Swissalpine Davos 2010

2010. július 31.

XXV. Swissalpine Davos 78,5 km. Már az év elején elterveztük, hogy nyáron lesz egy kis rokonlátogatással egybekötött családi pihenés Svájcban. Én pedig rögtön kerestem egy versenyt is, hogy a kellemes társuljon a hasznossal. ;) A verseny napjáig csak pár aprót tudtam futni, inkább a magas hegyekben mászkáltunk, túráztunk.

Nagy múltú esemény ez, és igazi futó fesztivállá nőtte ki magát. A K78 mellett velünk indult egy 31 km-es és egy 42 km-es, menetközben ránk indítottak egy újabb 42 km-est, a célba pedig kb. együtt értünk be a 21 és 11 km-es futókkal, illetve a 21 km-es „botos gyaloglókkal”. A sportcentrumban eközben zajlottak a mini számok: 0,5 km; 1,4 km; 2,1 km. A K78-ra jellemző, hogy Davosból indul és Davosba érkezik, közben 78,5 km-t teszünk meg, megfutunk, -mászunk 2260 m szintet, és természetesen ugyanennyit ereszkedünk is. A legmagasabb pont a Keschhütte 2632 m-es csúcsa lesz. Az alapszintidő 12 óra, reggel 8-tól este nyolcig, de az idén először gondoltak a lassabban teljesítőkre is, lett egy 6 órási rajt is, ahol így 14 óra volt a szintidő.

Svájcban, a hegyekben általában nagyon hamar meg tud változni az időjárás, de a verseny napjára felhőtlen, ragyogó, gyönyörű idő lett. Tényleg eszményi volt, kivéve a hőmérsékletet. Reggel 7-kor a rajt felé igyekezve a buszmegállóban 2 fokot (!) mutatott a hőmérő. De már átálltam erre a hűvösre, és ennek ellenére elég volt egy rövid alsó és egy hosszú felső. A rajt előtt néhány perccel nagyon örültem, hogy Németh Csabával összefutottam, gratuláltam az olasz eredményéhez, ő pedig néhány szóval jellemezte a versenyt, aztán mindketten belevesztünk a hatalmas tömegbe. Utóbb kiderült, hogy összesen 11 magyar futó indult, közülük hárman (Németh Csaba, Nagyváthy János, és én) a K78-on. Ebben a kategóriában 1661-en rajtoltunk el, kb. 30 országból összeverődve.

Lenyűgöző látvány volt ennyi embert látni menetközben, hosszan kanyarogni. A városból kiérve olyan „mulatságos” volt, hogy ha lett egy kis tisztás fákkal, akkor egyszerre 5-10 fiú is megállt pisilni. Később, amikor csak füves rétek voltak, akkor három lépés le az útról, hátra arc, és mehet. Szegény lányok. A ragyogó napsütésben, a gyönyörű tájakon végig élveztem a futást és a versenyt. Az első 30 km-en sikerült tartani a 6 perceseket, pedig a szinttérképhez képest ez sem volt csak egyenes. Összességében 1585 m-ről kb. 1000 m-re jöttünk le, de ez a folyamatos hullámzás az elején nagyon hasonlított egy „másik” versenyre. ;) Izmaim keményedtek, de hát pont ezért vagyok itt.

30 és 35 km között 1000 m-ről el kezdtünk emelkedni 1300 m-re. Ez a szakasz szerpentines aszfaltos út volt. Itt már kipróbáltam a szakaszos futást: 10 m erőteljes gyaloglás (menetelés), 50 m futás. Az út menti oszlopok segítettek ebben, mivel ősrégi stopperemben két napja kimerült az elem. Akkor Cserpák Józsi jutott eszembe, aki tavaly azt tanácsolta fussak óra nélkül. Tessék most ezt is tesztelhetem. Persze 10 km-ént ránéztem a mobilomra tájékozódásképpen. Jól esett, hogy még 40 km-nél is 4:07 volt az időm. Jól tudtam, hogy ebben a kezdeti lejtőnek is szerepe van, és hogy a következő 20 km erőteljesen meg fog lassulni, hiszen 1300 m-ről 2632 m-re kell feljutni. Atyám, 1300 m csak fel, folyamatosan, lejtő nélkül. Sacc per kb. erre is legalább 4 óra kell majd. Így is lett. Egy kanyar után vége volt a futásnak, meredeken megindult felfelé a köves ösvény. És szó szerint itt megállt a tudományom. Akiket korábban megelőztem, sorra kezdtek visszaelőzni. Végül kb. 60-80 futó, főleg svájciak szépen „lemásztak” engem ezen a szakaszon. Ismeretlen, furcsa érzések jöttek: a talpam külső éle és a sarkam alatti izmok kezdtek erősen feszülni.

Ismerősöm figyelmeztetett, hogy ottlétem során egyek majd vasat. Egy hétig minden nap be is vettem egyet az oxigén felvétel erősítésére. De ezzel az egy héttel láthatóan nem tudtam behozni a 46 éves hátrányomat a svájciakkal szemben. : ) Vagy a lábaim gyengék még? Ma sem tudok észhez térni, a svájciak mintha egy hétvégi kiránduláson lettek volna. Szóval „lemásztak”! Én azért megállás nélkül, egyenletesen, saját csigatempómban másztam és szuszogtam. Itt már 2000 m fölött voltunk, a táj kopár, de végtelenül fenséges volt. Az idei meleg nyár lehetett itt is, mivel csak egy-két helyen voltak hófoltok. Egyszer minden véget ér majd, talán ez a konok emelkedő is. Messziről megláttam a Keschhütte épületét és ez nagyon bizakodóvá tett. Az elején lent az emberek hatalmas kolompokat lóbálva szurkoltak, itt már csak a tehenek kolompjai bíztattak bennünket útközben. 40 km-től 45 km-ig 68 perc volt az utam. : (  Mikor felértem a tetőre azért jól belekurjantottam a mindenségbe.

Na és innentől megint eljöhetett az én időm. Végre futómozgás! Lefelé már ismét jól esett, bár az elkövetkező volt a legfélelmetesebb 10 km. Egyszemélyes ösvény, folyton tele kövekkel, néha a patak az úton folyik le. Sportágat váltottam, jött a sakkozás, amikor is futtában 3-4 lépést előre tudnom kellett, hogy hova lépek. Ez nagyon ment, sorra lemaradtak a jól mászó svájci társak. 45 km-től 50 km-ig 53 perc, 50 km-től 55 km-ig pedig 50 perc volt az időm. Ezeken a szakaszokon nem mindig tudtam azt futni, amit akartam, mert néha 15-20 ember libasorban érte utol egymást. Hangos „danke” szavak azért megnyitották az utat. Egy kis emelkedés még jött, de a Scalettapass után már csak lefelé haladtunk. Ez a másik véglet, hiszen 18 km-en keresztül csak kapkodod a lábad. Én inkább kapkodtam. Egy-két esetben azonban nem sikerült eléggé. Volt három botlásom, ami után azt mondtam, ezt éppen megúsztam, lassabban kéne menni. Egyszer megcsúsztam fél lábbal a szakadék felé, egyszer nem rá léptem egy nagy kőre, hanem átugrottam és a hosszabb lépésnél kihajlott a bokám. Jó, jó lassítok, persze hogy nem tettem. 65 km-nél azonban akkorát estem, mint egy „olajtó” [Attila után szabadon : )] Megörültem, ahogy messziről megláttam Juditot és Atikát a frissítőpontnál. Felnéztem, és két kézzel integetni kezdtem. Ezt a botlást már nem úsztam meg. Németh Zolika jutott eszembe, aki vállal hömpörgött ebben a szituban. Szerencsémre erre nem volt időm. Lapos szögben a két tenyeremmel felszántottam a murvás utat. De amilyen hirtelen történt az esés, olyan hirtelen pattantam fel. Kulacsomból lemostam égő kezeimet. Mellettem: héja-héja, bravó, a nézősereg szépen lepontozta esésemet, és úgy tűnik tetszett nekik.

A frissítések egyébként nem voltak túlvariálva. Először furcsa volt, de aztán elfogadtam. A víz mellett, három-négy alkalommal citromos ice-tea volt, izo, meg meleg leves. Helyenként banán, müzli, meg mazsolás apró zsemle volt. Először kellett kipróbálnom a gélt, pedig én továbbra is a natúrkosztra esküszöm. De ezt volt a legkönnyebb felvinni ebben a mennyiségben a hegyre. Ebből el is tudtam raktározni. Nagy érdekesség volt, hogy a Keschhütte alatti frissítőhöz pedig csak helikopterek tudták felvinni a vizes ballonokat. A szervezés egyébként minden tekintetben tökéletes volt. A hozzátartozókat kedvező áron vonat vitte, ami egy-egy állomáson hosszabb időt töltött, hogy tudjanak szurkolni, találkozni a futókkal és a mozdonyvezető is gyakran használta a vonatfüttyöt.

Nem tudtam, hogy milyen időt futok, mert lefelé már nem néztem órát. Egyet tudtam, menni kell, kitolni magamból minden erőt. A stadionban a befutó félkör természetesen sprint. És a célvonalat átlépve harsogott a „hajrá magyarok”, persze az én számból. ;) Végre megint egy tökéletesen elégedett futás. Legutóbb csak Kisbéren éreztem így. Nincs semmilyen hiányérzetem, minden fantasztikus volt, amit tudtam mindenkor bele tettem, ha pedig megsüllyedtem, netán „elbuktam” : ), akkor fel tudtam állni. Nagyon pozitív versenyérzést éltem át. Talán nem egy célfelkészülés volt, mert 15 fok fölé itt nem ment a hőmérő, de a szinteket azért megkóstolhattam. Valószínűleg egyhamar nem fogok futkározni ilyen szép, „drága” helyeken, de most ez felejthetetlen élmény volt.

K78-as magyar eredmények az 1232 célba érkezőből:

8. hely:       Németh Csaba 6:27:09

186. hely:  Nagyváthy János 8:37:01

683. hely:  Szabó Béla 10:10:37

A verseny honlapja:

Saját részletes eredményem és fotóim: