A Miértek evoluciója ...

Az életünkben legalább egyszer eljutunk egy olyan ponthoz, amikor megérezzük, felfogjuk, hogy most már kell valamit tenni, mert az, ami éppen van már nem tartható tovább. Nagy szerencse, ha erre saját magunktól jövünk rá, megértjük és aztán teszünk is érte. A változás pillanata engem pont az ezredfordulón, a 2000. évben ért el. 37 éves voltam.

Visszagondolva, soha sem mozogtam olyan kiemelkedő mennyiséget, hiszen általános és középiskolában, majd az egyetemen is csak az előírt testnevelés órák voltak. Néha-néha focizgattunk a haverokkal, de olyan, hogy járjak valamilyen külön edzésre soha sem volt.

Aztán kezdődött az élet, a családalapítás és ez a kevéske mozgás is abbamaradt. Esténként pedig, jó magyar szokás szerint bambultam a televíziót a terített vacsoraasztal mellől. A tradicionális táplálkozási szokások eredményeképpen a mai súlyomhoz képest jó 20 kilogrammal voltam több. Derék és térdfájdalmakkal küszködtem, sűrűn jártam kezelésekre, de nem sok, illetve csak átmeneti eredményekkel. Az orvosok mondták, kezdődnek a kopások, ezzel együtt kell majd élni, no meg szükséges csökkenteni a testsúlyt. Aztán persze a vérkeringésemet egyéb tekintetben sem kíméltem. Érettségi után, a seregben rászoktam a dohányzásra, hogy utána napi egy dobozzal folyamatosan 10 évig szívjam. Csak 1992. évben, nagy fiam születésekor, nagy erőfeszítések árán sikerült leszoknom. Szerencsére végleg! Húsz éve ennek, és az orvostudomány szerint, újra annyi kockázatom van, mint aki soha sem dohányzott.

Életmódváltás! Az elhatározás fejben már megvolt, de az első lépést iszonyúan nehéz volt megtenni. Tudtam, hogy az úszás kevésbé veszi igénybe az izületeket, így éreztem, hogy először ezzel kell próbálkoznom. Mivel ezt nem tudtam mindennap megoldani, gondoltam megpróbálkozom a futással is. Ma is megdöbbenve gondolok vissza, amikor először mentem ki Pesten az Orczy-kerti futópályára 2000-ben. Nagyon megviselt, rettenetesen ziháltam, pedig mindössze 400 métert, egyetlen kört tudtam lefutni. Talán erre lehetek a legbüszkébb.

Már akkor olvastam valahol, hogy legalább napi 30 perc mozgás ajánlott a kiegyensúlyozott élethez. Így négy éven át eljártam úszogatni, a futás tekintetében pedig az egy körből tíz kör lett, és havi (!) 20-30 km már össze is jött. :-) Azért már akkor kitartást igényelt, hogy mindennap 30 percet erősítsem az állóképességemet, de megérte. Szóval a rendszeres mozgás kezdett beépülni az életembe. Jól éreztem magam.

A négy év egyenletes terhelésének az eredménye az lett, hogy el kezdett csökkeni a testsúlyom, már kifejezetten jól esett minden alkalommal a futás, az állóképességem megnőtt, pszichikailag erősnek és határozottnak éreztem magam, mert minden alkalommal „megtettem” valamit, az izmaim kezdtek erősödni, így át tudták venni a terhelést az izületeimtől, vagyis már nem kellett járnom a régi, megszokott orvosi kezelésekre.

Az első mérföldkövem tehát: napi 30 perc mozgás. Nehéz elkezdeni, de sohasem késő. Először fokozatosság, aztán rendszeresség, majd kitartás. 30 perc nem sok idő, beleszervezhető a napjainkba, egy pici lépés, hatalmas eredménnyel.

Minden megváltozott! „Terveim” lettek és el kezdtem keresni a kihívásokat. 2004-ben tettem fel először magamban az első kérdést: Vajon át tudnám-e úszni a Balatont, 5200 métert? Több mint tízezer ember képes erre minden évben. És én? Ezt a kihívást hamar célommá is tettem. Felmértem akkori képességemet, megnéztem mikor lesz az esemény, megterveztem, hogyan és miként lehet egyenletes terhelésnöveléssel addigra eljutni a 157 medence hosszig. Az egész évet ennek a tervnek a teljesítésére szántam. Az uszodában minden alkalommal, 20 hosszal többet úsztam, míg a végre „átúsztam” a Balatont a medencében. Az igazi megpróbáltatás persze a tényleges átúszáson várt, amikor is kb. 4800 fő vállalta csak a megmérettetést a 19 fokos vízhőmérséklet miatt. A hideggel is megbirkózva teljesítettem az első kihívásomat. Tudtam, hogy jövőre ismét itt leszek, és újra átúszom. 2005-ben végül is nem tudták megrendezni az időjárás miatt. Ez lett az első elmaradt év. De 2006-ban azért újra ott voltam.

De már vibrált bennem egy újabb gondolat. Maraton! Tényleg meg kell halni a végén?! ;-) Képes lennék-e erre is felkészülni? Már rendelkeztem négy év rendszeres futógyakorlattal, de a maratoni táv mégis csak 42925 méter. Először is nagyon sok információt, tanácsot gyűjtöttem a megfelelő internetes lapokról, beszámolókból. Megtudtam, mire kell figyelni, hogyan kell megfelelően táplálkozni, hogy miért fontos a futócipő minősége. Fokozatosan növeltem a terheléseket, de figyeltem a pihenőkre is, a regenerálódásra.

Már 2005-ben rajthoz szerettem volna állni a budapesti maratonin, de egy ezzel összefüggő esemény megakadályozta. Akkor olyan helyen dolgoztam, ahol komoly orvosi vizsgálatokat biztosítottak az egészségi állapot felméréséhez. Én elkottyantottam, hogy készülnék a marton lefutására, no meg tudták, hogy 10 évig intenzív dohányos voltam. „Szívügyük” lett a dolog, mert minden vizsgálatra elküldtek, hogy a szívemet feltérképezzék. Szív ultrahang, EKG, terheléses EKG, radioaktív festékanyagos szív MRI. Végül kérdezték beleegyeznék-e, hogy a szív koszorúereit egy szívkatéteres beavatkozással is megnézzék. Combi verőéren keresztül „drótos kamerával” bejárták szívem minden zugát. Végeredmény: totál jó, nem tettem tönkre a dohányzással. Így maradt ki ez az év, de „életreszóló” megnyugvást adott, hogy szervezetileg mindenre képes vagyok, ha akarom. :-)

Végül is két évembe telt a felkészülés, induláskor 2004-ben 450 km-t, 2005-ben 900 km-t, míg 2006-ban a maratoni futásig 1600 km-t teljesítettem. 2006. október 15-én, a Plus Budapest Maratonon elsődleges célul a „mumus” záróbusz legyőzését, azaz a szintidő (5:30) teljesítését tűztem ki.  A felkészülést befejezve már bátor 5:10:00 óra tervvel álltam a rajthoz, a célba pedig 4:58:00 óra eredménnyel „húzott” be a mezőny, vagyis a verseny hangulata. Fantasztikus nap volt, megtapasztalni a rajt adrenalinját, a futótársak buzdítását, a szervezők kedvességét, az út menti dalok, zenék lépésnyújtó lendületét és a névszerinti megszólítást a célban. Abban a pillanatban tényleg maratoni hősnek érezhette az ember magát. De az én hírem az volt: ezt is megcsináltam!

Második mérföldkövem azt igazolta számomra, hogy a maratoni táv 42 km-e büszkén teljesíthető kihívás bárki számára, aki már jó ideje kedveli a futást, és rendszeresen mozog. Mindegy milyen idősen kezdi el. Meg kell pontosan ismerni a feladatot, azt, hogy mi várhat rá. Információt kell gyűjteni, hallgatni mások tanácsaira, de figyelni kell saját szervezetünk reagálásaira is, a pihenőkre. Meg kell tervezni a fokozatosan növekvő terhelést, amit következetesen végre is kell hajtani.

Egy hónappal életem első maratoni futása után, 2006. novemberben pedig, már azon kezdtem tűnődni, vajon tehetség, adottság és sportos előélet szükséges-e ahhoz, hogy valaki jó hosszútávfutó legyen? Befolyásolja-e az életkor a teljesíthetőséget? Végül előkerült a legkonkrétabb kérdés. Képes lennék-e én, 11 hónap múlva teljesíteni egyéniben a nagy múltú, öt napos Bécs-Budapest Szupermaratont? Józanul visszatekintettem az elmúlt 2 év határozott felkészülésére, és ez megerősített abban, hogy kimondjam: 2007. októberében le akarom futni a 320km-es távot.

Kezdetben a legtöbben aggódva próbáltak lebeszélni, amikor megemlítettem tervemet, vagy azt tanácsolták várjak még vele. De én már hajthatatlan voltam. Úgy éreztem, van elég időm. Most is először megismertem a versenyt, a körülményeit, a feltételrendszerét. Sorra vettem, hogy a kívánt szintidőkhöz miben, és hogyan kell még fejlődjek. Ismét a fokozatosságot szem előtt tartva ütemeztem be a 11 hónapos felkészülést. Menet közben a kapott információk és elsősorban a saját tapasztalataim alapján, a szervezetem reagálásait figyelve módosítottam és hatékonyabbá tettem az edzés tervemet. Természetesen a legfontosabb, hogy céltudatosan és határozottan elindultam a végrehajtásban, a lépcsőfokok megmászásában. A hatékony felkészülés érdekében különböző versenyeket iktattam be, ahol meggyőződhettem a felkészültségem állapotáról. Ehhez nagy segítséget nyújtottak számomra a Zöldgömb Sport Klub által szervezet hosszú távú versenyek. Márciusban Párkány-Vác (56 km), májusban Tisza-tó körbefutása (70 km), júniusban négy nap alatt a Balaton körbefutása (200 km), júliusban a Fertő tó körbefutása (122 km). Most már heti 120-130 km-re emelkedett fel a felkészülésem.

2007. október 19-én Bécsben a rajtnál azonban nemcsak én álltam ott egyéniben, hanem kitartó párom, Judit szervezésében, és részvételével egy lelkes 5 fős női váltócsapat is. 43 év volt az átlag életkoruk. Ők is meg akarták mutatni, hogy soha nem késő elkezdeni az egészséges életmódot, a mozgást, szembenézni nagy kihívásokkal. Összekötött bennünket a maratoni futás szeretete. A maraton egy nagyon érdekes dolog. Szerintem nincs még egy olyan sportesemény, ahol az abszolút kezdők együtt állhatnak a startvonalhoz a bajnokokkal, csúcstartókkal. Nem számit, hogy a résztvevők közül ki, milyen szinten áll, hiszen a legtöbben magukkal „versenyeznek”.

A 2007-es versenyem végül is nem sikerült teljesen, mert csak 300 km-t tudtam lefutni. A negyedik napon gyomor problémák miatt az utolsó 20 km-t fel kellett adnom. Egy év múlva, 2008-ban azonban már sikerrel teljesítettem.

Az ultrafutás felé tartó harmadik mérföldkövemen azt bizonyítottam be, hogy hatalmas teljesítményekre egy amatőrfutó is képes lehet, ráadásul esetemben ilyen rövid futómúlt birtokában. Hogyan? Pontosan meg kell határozni a célt. A rendelkezésre álló időt meg kell tervezni a kívánt teljesítmény elérése érdekében. A fokozatos terhelésnövelés mindenek előtt. Tántoríthatatlan végrehajtás folyamatos értékeléssel és visszacsatolásokkal. És ezen a szinten már jelentkezik egy új dimenzió is, a mérhetetlen kitartás. Ekkora teljesítményt és eredményt nem lehet a nélkül elérni, hogy ha nem érezzük minden rezdülésben, mozdulatban, edzésadagban, felkészülő versenyben, hogy ez mind a nagy cél érdekében történik és meg kell tenni bármi áron.

A 2008-tól kezdődő, elkövetkező öt év munkája és eredményei – melyekről már az élményeim között ejtek szót – talán egy negyedik mérföldkőről tanúskodnak, amit nem is tudok szavakba önteni. Lényege a kudarcok kezelése, és a folytonos újrakezdés. Mert megszállottan űzöl egy kihívást (Spartathlon) mindaddig, amíg a tiéd nem lesz, vagy az végleg padlóra nem küld. Egy türelmetlen, türelmes ember vagyok. Türelmetlen, mert nem tudom abbahagyni, vagy lassítani a küzdést. De türelmes, mert a tapasztalt ésszerűségeket figyelembe veszem küzdéseim folyamán.

 

Akkor nagyon igaznak éreztem az "ördögi kört" is, ami még az elején ötlött fel bennem:

 „A sikerhez sok-sok edzésre van szükség, a még több edzéshez kudarcok kellenek!

 

 

* Update 2014:

Talán az ötödik mérföldkövem?! 2014-ben felhagytam ezzel a görcsös akarással. Meg akartam keresni a harmóniát a végletek között. Rendhagyó év volt. A Nagy Küzdéssel nem próbálkoztam meg, de spontán alakult ki, hogy végigmentem egy sorozatterhelésen. Ezzel futóéletem eddigi bravúrját értem el. 5 hét alatt 4 ultraverseny, ebből három 24 órán túli. Majd 4 hét múlva első magashegyi ultrám következett. Válaszokat vártam magamtól. Tudok-e, akarok-e menni akkor is, ha már semmi sem „ideális”. Egyáltalán hol van az "ultrafutás" az én életemben?! Talán kevesebb versenyértékük volt, de a lelki annál nagyobb. Meglehet, hogy ekkor sikerült átugranom saját „szakadékomat”. Talán tényleg megtaláltam a futásban a fáradtságon túl a szépséget és az értelmet. De azt is meg kellett tapasztalnom, hogy ha életünk és szokásaink ingája túlzottan kilendül valamelyik oldalra, elkerülhetetlen hogy meg ne járja a másik oldalt is.

 

* Update 2016:

Sok mindent, sokáig hiszünk megmásíthatatlannak, és ezekben az állapotokban próbálunk kitartóan összefüggéseket, helyes "evolúciót" találni, építeni. Mikor már hisszük, hogy mindent tudunk, ismerünk, átkutakodtuk csillagunkat, az életünknek hitt ragyogást, a beköszönő "változás" kinagyítja a horizontot és megdöbbenve szemléled az égbolton a csillagjaid garmadát. Ezek pislákolása nem jutott el szemedhez. Ezekről semmit nem tudtál, lehet nem is fogsz tudni. A változás pedig jön, és neked fogni kell a kezét. Törekedni, hogy egyre több csillagocskád fényesedjen, kezdjen ragyogni.

Nincs több mérföldkő! Csak egyetlen egy kérdés marad hátra. A futás segítő adakozód lesz-e ebben a szándékodban, vagy önző tolvajjá válik?

Csak erre figyelj a maradék időben.........