19. Spartathlon
Nemzetközi ultrafutó verseny, Görögország
(Athén - Spárta 246 km) 2001. szeptember 28-29.
A hagyomány szerint minden év szeptember utolsó hétvégéjén rendezik meg az egyik klasszikus ultrafutó versenyt, a Spartathlont. Évről-évre mintegy 200-250 futó vág neki a távnak, hogy a spártai célba érjen, s Leonidász király szobrának talapzatát megérintve spártai hőssé váljon. Az idén 11 magyar futó is ott volt az Akropolisznál, hogy végigfussa az embert próbáló versenyt az ókori harcos, Pheidippidész nyomában.
Szeptember 26.-án (szerda) Ferihegyről öten indultunk útnak: Frank Tibor, Láposi Gyula, Lőw András, Pék Imre, s jómagam. A budapesti hűvösből (16°) kétórás repülőút után mediterrán melegben (30°) landoltunk az athéni reptéren, s mivel az itthoni időjárás nem kényeztetett minket a megszokott indián nyárral, nem tudtuk, mennyire lesz elég két nap az akklimatizálódáshoz (tudvalevő, hogy hosszútávú versenyeknél az időjárásnak elég nagy szerepe van a teljesítmények alakulásában). Szerencsére az ősz Görögországban sem volt túl forró, s az előrejelzések is azt mutatták, aránylag normális hőmérsékletben kell futnunk.
A repülőtérről egyenesen a kijelölt szállodába buszoztunk, ahol a szállás mellett egyben a versenyközpont is működött (ellentétben a szobai légkondicionálóval). Másik öt magyar futó már megérkezett (Horváth Jenő, Kecskeméti Zoltán, Nemes Attila, Sztakó István, Varga János), Reményi László még úton (buszon) volt ekkor. Ami a mezőnyt illeti, legtöbben a japánok vannak, futók jöttek szinte az összes európai országból, s a tengerentúliak is szép számmal képviseltetik magukat. A bejelentkezést és rajtszám átvételét rövid orvosi vizsgálat követte egy kis vérvétellel, melynél a magyarok derekasan helytálltak (egyikőnk sem ájult el, bár volt, akinek viasszá vált pár pillanatra az arca). Miután a hivatalos dolgokat letudtuk, a verseny előtti feltöltésre koncentráltunk: testünket Hellász gyümölcseivel tápláltuk, lelkünket pedig a tenger hullámverésének hangjával erősítgettük. A csütörtök teljes lazítással és pihenéssel telt; szervezetünknek próbáltunk mindent megadni, amitől az elkövetkező másfél napban meg lesz fosztva (például: pihenés, alvás, normális étkezések). No és ezen kívül természetesen mindenkin látszott, hogy izgul, hiszen a Spartathlonon a statisztikák szerint az indulóknak csupán harmada ér célba. Vajon sikerül-e idén a bravúr? Összejön-e minden, hogy teljesítsük a világ egyik legnehezebb futóversenyét? Összpontosítani tudjuk-e a rengeteg verejték, energia emlékét, melyeket a felkészülés során edzésekre fordítottunk? Vissza tudjuk-e fogni magunkat kellőképpen az elején, hogy a későbbiekben nehogy pórul járjunk? Helyén lesz-e a szív s az akarat, s vajon, hová, milyen mélységben tudunk még lenyúlni önmagunkba, hogy motiváljuk a testet, melynek minden porcikája pihenést követel?
Pénteken ébresztő hajnali 5 órakor (otthon – az időeltolódás miatt – ekkor még csak 4 óra van!). Kissé brutálisnak tűnik, de kelni kell, hogy a 7 órai rajtra felkészülten érhessünk oda. Gyors öltözködés, pakolás, röpke reggeli, s már robognak is a különbuszok Athén központjába, az Akropoliszhoz. Még sötét van, csak a távoli hegyek mögött dereng gyér világosság, amikor a rajt előtti utolsó „szertartásokat” végzi minden futó. Az indítás pontosan 7-kor van, a szervezőbizottság elnöke visszaszámol, lendít egyet zászlójával, s már útnak is indultunk. Mire az első kilométert magunk mögött hagyjuk, már teljesen világos van. Egyelőre egyben szinte az egész mezőny, az elején nagyon spórolósan kell kezdeni, tartalékolni kell a lehető legtöbb energiát a későbbiekre. Hallgatok a tapasztaltabb futókra én is, s annyira fogom az iramomat, hogy szinte abba fáradok bele. Az első 20 km amúgy sem túl szívderítő: az Athénból kivezető 2 x 3 sávos zajos, bűzös főút jobb szélén kacsázunk, mellettünk a reggeli csúcsforgalom. Van, hogy mi vagyunk a gyorsabbak, van, hogy a tömött kocsisor. A belső sávból egy hatalmas kamion sofőrje néz bennünket, mikor vidáman intek neki, mutatja, hogy szálljak föl, hiszen sokkal könnyebb ülve menni az úton, mint futva. Végül egy biztató tülköléssel kanyarodik el. Egyszer csak kurjantást hallok a hátam mögött: jellegzetes mozgásával Horváth Jenő fut pár méterre tőlem.
Az ilyen futásoknál addig kell megőrizni az optimális állapotot, ameddig csak lehet. Ezért már a legelejétől kezdve folyamatosan kell inni, s egyszerű táplálékokat (keksz, banán, stb.) fogyasztani, hogy a felkészülés utolsó szakaszában jól felépített tartalékok is tovább bírják. És persze a rendszeres ivással készülni kell a melegre is, mivel sehol egy felhő, s a Nap egyre följebb kúszik az égen. A frissítő állomások kellő sűrűségben állnak az út mentén (20 km-ig 4 db van, aztán kb. 3-4 km-enként), és el vannak látva mindennel, amire egy futónak szüksége lehet. Szinte rutinszerűen mindegyiknél teletöltetem vízzel a kulacsomat, s felveszek pár falatot, amit aztán futás közben majszolok el. Az a taktikám, hogy mindegyik helyen csak minimális időt töltsek, lehetőleg megállás, leülés nélkül. A segítők nagyon szívélyesek, a kiszolgálás mindenütt kiváló (jó tudni, hogy minden állomáson önkéntes segítők vannak, akik, nem törődve a nappali hőséggel vagy az éjszakai hideggel, rendületlenül biztatnak minden egyes futót, s lesik minden kívánságukat). Athénból kiérve végre egy kisebb forgalmú úton futunk, majd nemsokára kiérünk a tengerparthoz. Bár nem túl vészes a meleg, szinte beszorul: bal oldalt a tenger, (gyönyörűen kéklik, hej, de jó lenne mártózni egyet!), jobb oldalt magas sziklafal, légmozgás nincs. Az út is eléggé hullámos, emelkedik egy kicsit, aztán lejt, van, hogy némi árnyékot is kapunk az út menti fáktól, máskor meg csupasz úton haladunk. 40 km körül kissé meglepve tapasztalom, hogy fáradtak a combjaim. Mi lesz itt később? Aztán, hogy az érzés ne legyen zavaró, arra gondolok, hogy mindenkinek ugyanúgy fáradtak a lábai, tehát erre nem is érdemes szót vesztegetni. Nem is törődöm vele többet, inkább lekötöm magam azzal, hogy a következő frissítőállomásra gondolok: mit is fogok enni-inni? Ezen a részen érem utol Lőw Andrist, mint mondja, visszafogja magát, mert túl magas a pulzusa. Egy darabig együtt futunk, majd gondol egyet, s rákapcsol, fut saját érzése szerint. Nem is látom többé a verseny során…
60 km környékén Láposi Gyuszit veszem észre magam előtt: kissé bekezdett, most gyalogol kicsit, próbálja helyrehozni a hibát. Néhány biztató szóval futok el mellette. Nemsokára beérem Varga Janit is, kissé odavan, mint mondja, jó ideje kijön belőle minden, bármit is fogyaszt. Most gyalogol, hogy összeszedje magát. Sok erőt kívánva neki haladok tovább. 70 km-nél újabb „üde” színfolt: olajfinomítók közt futunk Valahogyan ezt az első szakaszt Korinthoszig nem csípem túlzottan, jobban szeretek kis forgalmú, falvak közötti utakon futni. No de ez van, az első 80 km után majd jön a jól megérdemelt csöndesebb útvonal. Ismerős futót érek be megint, Nemes Attilát (hatszoros spártai hős, ő teljesítette legtöbbször a magyarok közül a Spartathlont, ld.: Spuri 2000/8). Ez kicsit meglep, úgy gondoltam, ő mögöttem fut. Az egyik kanyarban megpillantom a korinthoszi csatorna déli végét, néhány kilométer még, s át is futok a fölötte vezető gyaloghídon. Nem messze innen, 81 km-nél van az első nagyobb ellenőrző állomás (ezekből összesen hét van, a spártai céllal együtt). Sokan leülnek, gyúratnak itt. Én eddigi taktikámon nem változtatva meg sem állok, fölveszek egy tálka főtt burgonyát, s rövid gyaloglás alatt eszem meg. Innen kezdődik a csöndesebb rész, s mivel a meleg is alábbhagy (délután 4 óra van), kezdhetek kissé bátrabban futni. Szőlőskertek között, egy völgyben vezet az út, fokozatosan emelkedik a következő nagy ellenőrző állomásig, Régi Némeáig (124 km). Ezen a szakaszon szépen rámsötétedik ahogyan kapaszkodom fölfele, s az idő nagy részében egyedül futok (egyébként ez innentől szinte végig jellemző volt). Jól érzem magam, mintha csak most kezdtem volna futni. Némeánál sem állok meg, csak egy adag zöldséges rizst markolok föl, s már indulok is tovább. Menet közben még a városon belül megtámad egy kutya, de a rizsestállal elzavarom.
Nemsokára egy kb. 8 km-es földútra érünk, elég nehezen futható, vigyázni kell a kövekre és a lyukakra, nehogy egy rossz lépés miatt be kelljen fejezni a versenyt. Bár a Hold a második negyedben van (néhány nap múlva telihold lesz), világossága ezen a részen nem elég. Elemlámpákkal botorkálunk a sötétben, előttem is, mögöttem is futókat jeleznek az elszórt fénykévék. Már majdnem leérek az aszfaltos útra, amikor Pék Imi narancssárga meze tűnik föl előttem. Ő sem kedveli ezt a részt, mikor melléérek, egyből azt kérdi, sokáig tart-e még ez a rossz út. Mondom neki, mindjárt itt a vége, s tényleg, a következő kanyar után ráérünk az aszfaltra ismét, ráadásul lejt is, szóval lehet száguldani. Előttem völgy, s a fények jelzik, hol van település. Lámpám kikapcsolva, a holdfény társaságában haladok előre. Mindig csak a következő lépésre figyelek, nem törődöm azzal, mennyi van még hátra, s hány megtett kilométer van mögöttem. Szinte észre sem veszem, gyorsan odaérek Lyrkeába, amely ismét egy nagyobb ellenőrző állomás (148.5 km). Innen kezdődik az a több mint 13 km-es, folyamatosan emelkedő szakasz, melynek végén elérjük a verseny legmagasabb pontját, a Sangas-hegy gerincét (1100 m tengerszint feletti magassággal). Nagyon óvatosan futok, az emelkedőkkel vigyázni kell, mert észrevétlenül lemerítik a tartalékokat, s aztán a további küzdelmekre nem marad erő. Pedig később nagyon is szükség lesz minden egyes „energia-morzsára”…
Lyrkea után Kapareli falucska következik, ahol igazi népünnepély vár. Már a határtól gyerekek jönnek, kísérnek, mutatják az utat. A főtéri vendéglő előtt a falu apraja-nagyja kint van, tapsolnak, egy idősebb úr leolvassa a rajtszámom, megkérdi a nevem, nemzetiségem, majd miután akkurátusan leellenőrzött mindent, „átad” a frissítőállomásnak. Mivel mindenki hallotta, hogy Magyarországról érkeztem, többen mondogatni kezdik: Budapest, Budapest (tehát ebben a kis görög faluban többet tudnak rólunk, mint a világ számos nagyvárosában…). Továbbindulok, tudva, hogy a neheze még csak most következik. Az éjfélt jelző harangozás még fölkúszik hozzám a hegyoldalba, én meg haladok előre folyamatosan. Kanyargós út visz föl a Korinthoszt Tripolisszal összekötő autópályáig, mely nekünk a Sangas-hegy lábát jelenti. Már messziről látszódnak a hegyi ösvényre kitett villódzó útjelző lámpácskák, melyek a cikkcakkban fölfutó utat jelzik, s egyfajta mámoros borzongás fut végig rajtam, ahogyan a holdfényben kirajzolódik a HEGY sötét tömege. A legenda szerint Pheidippidész itt találkozott Pán istennel annakidején. Az istenség helyett most a távvezeték surrog a szélben, s a köves-sziklás ösvényen nagyon kell figyelnem, van, hogy négykézláb haladok fölfele. Nem is olyan nehéz, mint gondoltam, bár megkönnyebbülök, mikor följutok a gerincre. A lefele út sokkal rosszabb, a kövek görögnek lábam alatt, nemegyszer meg is csúszom, ez mindig figyelmeztet, hogy óvatos iramban ereszkedjek Sangas falu felé. Beérve az ottani frissítőpontra, hosszú ujjú pólót és futónadrágot húzok, mivel már jóval elmúlt éjfél, s kezd hűvösre fordulni az idő. Innen megint egy völgyben vezet az út, kétoldalt meredek hegyek vigyázzák a tájat. A jobboldali hegylánc mögé bukik hűséges éjszakai kísérőm, a Hold, s most már csak a közeli autópálya fényei sárgállanak mellettem. A 172. kilométernél beérek Nestaniba, a soron következő nagyobb ellenőrző ponthoz. Itt is nagy hangulat, no és meleg étel vár. Jól érzem magam, nem is sejtem, hogy félóra múlva kezdődik számomra az igazi küzdelem. Elhagyva a falut, hűvös sötétbe ereszkedem alá, s a köd is sűrűsödni kezd. Hirtelen úgy érzem, valami nincs rendben. Rámköszönt egy komoly holtpont, gyalogolok, túlélésre játszva, majd, mikor visszatér az erőm, ismét futni kezdek. Hajnali háromtól reggel nyolc óráig ez a folyamat vagy ötvenszer ismétlődik. Gyaloglás közben fázom, néha a fogam is összekoccan. Reményt csak az ad, hogy csak eljön a reggel, fölkel a Nap is, és vége lesz ennek a borzongós-nyirkos fekete éjszakának. Mellettem néha el-el húz egy-egy futó árnyalak, ők is szenvednek, csak kívülről nem látszik rajtuk. A hajnali derengés előbb bátortalanul, majd egyre határozottabban érkezik a hegyek felől, s a reggel hét órát jelző harangozás valamivel Alea-Tegea (195 km) előtt ér utol. Huszonnégy órája futok már, s most csak azt várom, legyen végre meleg. A frissítőállomásokon forró teát iszom, ez tartja bennem a lelket. Elérem a Tripoliszt Spártával összekötő utat, erre ráfordulva már „célegyenesben” vagyok, ugyanis innentől ezen kell mennünk. Nem túl könnyű, mivel majd’ 20 km-en keresztül emelkedik az út, ráadásul egy nagyon keskeny padkán futunk, s mellettünk csak úgy zuhognak lefele a teherautók, kamionok. Viszont itt már tudják, mi célból futunk mi az út mentén, s szinte minden elhaladó jármű dudaszóval üdvözöl bennünket. Alattam, a völgyben még vastag ködtakaró terül szét, a dombon már tiszta az idő, s elérkezettnek látom az időt, hogy hosszú ruháimtól megváljak egy frissítőállomáson.
Egy darabig még vacogok utána, de hirtelen előbukkan a Nap az egyik kanyar után a hegy mögül, s azonnal vagy 10 fokot emelkedik a hőmérséklet. A hirtelen váltást nehezen tolerálom, de legalább nem fázom. 9 órára úgy érzem, szétolvadok a melegben. Ismét egyre többet gyalogolok, nemcsak az emelkedő és a meleg, de a halmozódó fáradtság is végzi dolgát. Aztán, amikor az utolsó előtti nagy állomástól (222.5 km) továbbindulok, hirtelen minden erő kiszáll a lábamból. A következő frissítőponton először leülök, majd érzem, ez itt már nem elég. Mintha vége lenne mindennek. Befekszem egy rendezői kocsiba, s szólok, hívják az orvost, mert nagyon rosszul vagyok. A 35 fokos melegben csupa libabőr vagyok, s úgy ráz a hideg, hogy csattognak a fogaim. Hirtelen ájulásszerű álomba zuhanok, s megszűnik minden szenvedés. Aztán egyszerre megszólal valami belső hang: menj tovább! Kinyitom szemem, egészen jól érzem magamat. Hogy mennyi idő telhetett el, fogalmam sincs, de visszatért az erőm, s be akarok futni Spártába, és tudom, hogy meg fogom csinálni! Meg sem várom az orvost, megiszom egy nagy adag izotónikus italt, ½ litert magammal viszek, és indulok lefelé. Mert innen már szinte végig lejt az út. Először óvatosan, majd egyre bátrabban futok. A frissítőállomásokon feltankolok italból és szőlőből, és megyek tovább. Sőt, amikor elkap a lendület, már meg sem állok, csak bediktálom a rajtszámomat futás közben. Végül leérek a síkra, s már Spárta elővárosában vagyok. Innen már csak át kell menni az Eurotasz folyó hídján, utána következik az utolsó frissítőállomás. Beáll mögém egy rendőrautó, s villogva biztosítja az utat. Két oldalról mellém szegődik egy fiú és egy lány, olajággal a kezükben. És már Spártában vagyok! Két kanyar, s föltűnik a főutca, a végén a céllal: Leonidász király szobrával. Az út oldalán ismerősök –sajnos több olyan futó is van, akiket megelőztem, s az, hogy már Spártában vannak, azt jelenti, nekik nem sikerült -, mindenki integet.
Félelmetes, mámorító érzés látni a fölém magasodó szobrot, s megérinteni talapzatát! Célba értem!
(Forrás: Spartathlon fórum)