítettem Editnek összeszedni az ő dolgait másfél napra: ruha meleg időre, ruha hideg időre, hálózsák, az elmúlt négy év menetrendje, lámpa, bicska, uzsonna. A többit mind vissza a bőröndbe. Már csak egyet kell aludni a nagy napig.

 
4:40-kor kelünk. Kint még masszív sötétség, de meglepő módon nincs hideg. A London hotelban már mindenki talpon van, nagy a sürgés-forgás. Csöndesen reggelizünk. Egyre inkább zsugorodó gyomromba kevés reggeli fér. A reggeli vége felé George (nyakában mér a hivatalos stopper) kezdi terelni a népet, ahogy az a Brian életében is megy: "Spartathlon? Nos, fogod a bőröndöd, kimész az ajtón, felteszed az első buszra, fölszállsz valamelyikre és vársz." Edit szerint némi vigasz, hogy itt jobb a túlélési arány. Megjönnek Levente kísérői a bérelt autóval. Editet elviszik majd Korinthoszig, azután meglátjuk Levente mennyivel lesz előttem és hogyan tovább. Így Edit hátizsákját betehetjük hozzájuk. A rajtig már nincs több elintézni valónk. George kitartó hajcsárkodásának hála pontban hatkor elindul a konvoj az Akropoliszhoz. Meglepően gyorsan odérünk. A város még nem ébredt föl. A rajt helyszínén örömmel veszem észre Mariost. Tegnap még beteg volt, remélem kiheverte.
Készítünk pár csoportképet a kis, magyar csapatról. Utána egy kicsit félrevonulok. A forgatag vegyes érzelmeket kelt bennem. Itt van 183 életerős, tettre kész sportoló 6 kontinens 30 országából. Fotózkodnak, nyilatkoznak, jó kedvűek, bizakodók. De mi lesz velük fél, egy, másfél nap múlva? A java részük addigra riadt kis nyuszika lesz és az árokparton, vagy az orvosok kezei között sírdogál majd. És mi lesz velem? Napnál világosabban tudom, mi vár rám. Sosem bíztam abban, hogy majd idén nem lesz semmi gond. Lesz gond bőséggel. Remélem lesz elég erőm megbirkózni ezekkel, átvergődni rajtuk.

 
Elköszönök Edittől (rá is épp elég megpróbáltatás vár), és beállok a hátsó sorba. Mellettem Mark (a titkos hősöm -- nemcsak, mert itt zsinórban tízből tízszer célba ért, de ő a Barkley marathon első teljesítője) vár a rajtra. Kezd virradni, már halványan színek is látszanak.

 
Rajt
Pár lépés után rátalálok Gusztiékra. Még nincs elég fény, és a díszburkolat is nehezíti Guszti dolgát. Tímea vezeti. Beszélgetünk, együtt megyünk. A Gázgyárnál (most Technopolis néven szerepel Athén Millenárisa) elköszönök tőlük. Furcsa, de a következő kanyarnál jönnek szemből is. (Levente mesélte, az élboly eltévedt. A cikk szerint egy rendőr aludt el.) Hamarosan rátalálok Kimie-re és beállok mögé. Itt pont jó lesz. Igaz sok szelet nem fog (kevesebb, mint 140 cm alacsony), de jól esik a pattogó apró lépései mögött, lomhán, nagy laposakat lépni. Mögötte futva rengeteg vicces arcot látok (leeső állak, kerek szemek, megálló rágógumik), amint az álmos athéniek, buszra várva észre veszik, van aki ilyen alacsonyan is hatalmas futó (`95: 3.; `96: 3.; `97: 2.; `98: 2.; `99: 2. három és fél percre az elsőtől; 2000: 4.; `01: 2.; `02: 6.: `03: 4.).

 
A Spartathlon egy történelmi futóverseny - ahogy a honlapjuk fejlécében szerepel. De nem csak azért, mert Pheidippides olyan régen futott, hanem, mert az idei volt a 22.
Fázni nem fázok, de melegem sincs. Az első frissítő nagyon hirtelen jön, még nem is ittam a kulacsomból. A második után (10.8 km - 55:48) rátérünk az autópályára. Mellettünk a 2x3 sávos forgalom araszol. Lejt az út a tengerhez. Kimie nem szedi úgy a lábát, ahogyan le tudok gurulni az ilyen lejtőn. Két hórihorgas dánnal előbbre megyek. A forgalomból Editék köszönnek rám. Ezek szerint sikerrel kiértek Athénból. A nagy zajban is telnek a kilométerek. Pár éve itt volt, hogy a spártai kórház képe fészkelte be magát a fejembe. Nem tudtam szabadulni attól a képtől, ahogyan a lábmosás és a vizsgálat után koszosan, büdösen, elcsigázva végre befeküdhetek egy ágyba. És a hatalmas takaró súlya alatt ájulásszerűen elalhatok. Most még mindig nincs túl meleg és szerencsére nem kell ilyen képekkel viaskodnom.

 
A negyedik állomás után (20.5 km - 1:49:20) végre letérünk az autópályáról. Nem futok gyorsabban, mint a körülöttem levők, viszont minden frissítőnél változik a társaság, mert megtöltetem vízzel a kulacsom, felkapok pár falatot és egy poharat és már ott sem vagyok.
A Spartathlonon 75 frissítő van. Ha csak két percet veszek az állomáson töltött átlagos időnek (a nagyobb helyek és az éjszaka miatt ez egyáltalán nem túlzó becslés), az 150 percet azaz két és fél órát jelent, amit mind ki kell termelni. John (Foden, az alapító) írt erről korábban [https://www.ultraned.org/n_item/f1395.php]. Tanulságos olvasmány, reális feltevésekkel, meglepő következtetésekkel.

 
Eleusban megint kint várnak minket az iskolások. Lelkesek, aranyosak, mint minden évben. Végigvárják a teljes mezőnyt, ami már vagy egy órára széthúzódott.
Jönnek a csöndesebb utak. Néha-néha egy kis árnyék. Felhő nincs az égen. Az erős szélben a harmincegy-két fok nem is tűnik föl.

 
Megara jön. Itt lakott Euclides, meg még néhány nagy koponya. Most a városon túl ronda kőbánya van és ezen a környéken nagyon hullámzik a régi örszágút. A futók egy része most is résztávozik: keményen nyomják az emelkedőt, lazítanak a lejtőkön és sokat vakaróznak a frissítőknél. Jön a Kokkinis szálloda kerek 50-nél (50 km - 4:40:45). Innentől Nemeáig tart az a rész, ahol leginkább lehet magyarokkal találkozni. Most Tímeáék mögöttem vannak. Levente, pedig biztosan jóval előttem. Három frissítővel később Mary Larssont érem utol. Ott folytatjuk a beszélgetést, ahol négy éve abbahagytuk. Betegen érkezett Athénba. Az orvosa megtiltotta, hogy lázasan elinduljon, ezért reggelre lement a láza. 2000-ben bő 30 km-rel később találkoztunk össze. Két frissítőn át beszélgetünk. Rune, gyerekek, babyjogger, jó-e nekünk ez az idő...

A strandok után feltünnek a vízen a csatornához sorban álló hajók. Jön a következő olajfinomítós ipari terület. Nagyon ronda. Itt 75 után szokott valaki hideg vizet osztogatni. És tényleg, most is kint van az asztal, rajta a gyöngyöző műanyagflaskák. Bár szinte tele a kulacsom, (fél km-rel korábban volt a 20. frissítő) egyet felkapok. Olyan jó érzés ebben a nyamvadt helyzetben megajándékozottnak lenni. Jó megtapasztalni, hogy idén is gondolt ránk/rám a kedves helyi ismeretlen. A felét fölhajtom, a többit az éppen megfogott franciának adom. Nem lehet túl jól, ha már ennyire nem lát ki a fejéből.
Egy autópályás rész után végre jön a csatorna. Tavaly itt értem utol Zolit (Ispánki), akinek akkor már nagyon fájt az Achilles-e. Sajnos azóta sem működik tökéletesen. Ezért nincs most itt.

 
A csatorna szédítő. Utána végtelen parkolók jönnek. Keresek virágot Editnek, hiszen mindjárt találkozunk. Kaptató, bal kanyar és itt van. Már várt. Jó látni őt. Kulacstöltés, egy üveg izotóniás narancs, egy tál rizses hús joghurttal, puszi és indulás tovább. (22. frissítő, 81 km - 7:47:59) Előttem, mintha Levente futna tovább. A rizses hússal kimért léptekkel gyaloglok. Az evés nehezen megy, még joghurttal is száraz a táp. A narancslével lekúszik valahogyan, de nincs annyi kezem, hogy ez mind kéznél legyen. Evés közben elhúz mellettem Kimie.
Az autópályáig befejezem az evést, és óvatosan megindulok. Eddig Kimie az egyetlen, aki nem résztávosként megelőzött. Az emelkedő végén jobb kanyar. Szerintem itt kezdődik a verseny. Innentől jobban tagolható a táv. Három-öt frissítő és megint találkozhatok Edittel.
A hosszabb egyenesekben látom, hogy az előttem futó legény próbál tapadni Kimiere. Editék jönnek lassítanak nálam, de a Levente-szerű legénynél nem. Előttem egy koreai fut 63-as rajtszámmal, Levente idén 83. Merre lehet? Jól van-e? És Tímeáék?
Examiliaban egy kislány rózsafejet próbál Kimienek adni, majd átjön hozzám. Elfogadom. Kicsit útban van, de már csak öt kilométer régi Korinthosz, addig meg tudom őrizni.
A főutat keresztezve érem utol Arit. Szörnyen asszimetrikusan lép. Pihenten is nagyon egyéni stílusa van, de ez nem az. Vízzel kínálom. Gondjaim vannak válaszolja. Sajnos messziről lerítt róla. Az ilyen sántikáláshoz még förtelmesen sok van hátra.
Régi Korinthosz, meredek, lejtős kanyar jobbra, a külső íven Edit egy üveg Mithos-szal mosolyog. A legjobb görög sör. Cserélünk (rózsa - sör), és velem kocog a frissítőasztalig. Víztöltés, sütemény, gyerünk tovább. Közben kiderül Leventét Korinthoszban, a nagy állomáson kerültem el.

 
Megint csöndesebb utakon megyünk, jobbról, balról szőlőskertek. A frissítőkön végre van szőlő, magnélküli, mézédes. 28. frissítő (Assos) 100.5 km - 9:50:03. Két hónapja Zalaegerszegen csak arra voltam képes, hogy 50-nél föladjam. Most hál`Istennek megy, még nincs gondom.

 
Már itt van a korinthoszi Zevgolatio, de még Edit nem előzött meg. Utolérem Anke-t (Drescher). (Minek ilyen borzasztó gyorsan kezdeni? - Utólag kiderült, aludni akart egy órát és ahhoz gyűjtötte az időt.) Fiúk jönnek kis cetlikkel, meg nagy füzettel. Röptében bevésem a nevem, rajtszámom az egyik füzetbe, a cetliket elteszem. Éppen megyek tovább a frissítőtől, mikor Editék megjönnek. Jól van, de Leventétől csak így értek utol. Már túlzottan szétcsúsztunk, mostantól stoppolnia kell. A faluból kiérve, át a főút alatt, és jön a Nemea felé vezető völgy. Azok, akiknek az útvonal nem figyel otthon, a könyvespolcon - kerettel, vagy anélkül - (FUTO bolondok tapirka1014 (64516)), itt találnak egy kis térképet.
A völgy rendesen kúszik fölfelé, de már jön némi árnyék is. Nagyon vártam, hogy jöjjön az enyhület. Edit egy tavalyi ismerősre talált. Ő vitte tovább Zevgolatioból. Míg megelőztek, kértem szerezzen sört. Így érek Soulinariba (31.pont, 110 km - 10:50:14). Hivatalosan nincs sör, de éppen érkezésemkor lép ki Bertil egy ampulla gyöngyöző Amstellal a frissítőasztal mögötti kocsma ajtaján. Szóhoz sem jutok, csak Bertil angyalszárnyait látom és már az üveg harmada le is csúszott a torkomon. Egy elhaló köszönömöt rebegek, és gyerünk tovább.
Tíz éve itt már vastagon sötét volt és nagyon rosszul voltam. Azóta napnyugta előtt járhatok erre.
A következő pont megint találkahely. Edit vár, de sör nincs. Sebaj, majd Nemeaban. A sapkámat odaadom, abban bízva, hogy már a verseny során nem lesz rá szükségem.
Hiroko-val együtt érem el 33. pontot. Csendes megemlékezés a feladókról. Én tíz éve itt ücsörögtem az asztalnál. Sötét éjszaka volt, elcsigázott roncsok vonszolták magukat tovább, de nekem már nem volt bátorságom tovább menni. Az állomás személyzete is biztatott, de nem mentem. Nem hittem, hogy a 16 órás szintidőn belül elérem Nemeát, ami még hét kilométer. Bár `94-ben két héttel a feladás után 220 km-t futottam Arceuil-ban 400-as pályán 24 órán. A Spartathlonra 2000-ig nem mertem visszamenni. Kicsit lelassultam, Hiroko és Wojcziech (Pismenko) elfut előlem. Jobbról a Nap végleg alábukik a hegyek mögött.

 
Végre Nemea. Itt van Edit is, de sör nincs. Feltankolok, körül sem nézek már megyek is (35.pont 124 km - 12:24:24). A faluban három lap Sezamkit is megeszek. Jön a kísértés, hogy be kellene menni az egyik udvarba sörért, de mindenütt a szüreti edényeket mossák a nap végén, és átható must szag terjeng. Így túl ciki sörért esedezni. Még eszem Sezamkit, úgyis mindjárt itt az utántöltés. Mire kimászok a nemeai katlanból és befordulok balra egy oldalvölgybe, csöndesen leszáll az éjszaka.

 
Jön a lámpa, utána pedig a földút. Itt már más futóval nem találkozok, egyre magányosabb a verseny. A kedvem még jó nagyobb gondjaim nincsenek. Persze, ha egyszer Édesanyám így látna meg biztosan elfacsarodna a szíve. A földúton van szint is rendesen. Malandreni előtti utolsó ponttól olyan aszfaltot terítettek le a görögök, mint a Bartók Béla úté. Jó kis meglepetés, már éppen elég kővel vertem le a lábam.

 
Malandreni (40.pont, 140.2 km - 14:23:21) Edittel, sörrel. Éppen 30 km-en át vágytam rá. A falu előtti és utáni borzalmasan meredek lejtőkkel most nincs gondom.
A 43. pont Lyrkia. Nem lep meg, hogy nincs itt Edit. Tavaly sem kapott ide stoppot, egyenesen a hegy lábához ment. A frissítőn már van meleg leves. A frissítő mellett egy kocsma. Póló, rajtszám, fejlámpa szerelésben bemegyek. Mondom a pultos legénynek: I have no money, but I would like to drink a beer. Néz rám meglepetten. Jön a kedves mama. Megismétlem a mutatványomat. Ez már hat. Előkerül egy Amstel. Éppen nyitót keresnek, de kiveszem az üveget a kezükből, a pult fémszélén letúrom a kupakot és nagyon-nagyon köszönve már megyek is a dolgomra. A faluból 5-6 bringás gyerek kísér tovább. Az egész üveggel nem tudom meginni, ezért hátraadom a maradékot az egyik fiúnak. Mondanám, hogy vigye vissza a göngyöleget, de már zizzen az útszéli bokor. Így egy kicsit felmentve érzem magam a szemeteléseim terhe alól. Jön a kiszáradt patakmeder nevű frissítő. Guszti találta egy német beszámolót, ami egy nagy elkavarásról számol be ezen a vidéken. Eddig sem értettem, hogyan lehet itt az aszfaltútról letérni, most sem érzek erre semmi kísértést. Megelőznek Editék. Jött volna Lyrkia-ba is, de lekésett. Sebaj, így a hegy lábához időben ér oda. Kapareliből 11-kor egy kislány kísér ki. Jön a szerpentin én meg hirtelen elerőtlenedek, leszáll a vércukrom. 2000-ben Aritól tanultam (ő meg Seppo-tól), itt teljesen fölösleges nyomni az iramot, sőt jobban jön ki az ember a végső elszámolásnál, ha a szerpentinen tempósan gyalogol. Cukormentesen gyalogolni sem olyan egyszerű. Mire a 47-es ponthoz érkezem megszületik a vészforgatókönyv: evés-ivás-alvás. Kérem Editet hozza a hálózsákot. Addig én csokoládét, nápolyit, kekszet szerzek, meg meleg vizet a kakaóporomhoz. A matracoknál találkozunk. Itt fagyott egy éve szegény Pista. Cipőt le, bebújok a zsákba magamba döntök mindent, megkérem Editet szedje ki a cipőmből a kavicsokat és 12 (tizenkettő) perc múlva ébresszen föl.

 
Arra sem emlékszem, hogy letettem a fejem. Ki a zsákból, be a cipőbe (a cipőfűzőm fixre van kötve olyan lazaságnál, hogy föl- és le lehessen venni). Hideg van de tudom milyen meredély jön. Ott képtelenség fázni. Pár másodperce indult el egy japán legény (az első futó Nemea óta). Rögtön meglátszik a pihenő hatása: 24:25 föl, 22:37 le. Míg fölveszem a mikuláscsomagot Sangas faluban, kérdezik: Are You OK? -- It depens on, what do You mean on OK? A faluszélen, egy kőkerítésen könnyítek a beleimet csavaró nyomáson. Gyerünk tovább. Tavaly itt találkoztam Leventével. Most hol járhat? Mi lehet vele? Hogy vannak Gusztiék? Mi lesz velük a mögöttem tornyosuló borzalmon?

A pulóverem időzítése tökéletes volt. Még két kis pont és jön Nestani. A falu széli temetődombon szívesen megpihennék. Akik ott pihennek már nem kapkodnak. Nestaniban a gatya megvan. Edit is, csak egy kicsit aludt. Éppen hajnal kettő van. (52.pont, 172 km - 18:59:55) Jönnek a hosszú egyenesek, ahol azt sem tudod haladsz-e egyáltalán. Editnek van stoppja megint, de a hosszú egyenes végén jobbra fordulnak, nekem meg balra kell. Ezek szerint Zevgolatioban nem találkozhatunk, csak Alea-Tegea-ban. Az még 18 km.
Megint elszáll a cukrom. Nem csodálkozhatok, mert tavaly hat és fél kilót fogytam a versenyen, idén pedig csak fél kilóval voltam nehezebb Athénban, mint tavaly Spártában. Nincs elég tartalékom. Tömöm a fejem az övtáskából, tömöm a fejem a frissítőasztalokról. Ezt most lábon kell kihordani. Nincs mese. Egyrészt az alvást már kijátszottam, másrészt Tegea-ig nincsenek meg hozzá a körülmények. Tavalyelőtt ott aludtam. Ott próbálta Kenji (Okiyama) kihajtogatni a lábaimat. Akkor egy tízest futottam a hosszú nadrágomért és egy másik tízest az alvásért.

 
Legalább nagyjából vízszintes terepen kell így hajnalban a futást imitálnom. Négykor már kifelé tartok az árkádiai Zevgolatioból (57.pont, 186.1 km - 20:58:09). Tavaly volt Tegea előtt őszibarack befőtt. (Jól összeveszett az utána következő agyoncukrozott tejes teával. Nagy hányás lett belőle.) Most hiába kérdezem nincs. Így a hányás is elmarad.
Végre Tegea (60.pont, 195.1 km - 22:20:22), végre én is jobban vagyok. Edit is most kelt föl. Bízott bennem, hogy jövök a menetrend szerint. Elkérem a téli sapkámat, kesztyűmet. Ahogy elhagyom a frissítőállomást, egy futót látok magam előtt. Követem őt. Így együtt felejtünk el balra kanyarodni. Ezért vissza nem megyek. Egy kevéssel hosszabb így az út, de mér mindegy. Kamari állomását is kihagyjuk így. Megvan a főút. Balra Spárta. A főúton Ichiro (Hiyoshi) belehúz. A síkon még tudom tartani vele a lépést, de az emelkedőn leszakadok. Ez lenne a kisebbik baj, de oda a cukrom. Sezamki, méz, PowerGel (iszonyú az íze). Sikerül úrrá lennem a gyomromon, és mind megmarad bennem.

 
További gond, hogy az út tíz kilométeren át szüntelenül emelkedik. A tempóm iszonyú: tízperces kilométerek. Hajnalodik. Jól jön a sapka. Lassan előbújnak a színek. Ilyenkor szoktam minden táblát, póznát futónak nézni. Tudom , hogy fölösleges futót keresnem. Ichiro már rég árkon-bokron túl van. Reggel 7-re 205.5 km-nél járok. Még hat kilométer a következő találkahelyig. Meglepetésemre érkezésemkor indul útjára Ichiro. Sapka, kesztyű már nem kell, de a hosszú nadrágot, pulóvert még el tudom viselni. Főleg ilyen kevés cukorral.
Most már óvatosabb vagyok. A maradék emelkedőkön nem akarok lépést tartani Ichiroval. Menjen csak. Majd a lejtőkön...

Megelőz a japánok kisbusza. Gondolom, Editet is viszik. Tévedtem, stoppolnia kellett megint. Megharagszom Ichirora. Nem lesz kegyelem. A lapos részen kezdek rá felmenni. A frissítőket kihagyhatom, van még vizem, van még Sezamki. Közeben választok egy szép követ az út széléről, amivel majd lesúlyozhatom a zevgolatio-i fiúk cetlijeit Leonidas lábánál.
Az utolsó előtti találkahelyig van egy kis lejtő. Ezen szerzek némi előnyt Ichiroval szemben. (68.pont 222.6 km - 26:05:42)

 
Jön egy brutális 4 km, de már látom a végét. Editnek is mondtam már csak két óra van hátra. Mindenképpen meg akarom futni a lejtőt. `92-ben és `01-ben sikerült megfutnom ezt a részt. És jobb, ha Ichiro sem látja sokáig a hátamat. Fáj a sonkám, fájnak a térdeim, mindenem fáj, de sikerül egy 8-10 km-en át 5:10-es, 5:20-as kilométereket nyomni. Már látszik a város. De az még szörnyen messze van. Jobb az utat nézni és nyomni a lejtőt. A Voultaniban, benzinkút előtt elkezd araszolni mögöttem egy rendőrautó. Én viszont a bal oldalon futok, mert ott több az árnyék, nagyobb ívű, nem olyan meredek a kanyar és itt lesz az utolsó találkahely is. Araszol a túloldalon mögöttem. Ez jóval veszélyesebb, mint ha hagyna magamra. Nincs szíve otthagyni inkább leáll előttem az út közepén, kiszáll és csoda, hogy nem tartóztat le.
Végre itt a benzinkút. Odaadom Editnek a kulacsomat, az övtáskából is kipakolok minden fölöslegest. Elég lesz már egy ásványvíz, meg egy izotóniás narancs. A rendőrnő nagy örömére beállok a kocsija elé. Kladasig még lejt az út. Ott megfeneklek egy kicsit, de mát tényleg karnyújtásnyira van a város. Ahol elmegyek, megáll egy kicsit az élet. Én meg azon merengek milyen kishitű voltam még pár órája.

 
Egyik híd, másik híd, itt a város széle. Gyerekek kacsáznak körülöttem biciklivel. Öregasszony talpig feketében leteszi a cekkert a járdaszélre, hogy tapsolhasson. Hát mégis itt vagyok. Még két jobb kanyar és ráfordulok a lezárt főutcára. Mindenki tapsol, mindenki éljenez. Inkább becsukom a szemem és sirdogálok. Jobb itt elrendezni, mint a kamerák előtt.
Az utolsó keresztutca. Hol van Edit? De miért van itt Guszti? Miért van már itt Levente? Még kint kellene lenniük. Megtalálom Editet, megölelem. Már csak a három lépcsőben nem kellene elhasalnom. Ez is megvan. Megérkeztem, hetedszer.

 
Jó, hogy vannak olyan fix pontok az életben, mint a Leonidas szobor talapzata. Jó egy kicsit nekidőlni. Az övtáskámból előtúrom a cetliket, meg a követ. Elhoztam ide.
Megfordulva ott a tömeg. Jönnek a lányok a vízzel. A koszorú. A plakett. A kézfogás. A polgármester. Jó lenne már leülni...

 
Hónom alá nyúlnak, megyünk az orvosi sátorba. Cipőt le, zoknit le, méretkezés (74.1 kg), négy és fél kiló idén is elveszett. Végre egy szék. Jön a lábmosás. Edit sört hoz. Mielőtt az ágyamhoz bicegek megölelem Janne-t, majd Makust. Jens éppen alszik a negyedik tag oxigén maszk alatt, infúzióra kötve fekszik. Ő Martin (Juri). Végre elnyúlhatok. Vérnyomás, EKG, vérvétel. A tábori ágy nem az a régi kórházi ágy: rövid, keskeny, kemény. Félóra kornyadozás után szeretnék a szállodába menni. Sikerül elhárítani a taxit, és Edittel óvatosan elindulunk a szállodába. Még ő sem tette le a holmiját. Fél egyre ágyba kerülök. Ugyanúgy se kép, se hang, mint a hegy lábánál. Három után ébredek. Edit már elment Gusztival. A fürdés után még elérem az ebéd végét. A leves finom volt. Éppen a földön fekszem, lábam a széken, mikor megjönnek Editék. Tímea még kint van a pályán, de semmit sem tudnak róla.

 
Elcsoszogunk a szoborhoz. A szervezőknek tudniuk kell ki hol van. Pár perce (fél négykor zárt az utolsó limitpont (68.pont 222.6 km). Biztosat nem mondanak, de úgy gondolják, Tímeának az úton kell lennie. Mi is így gondoljuk, de jó lenne biztosat tudni. Éppen megjön egy szervező. Látta a 203-ast? Igen. Megjön Ari. Nagyon elgyötörten, csöndben ül a tolókocsiban (a sátor 30 méterre van a szobortól). A nyakába borulok. Nagyon jó így látni újra.
Edittel kisétálunk a városszélre, az utolsó frissítőponthoz. Ott semmit sem tudnak a még kintlevőkről. A futókat kérdezni fölösleges, mert nagyon régen láthatták Tímeát.
Már az utolsó óra közepén járunk. 3-5 percenként jönnek a futók.
Már csak húsz perc 7-ig, 15 perc, 10. Jön Tímea. Felpattanunk Edittel, de nem megy olyan egyszerűen. Eléje bicegek, megölelem. Már nagyon vártunk. Menj csak.
Még pár méter... megvan a lépcső is... megérkezett

Nagyon vártuk. Idén még hárman értek célba.

Utóirat: Seppo lenyűgözve, csak felsőfokon tudott Tímeáról mesélni. Honnan van valakiben annyi erő, annyi eltökéltség, hogy 16 órán azaz 100 kilométeren át végig tudja, célba fog érni, miközben 10 percnél több ideje sosem volt a szintidőhöz képest?

Utóirat 2: Janne és Martin együtt keltek át a hegyen, majd Martin gyorsabb volt. Tegea után a kettejük közti különbség háromnegyed órára nőtt. Ekkor Janne letett arról, hogy utolérje Martint, mert irreális minden egyes kilométeren egy-egy percet behozni. Így futott tovább a maga tempójában. Nem nézte többet az állomásokon a különbséget. Így ért el a város széléig, és így fordult be a főutcára. Ott látta meg maga előtt Martint. Amikor mellé ért, Martin megpróbált gyorsítani, de 2-3 lépés után összerogyott. Janne a hóna alá nyúlt, jobb lenne együtt célba érni, mint 70 méterre a céltól otthagyni egy ájult futót. Így értek be azonos idővel.

(Forrsás: Spartathlon fórum)