Kihagytam! - 2014

Döntöttem

Öt egymás utáni évben (2009-2013) mindig ott álltam a rajtnál Athénban, de soha nem értem oda Spártába. Ez a tény. A miérteket pedig már korábban elemezgettem. Volt ebben akartam-nem bírtam, bírtam-nem akartam, akartam-bírtam ….. és mégsem….

 

Szóval már 2014-ben kellett arról döntenem, hogy akkor mi legyen ezek után. Milyen „verziót” nem próbáltam még ki? Arra jutottam, hogy azt még nem próbáltam ki, hogy „nem próbálom ki”. :-) Tehát elvonókúrára vonultam be. 2013 végére lenyugodott bennem a döntés, ki fogom hagyni a következő évet. De mint egy kényszeres 2014. január 15-én én is ott ültem a számítógép előtt, időben bejelentkezetem, és már tölthettem is volna fel mindent, ami a nevezéshez kell. Szinte remegett a kezem érte, de már „józan” voltam és nem nyomtam meg az Enter-t.

Mellesleg ebben az évben a történet elég káoszossá vált. Pár óra alatt elkelt a 350 fős induló keret, és még várólistát is kénytelenek voltak kialakítani. Minden a nevezésed gyorsaságától függött. Ez volt a harmadik „online”-os év. 2012-ben ez a fürgeség nekem nagyon ment, hiszen az 1-gyes rajtszámot csíptem el. ;-)

 

Távol maradtam az izgalmaktól, és az év során egyre nyugodtabban érzelmileg „kívül állóvá” váltam a Spartathlontól. Nem elfelejtettem, hanem csak egy polccal feljebb raktam és csak arra figyeltem, ami az én szintemen van. Csak akkor tudok felnyúlni hozzá, ha „itt” már mindent megértettem és tisztáztam.

Sorozatterhelés

Fizikailag elég későn és elég nehezen indítottam be az évet. Lubics Szilvi által január végén szervezett nagykanizsai edzőtáborban is még elég lomhán mozogtam. De a sor végén távolról mindig figyeltem őket. A február is teljesen kimaradt, 130 kilométert futottam. Az év versenyeit a szokásos módon igyekeztem elképzelni: Kisbér (100 km), Sárvár (24 óra), UB (212 km).

 

Március 29-én Kisbéren azonban a 100 km-t le sem tudtam kocogni, 55 km-nél bedöglöttem. Ébresztőt kellett fújnom. Sulykolással, intenzív munkával áprilisban már kb. 500 kilométert szedtem össze a Sárvári 24 órásig. Már tervem is volt, legalább a 180 km-t akartam teljesíteni, ami az egyik spartathloni kvalifikációs szint. Csak egy kicsit maradtam el tőle, nem voltam elégedetlen a 172 km-rel.

Sárvár előtt már neveztem a Terep Százasra, mert vágytam vissza a terepre is. 2012-ben sokat kalandoztam a hegyeinkben. A másik oka pedig az volt, hogy Horváth Peti barátom Szombathelyről január elején rábeszélt a Lavaredo Ultra Trailre (június 27, 119 km, 5850 m), amire gyakorolni kell. Látható, hogy hagytam magam sodródni. Mindent az újítás, a változatosság jegyében kezdtem elképzelni.

A sárvári verseny hetében pedig megkaptam a békéscsabaiak invitálását. Általában csak félretettem eddig, hiszen időpontilag sehova sem illik be a Békéscsaba – Arad - Békéscsaba kétszer 100 kilométeres napja. Ugye most is a Terep Százas mellett az Ultrabalaton is már fix volt nekem. 3 hét volt köztük, ami még tűrhető, bár már ettől is intik az emberfiát. Mi tegyek? Mert a gondolat, a vágy elült bennem. Szívesen visszamennék Békéscsabára és visszavágnék magamnak a 2009-es nem teljesítésért. Belül már megfogant a vakmerő bátorság, de valami józansággal feltételhez kötöttem. Ha nem sikerül rosszul Sárvár, látszik valami erősödés és fejlődés, csak akkor nevezek be a Békéscsaba – Aradra. „Megszívtam”, mert a 172 kili volt rossznak mondható.

 

Tehát ilyen hirtelen, ilyen véletlenszerűen alakult ki az évem „koncepciója”. És a lelkemben ezt követően kő kemény TERVVÉ változott, ami mentén végig kell haladnom. Két hónapon át, április 27-től június 27-ig minden napomat tudtam, hogy miért teszem és akarom, hogy sikerüljön. Ez adhat választ a nyomasztó kérdéseimre. Testileg sarokba szorítom magam, hatalmas fizikai igénybe vétel lógott a levegőben. Talán megvan az erőm hozzá, talán bízhatok az előző évek kemény munkáinak eredményében, de jól fel kell kötni a gatyát. Ebben a szituációban az egyre fogyó erő nem lehet meg „társ” nélkül, a lélek keménysége is kell hozzá. Tehát egy lelki „felkészülés” is lesz.

 

2014 így egy rendhagyó év volt. Nem próbálkoztam meg a Nagy Küzdéssel, de spontán kialakult, hogy végigvittem egy sorozatterhelést, és ezzel futóéletem megismételhetetlen bravúrját értem el. 5 hét alatt 4 ultraverseny, ebből három 24 órán túli. Majd 4 hét múlva első magashegyi ultrám következett. Válaszokat vártam magamtól. Tudok-e, akarok-e menni akkor is, ha már semmi sem „ideális”. Kérni magamtól egy visszajelzést, hogy mit akarok és mennyire. Talán kevesebb a versenyértékük lett, de a lelki annál nagyobb volt. Meglehet, hogy sikerült átugranom saját „szakadékomat”.

ápr. 26. – 172 km – Sárvár 24 óra (24:00:00)

máj. 10. – 105 km – 3582 m – Terep Százas (15:45:36)

máj. 17. – 2x 100 km – Békéscsaba-Arad-Békéscsaba (24:48:18)

máj. 31. – 212 km – Ultrabalaton (31:29:21)

jún. 8. – 42 km – Keszthely Kilométerek (4:12:47)

jún. 13. – 57 km – Kazinczy – Széphalom 50 (10:03:00)

jún. 27. – 119 km – 5850 m – Laveredo Ultra Trail (28:22:01)

aug. 16. – 81 km – Baja-Szekszárd (8:54:47)

Félszemmel a Küzdésen

Az elején még felelőtlen vállalkozásnak tűnt ez a sorozatterhelés, a végén azonban élvezhettem gyümölcsét. De! Hiba nélkül nem úsztam meg. A hosszú, lassú frekvenciájú versenyek közepette, Lavaredo előtt két héttel csináltam két nap felrázós résztáv edzést. Jobb térdem ekkor gyengülhetett ki, combhajlítóm húzódott meg. A „történelemből” tudjuk, hogy a Dolomitokban 40 kilométernél a jobb térdhajlatomban fájdalmat éreztem a sík tóparti ösvényen haladva. Még 80 kilométer, sok szinttel hátravolt. Akkor azt mondtam magamba – a sorozatterhelés leckéjét jól megtanulva -, hogy a megoldást keressük, és nem zuhanunk össze. Még 20 órát voltam talpon vele. Emelkedőben, és erősebb lejtőn nyomtam, mert akkor nem fájt. Síkon, és gyenge lejtőn pedig gyalogoltam, mert itt képtelen voltam futni.

 

Sajnos így „ára” volt az egésznek. De most is azt vallom, nem a sorozatterhelés volt a rossz, hanem a helytelenül elvégzett résztáv edzés. Júliusban 68 kilométert futottam. Bárhogy is el akartam kezdeni a munkát a jobb térdem alatt belefájdult. Viszont megszületett bennem az elhatározás, hogy a Baja-Szekszárd közötti Korintosz.hu-t végig kell csinálnom, ha törik, ha szakad. Épp a tűrés határon, térdfáslival 140 kilométert tudtam edzeni a versenyig. A Spartathlonra készülő barátokkal így én is végig mentem a 81 kilométeres távon.

Ez lett az utolsó versenyem, mert képtelen voltam rendesen edzeni. Próbálkoztam 5-7 kilométerekkel, de a futás közbeni fájás nem akart elmúlni. Így futás szünetet is bevezettem. Szeptemberben a Spartathlonig 61 km. Ez a pihenés még jól is jöhet.

 

Viszont lelkileg el kezdett nyugtalanítani, hogy minden fáradozásom talán hiába való volt, mert most meg fizikálisan nem tudok „továbblépni”. Egy darabig még tartottam magam, de már látszott a bizonytalanság. Futóbarátaim éppen élesítették magukat a Versenyre. Egy ilyen helyzetben kellett feltárnom, megvallanom magamnak az „elvárásaimat” a „vágyaimat”. Az, hogy akarom a Spartathlont én is, az kőkemény racionalitás. Az átsüt minden időn, minden hangulatváltozáson. De egyre lejjebb csúsztam lélekben a teknő aljára. Ezt a mázsányi elhatározást hajszállal kellett egyensúlyoznom. Sok munkám volt, sok otthoni teendőm. A fájó térdem, hogy fáj a futás, amit szeretek, és amivel terveim vannak. Bűnhődést éreztem a bevállalt tavaszi sorozatom miatt, amiből persze más tekintetben profitáltam. Talán nem is kellett volna így aggódnom, de nem úgy haladtak a dolgok, ahogy én optimálisan elvártam. Szétestem. Szétestem lelkileg, szétestem testileg. A Spartathlon hetében szerdán a bal bokám, csütörtökön a jobb térdem, pénteken a csípőm fájdult meg elviselhetetlenül.

 

De jött a SZOMBAT, és kezdtetek sorba befutni Spártába. Lubics Szilvi bejött pályacsúccsal és Facebookon közzé tette monológját:

„Volt egy álmom... egy jó nagy. Hittem is meg nem is, hogy képes leszek rá, de nagyon szerettem volna. Megvolt a terv, másodperc pontosan kikalkulálva. Minden szépen ment 124 km-ig, ahonnan 3 órán át semmi sem maradt meg bennem, még a víz sem. Gyenge voltam, úgy éreztem a hegyre sem tudok feljutni, de annyiszor felkeltem már ilyen helyzetekből! Olivér, Gyuri bíztatott. Már nem volt időterv, csak beérni (lehetőleg az első helyen). A verseny végéig rengeteget hánytam az utolsó 2 órában már nem volt bennem semmi, a víz sem ment megint. De az az álom ott volt mégis. Az utolsó 10 kilométeren szédülve, gyengén ránéztem az órámra: '' 5:22-esezrekkel megyek. :-O)'' Kis matek: te jó ég! Ez meglesz! Igen meglesz, ha beledöglök is, ha nincs bennem semmi, ha fáj is mindenem. Csapassuk. Most vagy soha! Mennyien örülnek majd otthon, ha megcsinálom! Amit a célegyenesben éreztem kívánom mindenkinek élje át. Igeeen! Megcsináltam. 26:53! ……”

Aztán Simonyi Balázs barátom üzenete: „Az idei célbaérésemet Szabó Béla Wojtek barátomnak ajánlom, akinek itt a helye és ide is fog érni.”

Ekkor bevágtam a sarokba az összes önsajnálkozásomat, és beöltöztem, és cipőt húztam, és fájó csípővel 10 kilométert futottam. Előtte nem mertem ennyit, hogy kíméljem magam. Figyeltem a testtartásomra, és a gondolatom pedig ott volt a pálmasoron, ahol lányaink és fiaink szép sorban megteszik utolsó lépéseiket.

 

Akkor megfordult minden. Ráleltem az alaptanításra: EGYENSÚLY. Mindent úgy kell tennem, és annyit, hogy előrevigyen, és ne egymás kárára legyenek. A munka mennyisége, az ülés, a mozgás, a kaja. Elmentem az optikushoz, hogy megfelelő legyen a látásom. A fogorvosommal megtaláltuk a két gyulladt gyökerű zápfogamat, amit kidobtunk. Masszőrhöz kezdtem járni, folyamatosan bólusz paszta pakolást tettem a térdemre és oda, ahol megerőltetés van. És,…és elkezdtem futni, edzeni. Emlékeztetett a 2012 évemre. Akkor is az „érzékenységi küszöbön” haladva gyógyultam és erősödtem egyszerre. Az első négy héten 45-51-57-66 kilométereket futottam. Egyre többször és többet képes voltam újra az 5 percesekre is. A fájdalom lankadt, a térdem erősödött. Rövid, dinamikus edzéseket végeztem. Kicsi résztáv, persze még csak 100, 200 méterek.

 

Tehát megtaláltam az egyensúlyt, és egyúttal érzem a választás hatalmát is. Mindig mi választunk, döntünk. Döntöttem 2013-ban Zevgolátiónál (102) a megállásról, döntöttem 2014-ben Aradon a tovább menetről. És döntöttem Barátaimat távolról, az „űrből” figyelve szeptember végén, hogy haladni fogok. Nem Spártába igyekszem majd, most már tudom. Egyszerűen szeretnék büszke lenni a DÖNTÉSEIMRE, ha ismét elindulok ezen a versenyen.

 

Decemberben megismerhettük a Spartathlon új versenyszabályzatát. Teljesen elfogadható, hogy ebben a megnőtt jelentkezési rohamban valami követhető szisztémát kell alkalmazniuk. A sorsolás miatt viszont adott évben nem biztos, hogy tudsz indulni. Illetve esetemben még az is bizonytalan, hogyan és mikortól él a szabályzat utolsó mondata.

"Athletes, who have participated five times in the race and have never been able to finish, will no longer be accepted."

 

Először nagyon felzaklatott a hír, aztán teljesen megnyugodtam. Sőt! A 2014 évet már így tudtam zárni:

„Hogy mit hoz a jövő? Hát az a jövő dolga. Én futok!”