Sárvári megtorpanás 2013

Néhány hete ezek a gondolatok kavarogtak bennem. A "hadjáratom" Sárváron megtorpant, egy kicsit szétesett a seregem. De ma már úgy gondolom, hogy még időben vesztettem el ezt a csatát. Őszinte leszek, kicsit megijedtem, hogy megint "rossz munkát" végzek, és be is pánikoltam tőle. Ezért pár hétre leeresztettem az edzés mennyiséget illetően. De ez a májusi "semmit tevés" ösztönösen is jó volt. Valami új erőt és józanságot érzek a motiváltságban. Ez lesz a "szünet" a két felvonás között. Ahogy szépen 4 hónap alatt felküzdöttem magam Kisbér szintjére, most egy nagy levegő vétel után jöhet egy újabb 4 hónap munkája. És már újra várom a munkát! :-)

 

".............Azt hiszem az ilyen beírásoktól "retteg" mindenki. Amikor egy kudarcot kell naplózni. Mikor úgy általában minden happy, ..... de még sem, valahogy mégsem az lett, amit elterveztél, sőt...... hosszú órákon ezen agyalok ...... bennem, a munkában van a hiba, vagy "csak" a tervezés nem megfelelő? ........

Hatalmas elvárásokkal indultam neki. A második kvalifikáció azt mondja: 24 óra alatt 180 km fölött. Azt gondoltam, ha ezek megvannak, csak akkor érdemes neki vágni, befizetni a nevezést. Hiszen, Márkus Öcsi szavaival élve, a "Spartathlon nem játék". Ez lebeg a szemem előtt egész évben. Dolgozni, dolgozni, minőségben, mert ezeket a szinteket ismerve, tudva lehetnek "reményeid" szeptemberben. Egy-két nagyszerű embertől eltekintve, nekünk a rajtnál még így is csak reménykedés maradhat.

 

Ennek tudatában kezdtem el a versenyt, lehet kicsit erősebben is. Amíg ment a futás, semmi probléma. De amikor a fáradtságot, a nehézségeket a fejnek, a motivációnak kellett volna segítenie, a fej "otthagyott" egyedül a pályán. Nem esett jól, nem akartam, és el akartam szökni innen.

Két kedves ember szavait fogadtam el egy-egy rövid ideig, és kapaszkodtam beléjük. Először Zsófikám (kísérő volt szemben) cibált ki 65 km után az autóból, hogy irány a pálya, és körönként "lejelentkeztem" nála utána. Majd 85 km táján Pecsenye baratáti "szeme" vette észre, hogy nagy-nagy gödörben vagyok. Ő is nagyon hatott rám. Köszönöm Nektek! Ugye, milyen röhelyes! És én akarok valamit?!

 

Néhéz ilyenkor gondolkodni, dönteni, mi a jó, mi volt rosz, mit kell, és egyáltalán mit érdemes, és megéri-e. Csak ülök, ülök, és ülök. Hallom, ahogy a hangosbemondó megszólal: "Sárvár, végállomás, nem megy tovább!" Lábam rezdül, mozdulnék a hívószóra. Ki kéne szállni, már utaztam eleget...........

 

Pár perce döntöttem úgy, hogy még is maradok "ezen a vonaton". A belső elvárások közül egyet mégis csak teljesítettem: Április elején Kisbér 10:30 altt. Naiv elképzelés volt magamtól, hogy két hét múlva a másik is ment volna. Ismerek egy-két barátot, aki ezt tudja, de én nem.

Én nem vagyok futó tehetség, csak a szorgalommal igyekszem a vágy felé. Még öt hónapom van szorgoskodni. Megpróbálom! Csendesen folytatom tovább..............."