Békéscsaba-Arad 2014

2014.05.17-18. Egy retúrjegy Békéscsabáról Aradra

Őrültség. Őrültség. Őrültség.

……Tudom!

 

De nekem ez a verseny kellett! Nagyon. Senkit nem akarok meggyőzni, hogy milyen változatos, hangulatos a terep, gyönyörködtető az útvonal. Aki eljön, mindenki jól tudja, hogy mit is „keres” a 8-10 km hosszú, sík és egyenes országutakon. 2009-ben már neki vágtam egyszer. Akkor az első nap után, a második napon csak 40 km-ig sikerült elérnem. Azóta ott kuksolt a sarokban. :-) Most elővettem. De szegény „többet” érdemelt volna, dinamikusabb, határozottabb teljesítést. Nem éppen ideális időpontban került rá a sor.

 

Az idén ugye már nem próbálkozok „Görögországgal”. Már több éve tudok 6000 kilométereket futni évente, de valami még mindig ismeretlen számomra. Ez pedig: én magam! ;-) Az idén úgy versenyzek, hogy kiélezett, stressz helyzetek legyenek. Azaz fejre gyúrok! ;-)

A körülményt megteremtettem, hiszen három hete Sárváron 24 órán 172 kilit, egy hete (!) pedig a Terep Százon 105 kilit, 3600 m szinttel futottam. Nem szóltam szinte senkinek terveimről, mert saját magam sem akartam nyomasztani vállalkozásom nagy súlyával. Inkább azzal foglalkoztam, hogyan tudom összetenni magam a rajthoz.

 

Előző hét:

Mivel alig volt „hegymenetem” az idén a T100 utáni hétfőn a combfeszítőm irtózatos izomláza miatt, mint a ma született kis csikónak úgy csuklottak össze a lábaim minden lépésnél. Nagy nehezen 8 percesekkel elindulva 6 kilométert „totyogtam”. Aztán másnap Szőnyi Fecó tanácsát mérlegelve „sebészi beavatkozással” 10-szer felsétáltam a vonyarci kánolnához, majd 10-szer teljes gázzal lecsattogtam. Sikerült a Tejútrendszer összes csillagát név szerint megismerni. Ez a kutyaharapást szőrével metódus csodát tett, szerdára nagyságrenddel jobb lett az izmom. Tehát volt 2 nap pihenőm, mert pénteken már egy 6 kilométerrel rá kellett mozgatni a versenyre. Megnyugvás, hogy alapvetően lazák lettek az izmaim.

 

Békéscsaba – Arad:

Egyedül, kísérő nélkül jöttem a versenyre. Mint egy „vándor cigány” úgy néztem ki madárijesztőként a rajtnál, bár ez a szerelés teljesen elfogadott, sőt kötelező a T100-on. Kétkulacsos övtáska, és a hátizsák.

Mint a csepp a tengerben úgy éreztem magam a sok-sok bicajos, görkoris és váltófutó között. Kicsit rosszul hatott rám ez a „nemtörődés”, de megsúgom a verseny legeslegvégére ez hatalmasat változott bennem.

Hol van hát, a többi 5 „csepp”, aki egyéniben szeretne végig menni. Végre ráleltem barátaimra, Veress Bélára és kísérőjére Zsófira, Kollár Szabira, akivel előző héten vidámkodtunk a Pilisben, és aki váltózott Steib Petivel, és Molnár Tomira Steib Peti edzőjére. Nagyon jól esett velük találkozni ebben az emberrengetegben. Majd a rajt előtt Bogár Janival is kezetfogtunk, illetve Gyebnár Évinek tudtam még egy puszit adni.

Már megszokottan semmit nem mértem most sem a versenyen. Csak hagytam, hogy az idő magában múljon. Jóérzésre kezdtem. Kb. 7 kilinként volt frissítőpont. Ezeken mindig feltöltöttem, ettem gyümölcsöt (alma, narancs, citrom), kekszet, közben egy-egy por, vagy gél, óránként sótabi. Szóval ütemesen volt kaja, pia, … nők az útmentén integettek. ;-) Nagyon bírtam a „zeneautót”, mindig pörgetett valami pattogósat, amikor elhaladt mellettem. 50 kilométerhez 5 óra 7 percre értem. Tehát lábak rendben, ennek örültem. Ezután az 5-ös számrendszerben dolgoztam, a frissítőpontokon történő megállás mellett még minden távolságjelző táblánál kaptam kb. 200 m sétát. Arra figyeltem fel, hogy kedves Zita a „controllautó”, - egyszerűbben „záróbusz” – sofőrje, ahogy elhagyom a 65-ös táblát, azt ki is húzza a földből. Na, Béla, ez vajon mit jelenthet!? De nyugodt voltam, mert időm, mint a tenger annyi volt. A határnál konstatáltam, hogy megvan a háromnegyede és bő 4 órám van még 25 kilire. De „odafent” nem engedték, hogy olyan egyszerű legyen ez az egész. A határ után szépen megkaptam a 2 órás szakadó esőmet. Az eldobhatós esőponcsómat rögtön magamra húztam, és a pocsolyákat már ki sem kerülve, az eső kopogását hallgatva a nylonon daráltam, és szememmel kutattam a következő 5-ös táblát. A 90-es tábla viszont már telesen száraz úton volt. Arad város „Hungária körútján” egy picit jobban szedtem a lábam, Zita „fedezett” az autóval a szombati esti csúcsforgalomban. Zsófi még visszajött elém a befutóegyenesre. Már mindent leszereltek a román kollégák. Zsófi mondja, na itt volt a kapu. Bakker, beértem, 11:30:40.

 

Arad – szomba éjszaka:

Nem szabad elfelejtkezni, hogy ez is fontos modulja ennek versenynek. Ketten voltunk szobatársak a Park szállóban. Zsolti (1992!) 10:48-cal jött be. Szép, de nagyon féltettem ilyen fiatalon, előtte még nem is futott más ultrát. Egymást segítettük, figyelmeztettük erre-arra. Izmaimban semmi görcsölés, csak a bokáim gyengültek ki. Forró fürdő, kenőcsözés, pici vacogás, sok ruha, hálózsák, közben ívás, közben evés, még ívás, kiizzadás, szemem leragad, WC cammogva, már csak kicsi fázás, villany égve, szám kiszárad, iszok, gyomrom kordul, felébredek ismét, pár falat betöm, harmadik csurom izzadt póló is lecserél,….valamikor hajnalban elnyugszik. Alszom. Ottani idő szerint  6-kor megébredek, de jó még alhatok. De jó lenne egész nap itt maradni az ágyban….!! Aztán mocorgunk, teszünk-veszünk, készülünk, mert menni kell. Öltözéskor Zsolti ad egy bokafáslit, jól jöhet még. (Jól jött!)

 

Arad – Békéscsaba:

Akkor induljunk a rajhoz. Csomagjainkat a vállunkon cipelve bandukolunk. Nincs messze, …normálisan. Bicegek, kellemetlen a járás. Nem baj, majd a futás jobb lesz, biztattam magam. ;-) Útközben Roliék segítenek bicajjal a csomagcipelésben. Steib Petit kísérték. Gyorsan beszámol a verseny eseményeiről és az ismerősökkel történtekről. Van még fél óra.

Külön állok. Guggolok, felállok. Minden rendben. Ez jó. Boka? Érzem. De nem rossz. Pajtikákkal megint összeölelkezünk, örülünk egymás tegnapi mutatványainak. Aztán kitartást kívánunk a mai napra is.

Ismét elrajtol a konvoj. Boka még picit szúr, de már melegszik, mert egyre jobb a tartásom. Aztán az egyik kisbuszból valaki kihajol. Hát „földim”, Németh Gabi volt az, a Gepárdokkal jöttek, bocsánat száguldoztak. :-) Hajrázása nagyon megadta a löketet a lelkemnek: mennem kell minden áron. Kisidő múlva még Szabi, és Tomi is bevárt, pár métert futva velem tovább pörgették a lelkemet.

 

Hűvösen, borongósan indultunk el Aradról. Először csak szemerkélt, de aztán tartós áztatás lett belőle, kellemetlen szembeszéllel. Esőponcsó ismét fel. 15 km-nél találtam Zsolti, szobatársamat. A bokája megadta magát. Kitartást kívánt, és mondta Csabán találkozunk. Ekkor még csak remélni mertem. Esik ez a vacak eső, a futásom pedig nem tud 7 percesnél gyorsabb lenni. Mi lesz így ebből? De a szintidő is kb. ilyen tempójú. Mentem. 18 km-nél valami megcsillant a vizes aszfalton. Pénzdarab?! Visszamentem 3 métert, egy román 10 banis (fillér) volt. Megköpködtem, és az övtáskámba tettem. :-) Egyre csak kínlódtam, jó a határig elmegyek, szépen átsétálok, és mindent nyugodtan megbeszélek magammal. 25 km, 3 óra 17 perc. Kint vagyok a szintidőből. Ha itt most megállnék, nem kapnék senkitől szemrehányást. Hirtelen megcsavart a gyomrom, megálltam, leguggoltam. Ez mozdulat jelezte, hogy semmi baja az izmaimnak. És amíg a test rendben, hiába lassú, de a lélek tudd segíteni rajta. Ismét eszembe jutott kedvenc könyvem pár oldala (részletek a végén), amit még Békéscsabán olvastam el péntek este. Ezt volt az útravalóm, és most „falatoznom” kellett belőle. Elugrottál, el mertél ugrani, akkor nem szédíthet el az a mélység, ami alattad tátong. Ne törődj a 75 km-rel, ami még hátra van. Kitaláltam a taktikát. 2-es számrendszer. Azaz 1,8 kili futás, 200 méter séta. Egyedüli mentőövem: az egyenletesség. Ebből Zitáék, akik kísérőmmé „szegődtek” semmit nem vettek észre. Egyedül haladtam, a végén, és még közel 10 óra volt hátra. Zita egy arcizmával, egy szavával sem jelezte soha kétkedését, végig hitt bennem, hogy haladok. Szólt, hogy minden pontot nyitva tartatott. Lassan eljött az 50 km is. 6 óra 15 perc. Frankó! Terv működik.

Mezőkovácsházán valami falunap lehetett. 50-60 ember hangos tapsolásán mentem keresztül. Kicsit megdobott. :-) De egy 8 év körüli kisfiúcska bicajjal mellém szegődött. Mikor indultál? (8-kor.) Mennyit futottál már? (50 km.) Ugye, nagyon fáradt vagy? (Nem!!) Te vagy az utolsó, ugye? (Igen!) Tegnap is futottál? (Igen.)…Picurkám, kicsit most nehéz, nem tudok többre válaszolni. Aztán még egy udvarban nagy tapsot kaptam egy családtól. A település vége táblánál hallom, hogy megállt. Hátranézek. Két lába között tartva a bicajt, a kormányt elengedve két tenyerét kétszer összecsapja. Sok sikert! – kiáltja. ….. Vissza akartam fordulni, hogy bocsánatot kérjek Tőle. De vittem magammal kicsi biztatását.

 

Kb. 65 km-nél egy öregedő bácsika jött felém bicajjal. Kérdi: Messzire kell még menni? Mondom: Csabára! Kérdi: És ilyen dolgosan?! ….. No, ezt a szinonimát sem ismertem még a „futás” szóra. :-)  

 

És persze Zitáéktól rendületlenül kaptam a vizet, és az ennivalót. A remény egyre nőtt, de a futásom egyre erőtlenebb lett. Natur 1-es számrendszer! 900 méter futás, 100 méter séta. A 12 órás szintidőt 92 kilométernél értem el. Vagyis normális esetben (de mikor vagyok én normális? :-)), a 8 kili összejött volna még. Csak ezt bírd ki, és mindjárt átjutsz a „szakadékon”. Sötétedett, se mellényem, se lámpám. Talán a futócipőmön azért van egy-két fényvisszaverő rész. 7 kilométer lehetett vissza, amikor „angyalkák” jelentek meg előttem autóval, az egyiket Gyebnár Évinek, a másikat Pécsi Péternek hívták. :-) Kerepeltek, hajráztak. Hihetetlenül meghatódtam. Ahelyett, hogy pihennének, bevállalják még ezt a törődést. Innentől fényt, és biztatást kaptam Tőlük folyamatosan. Talán nehezebben akart elmúlni ez a pár perc, mint a határtól az a számos óra. Bár Évi mondta, hogy most már a városban vagy, nem pihenhetsz. Szigorú a csajszi! :-) Petya pedig a végén még egyeztette velem, hogy akkor holnap jó lesz-e 8 órási ébresztő, hogy végre együtt fussunk egy 30 km-es hosszút. Vicces fiú, szeretem! :-)

 

A célegyenesre fordulva a szervezők egy piros-fehér szalagot feszítenek gyorsan ki. Ezt szakítom hát át 13 óra 17 perces vizsgázásom után. ….. És boldogan „lehuppanok” a szakadékom túlpartjára. Mégis megcsináltam!

 

Még a DJ is megvárt: „csapjad össze a mancsodat..” Késő este ott áll mindenki, aki ma nagyon fontos volt számomra. AKIK MÁTÓL NAGYON FONTOSAK SZÁMOMRA! Zita, és kísérő kollégája, akik türelmesen hittek bennem egész nap. Kicsi és Petya, akik az utolsó óra kitartását segítették. Tóth Sándor és a román szervező kollégája, akik kézszorítással gratuláltak. És a többi szervező hölgy, lány, akiknek még nem tudom a nevét. Nagyon köszönöm Nekik!

 

 

Dan Millman: A békés harcos szent utazása: (részleteim)

-- remélem a szerző is hozzájárulna az idézéshez --

 

„Megkerültünk egy kiugrót, és keskeny, egyenes, de sziklás, úgy negyven méter hosszú ösvényre mutatott. … Kezdetnek indulj ezen az úton, amilyen messzire csak tudsz, és nézd meg, mit látsz onnan. … Óvatosan végigmentem a szűk gerincen, de nyomban megálltam, mert egy szakadék széléhez értem. Egy csaknem hatszáz méter mély szakadékhoz. Meghátráltam a szédítő magasságtól, és átnéztem a kilenc méterre lévő szemközti kőfalra. Mintha a hegy csúcsát egy óriási késsel kettéhasították volna. … Ott van az ajtó – mutatott a szakadékon túl egy kis peremre, amely csak egy kicsivel volt nagyobb egy bemetszésnél. …

 

Újra felbecsültem a távolságot. Túl nagy volt az ugráshoz. … Szívesen próbára teszem a képességeimet, de ha most túlbecsülöm magam, belehalok. … Csak azt tudod végrehajtani, amiről el is hiszed, hogy meg tudod tenni. A hitednek kell ekkorát ugrania, hogy megcsináld. Nem is igazán a tested próbája ez, inkább az elmédé, az összpontosításé, a fegyelemé, a szándéké és bizonyos értelemben a tisztességé vagy a beilleszkedésé. Már eddig is sokat tettél, másoknak egész életükben csak ennyire futja. Csak akkor fogadd el a kihívást, ha igazán vágysz a folytatásra. …

 

Nem volt más választásom. Meg kellett próbálnom. Úgy huszonöt méternyit hátráltam a szűk ösvényen, megfordultam és nekilendültem. Kétségek árasztottak el. Mit csinálok? Képtelenség megtenni. Aztán egyfajta rideg harag lett úrrá rajtam. Valójában senkire sem haragudtam, inkább egy erőteljes energia volt ez, akár egy óriás hullám, amely elmos mindent maga előtt. Semmi sem állíthatott meg!

 

Gyorsultam, mindinkább a célomra összpontosítottam, a szakadék felé rohantam. Robbant bennem az erő, az elmém feledett múltat és jövőt, tigrist és szakadékot, s csak egyetlen cél lebegett előttem: a földet érés helye. Ugrottam.

 

A levegőben egy pillanatra úgy éreztem, talán nem tudom megtenni. Aztán történt valami. Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de minden erőt összegyűjtve át akartam magam juttatni, és úgy éreztem, repülök. Egy pillanattal később nagyon is valós dobbanással landoltam. …”

 

Hogy ez volt-e a NAGY SZAKADÉK, még nem tudom. De már sokkal többet tudok…….